Szent és profán, avagy a szerelem misztériuma
Mellette mindig arra vágyunk, hogy emberi minőségünkben hozzá hasonlatossá váljunk. Lényével az abszolút fejlődésünkhöz járul hozzá. A legjobbat és a legtöbbet hozza ki belőlünk. Isteni lényegünk szent fejlesztésére inspirál. Csak ebben a tudatállapotban válunk képessé arra, hogy felfedezzük az élet szépségeit. Különben a nihil, a kiüresedés vár ránk. Lehet, hogy mindenünk megvan. A láthatóban. És a lélek síkján?
Minden ember életének fő motívuma a lelki fejlődés. Ehhez itt a földön elengedhetetlen, hogy találjunk egy olyan halandót, aki Istent önmagában már nagyobb mértékig felfedezte, mint nekünk sikerült magunkban.
Egyéni szükséglet
E vonzó erő nélkül utunkon iránytű nélkül maradunk. A belső vezérelv híján szükségszerűen anyagi kapaszkodókat keresünk. Beindul az egyéni szükségletet meghaladó gyarapodás. Mi az egyéni szükséglet? Fizikai javaink közül az, amit még nem akarunk bebiztosítani. A többlet az, amivel kapcsolatban félünk, hogy elveszítjük, ellopják.
Annak, hogy példaképünket megtaláljuk, legfőbb gátja az, hogy nem bírnánk elviselni, mellette mennyire kicsinek érezzük magunkat. Pedig ez a „kevesebb vagyok” érzés a fejlődés motorja. Alázatra késztet, arra a beismerésre, hogy van még mit tanulnunk. A fejet hajtáshoz lelki erő kell. Ha azonban gyengék vagyunk, hiúságunk megakadályoz minket abban, hogy kisebbrendűségi érzésünket fokozatos fejlődéssel egészséges önértékeléssé változtassuk. Minél nagyobb belső erővel rendelkezik egy ember, annál tisztábban látja, Istenhez képest megvalósultságában hol tart. Minél gyengébb, annál inkább eljátssza a külvilágnak, hogy ő az Isten.
A bénító szorongás
Mikor azonban publikum nélkül marad, szorongásának mértéke megmutatja, hogy a kiteljesedett isteni léthez képest mennyire beszűkült. Beszorított tudatállapotunk mutatója, hogy azt hisszük, nekünk már nincs tanulnivalónk a tükreinktől. Hogy mindeközben mégis rettegünk a szellemi és lelki megmérettetéstől, az abból derül ki, hogy a nálunk fejlettebbeket kritizáljuk és csak olyanokat igyekszünk beengedni az életünkbe, akikkel kapcsolatosan biztosak vagyunk, hogy nálunk erőtlenebbek. Amellett, aki megemelkedettebb, tudattalanul attól tartunk, hogy nem lennénk képesek arra a fejlődési ütemre, amely méltóvá tesz, hogy a közelében maradhassunk. Ezért inkább eleve nemet mondunk. Látszólag őrá. Valójában a szentre, a lelki fejlődésre.
Mi marad? A profán, ami nem más, mint a szent délibábja. A valódi helyett a „mintha”. Az avatatlan. Az éretlen. Fejlődés híján még tovább szűkülünk. Fokozódó szorongásunkat alkohollal próbáljuk oldani. Szűkölünk. Úgy érezzük, nem kapunk elég levegőt. Kétségbeesésünkben a teret kezdjük el önmagunk körül növelni: hízásnak indulunk, egyre nagyobb házba költözünk, utazgatunk, repülővel emelkedünk, s végül kábítószerrel reptetjük magunkat. A légszomj valójában az isteni ige, a prána befogadásának képtelensége.
Egyéni hatalmi törekvéseink ellentmondanak annak, ami az isteni rend szerint megillet bennünket. A legkisebb orrdugulás is már ennek a bizonyítéka.
Az isteni belső fejlődés
Isten megnyilvánulatlan. Az anyagi világon keresztül teszi magát érzékelhetővé. Mivel egy az Isten, minden életterületen egy fizikai forma fejezi ki őt hitelt érdemlően. Egy a szent. A sok – profán. Az anyag addig szent, amíg egy. Akkor válik profánná, ha ugyanazt a minőséget mennyiségileg növelni kezdjük. Ha behelyettesíthetővé válik. Minden addig szent, amíg EGY-szerű. Minden ember annyira szent, amennyire EGY-ügyű. Amíg léte egy ügyet szolgál – az isteni belső fejlődés ügyét. Amint életünk célját önmagunkon kívülre helyezzük, az anyagi növekedésbe, máris profánná lettünk. Ez a profanum vulgus. Az avatatlanok tömegébe való süllyedés. A világi viszonyulás mutatója, ha „több lábon szeretnénk állni”. A Rend értelmében azonban egy időminőségben egyszerre mindenből csak egy szolgálja a fejlődést.
Az EGY-en túl mindent azért vonzunk be az életünkbe, mert félünk, hogy a lényegben nem tudunk helytállni. Az EGY-nek való megfeleléshez erőinket magasabb szempontból kell koncentrálni. Ez folyamatos tudatosságot igényel.
Az élet minden impulzusát abból a szempontból kell mérlegelni: szolgálja-e az EGY ügyét?
A szