Természetgyógyászat pusztán hókuszpókusz?

Bizonyos médiák és néhány kutató a közelmúltban a természetes gyógymódokról torzképet festett: mintha legalábbis csodaszerekről lenne szó, amelyeket valamiféle boszorkánykonyhán főznek ki, a hatás pedig pusztán  hit kérdése lenne

2004. augusztusában a neves angol szakfolyóirat, a Lancet cikket jelentetett meg „A homeopátia vége” címmel. Ezzel kapcsolatban érdemes tudni, hogy a Lancet orvoskörökben olyan, mint a Pravda című pártnapilap volt a Szovjetunióban, ami a Lancet hasábjain megjelenik, azt az orvosok világszerte hajlandóak kritikátlanul elfogadni.

De vajon hogyan jutott el a Lancet a homeopátiával kapcsolatban e felfogáshoz? 110 olyan tanulmányt vizsgáltak meg, amelyek a homeopátia hatékonyságával foglalkoztak. E vizsgálatok eredményeképp az derült ki, hogy az említett homeopátiás eljárások  hasonlóan hatásosak, mint a hivatalos medicina módszerei! A nevezett 110 tanulmányból kiválasztottak nyolcat, amelyeket metodikai szempontból különösen fontosnak, ill. jónak tartottak, és ezeket külön csoportba sorolták.

E nyolc tanulmány a homeopátiát kevésbé hatásosnak minősítette a hivatalos eljárásokhoz viszonyítva, azonban még mindig hatásosabbnak, mint a placebót. Ezek után érthetetlen, hogyan lehet a fenti  eredményekből azt levezetni, hogy a homeopátia hatástalan. Ez persze nem érdekli azokat, akik az eredményt már előre „tudták”. A sajtó persze lecsapott a szenzációra és sietett világgá kürtölni az „eredményt”. A napvilágot látott jelentéseket olvasva bárki azt érezhette, hogy a homeopátia veszélyes eljárás.

E hangulatot tükrözték a természetes gyógymódokról szóló további hírek is:

• A Bild című napilapban Gabi Hoffbauer müncheni belgyógyásznő a medicina legnagyobb tévedéseiről írt, köztük mindjárt felsorolta a természetgyógyászat állítólagos tévedéseit.
• A német fogyasztóvédelmi hatóság „A másfajta gyógyászat” címmel tesztelte az alternatív módszereket. Lényegében egy 1990-ben publikált kiadvány 5. kiadásáról van szó, de: most a módszertani vizsgálatok sokkal tudományosabbak, ez pedig „szinte mindent megváltoztatott”.

Vegyük most szemügyre az említett „szakértői véleményeket”: állandóan, szinte  élvezettel támadják a természetgyógyászatban gyakran szereplő „salakanyagok”  fogalmát. A kritikusok nem győzik hangsúlyozni, hogy a szervezetben egyáltalán nem léteznek salakok, az ezek kivezetésére szolgáló eljárások pedig, mint pl. a böjt, következésképp hatástalanok,  sőt egyenesen veszélyesek. Ellenérvként elmondhatjuk, hogy a „salakanyag” az anyagcsere-végtermékek köznapi megnevezése.

Ilyen végtermékek pedig meglehetősen nagy mennyiségben előfordulnak a szervezetben, és ha ezektől nem tud megszabadulni, megbetegszik, akár el is pusztulhat. Ugyanakkor a tapasztalat számtalan esetben bizonyította, hogy számos betegség gyógyításában milyen hatásos a „salaktalanítás”, más néven méregtelenítés, és az, hogy a fogalom szimbolikusan értendő, hatékonyságából nem von le semmit.

Gabi Hoffbauertől azt is olvashatjuk, milyen értékes tápanyag a hús. A müncheni belgyógyásznő legvadabb állítása az étkezéssel kapcsolatban a következő: „Ami ízlik, az egészséges!” – és az egészséges étkezéssel kapcsolatos minden próbálkozás és törekvés csak boldogtalanná tette az embereket, és felelőssé tehető a bulimiáért és az anorexiáért. Nos, itt sok minden keveredik egymással, ugyanis a bulimia nervosa és az anorexia elsősorban pszichoszomatikus hátterű betegség, amelynek hátterében gyakoriak a családi konfliktusok.

Ami az „ami ízlik, az egészséges” állítás „igazságát” illeti, elég csak egy pillantást vetnünk az utcán járó-kelő emberekre: a zsíros és cukros ételek dömpingje következtében a modern ember folyamatosan olyasmit eszik, ami ízlik neki. A következmény: elhízás és olyan civilizációs betegségek kialakulása, amelyek terhe alatt az összeomlás határára került az egészségügy finanszírozása. Mi némiképp  módosítanánk a fenti állítást: csak az lehet egészséges, ami ízlik.

Bevált, ártalmatlan eljárások hatástalanok vagy kockázatosak?

A kritika érintette többek között a köpölyözést is. Ennek lényege, hogy a bőrön vákuumharangokat helyezünk el, aminek hatására fokozzuk az adott terület vérellátását. Létezik olyan változat is, amikor a bőrt előtte megkarcolják, és a vákuum segítségével némi vért bocsátanak le. A kritikusok a köpölyözést kockázatos, sőt brutális és veszélyes eljárásnak tekintik, amelyek komoly sérülést és ájulást is okozhatnak.

A német  fogyasztóvédelem ítélete ennek megfelelően szigorú: hatásossága nem igazolt, kockázatos, betegségek kezelésére alkalmatlan. A rendszeres alkalmazók azonban azt tapasztalják, hogy reuma és különböző fájdalmas szindrómák kezelésében az ilyen kivezető eljárások beváltak. A veszély mibenléte rejtély.

Természetesen, mint minden egyéb eljárásnál, itt is a  szakszerű kivitelezésen múlik  minden. Megfelelően alkalmazva azonban hatásosabb, mint a hagyományos beöntés. A hatás nem pusztán a bélben felhalmozódó  székletmaradékok kiöblítésével magyarázható. Sokkal inkább a köztes anyagcsere tehermentesítéséről van szó, ami magyarázatot ad a tartós javulásra mindenfajta kimerüléssel járó és allergiás betegségekben, valamint az immunrendszer zavaraiban.

A fogyasztóvédelem által kiadott könyvben állandóan felmerül a következő érv: mivel nem léteznek olyan tanulmányok, amelyek igazolnák a kezelések hatékonyságát, ezért inkább tartózkodni kell azoktól. Ezzel az érveléssel illetik a hagyományos kínai orvoslást (hko) is, amelyet teljesen hatástalannak minősítenek, noha évezredek óta alkalmazzák. Mikor értik meg a könyv szerzői, hogy egy adott módszer hatásossága szempontjából nem az a legfontosabb, mennyiben konform a nyugati tudományos elméletekkel? Ha nem is létezik tudományos magyarázat, még nem kell elutasítanunk egy módszert, ha a gyakorlatban bizonyította hatásosságát. Az elutasítás csak akkor elfogadható, ha több tanulmány bizonyítja a hatástalanságot vagy az eljárás veszélyességét.

A komoly természetgyógyász ismeri saját határait

Biztosan nem megalapozatlan a kritika némely természetgyógyászati eljárást, ill. koncepciót illetően. Ugyan ki nem találkozott még kongresszusokon fanatikusokkal, akik megtalálták a „bölcsek kövét” és azt állítják, hogy kezükben az egyedül üdvözítő megoldás AIDS, rák vagy súlyos reumás betegségek kezelésében. A komoly gyógyító mindig tisztában van módszerei határaival.

A hivatalos orvoslás tudományos mivolta: gyakran nem több legendánál

Mi a helyzet a másik oldalon? A sokat dicsért minimálisan invazív sebészeti módszerek elterjedése a műtétek drasztikus szaporodását eredményezte. Manapság sokkal több epehólyagot távolítanak el, mint 10-15 évvel ezelőtt, és kérdés, hogy ez valóban  indokolt-e. Különösen a nyugvó kövek eltávolításának indokoltsága kérdéses. Hasonló a helyzet az alsó háti fájdalmak műtéti kezelését illetően is, ahol az operáció gyakran kiábrándítóan eredménytelen. A listát még hosszan folytathatnánk, nem is beszélve az olyan tudományos tévtanokról, mint a változás kora utáni hormonpótlás: a nőgyógyász professzorok a segítségnyújtás elmulasztásával vádolták azokat a kollégákat, akik nem, vagy csak kivételes esetekben írtak fel hormonkészítményeket. Míg egyszerre csak kiderült, hogy a hormonpótlás igenis veszélyekkel jár.

A kutatások, vizsgálatok természetesen fontosak, és persze a természetgyógyászat gyakorlóinak is folyamatosan ellenőrizniük kell saját módszereiket, gyakorlatukat. Hosszú távon nem kielégítő az a szlogen, miszerint „Aki gyógyít, annak igaza van!”: a  természetes gyógymódokkal kapcsolatban az a probléma, hogy a hatástanulmányok rendkívül költségesek. Ilyen költségeket pedig csak akkor vállalnak, ha várható ezek megtérülése, ill. azok után profitra lehet szert tenni. Ez elsősorban a gyógyszerekre és a műszeres eljárásokra igaz. Nyilvánvaló, hogy senki sem fog komoly költségekbe bonyolódni, hogy bizonyítsa a lábfürdők hatásosságát, mivel ebből nem származik anyagi haszon.

Bármelyik modern vérnyomáscsökkentő vagy vérzsírcsökkentő gyógyszernél  hatásosabbak a természetes gyógymódok alappillérei. Nevezetesen az egészséges  táplálkozás, a testmozgás és a lazítás. Mindez tudományosan igazolt, bizonyított tény, de soha nem hangsúlyozzák kellőképpen.

A bevezetőben idézett Lancet című folyóirat korábban arról számolt be, hogy az orvoslás legjelentősebb előrelépései nem az utóbbi 15-20 év eredményei. Sőt, az utóbbi évek új gyógyszerei álújítás eredményei, azaz a korábbi gyógyszervegyületek kismértékű variációi, de sokkal drágábbak, mint a korábbi variánsok, és kockázataikat nem ismerjük. A nagy orvosi újítások, fejlődések különösen a második világháború utáni időszakban a praktizáló orvosok és kutatók intuícióiból származnak. Ők sokszor kis beteganyagon, módszertanilag nem korrekt módon jutottak el eredményeikhez, de hajtotta őket a  segíteni akarás. Érdemes erre emlékeznünk, amikor elméleti viták dúlnak a hatásos és hatástalan gyógyászati és diagnosztikai eljárásokról. Nem történhet meg, hogy teljes mértékben elméleti tudósok kössenek gúzsba bennünket. Ha mindazt, amire képesek vagyunk, de a legutolsó részletekig tudományosan nem bizonyított, nem tehetnénk meg, az a gyakorlati orvoslás végét jelentené.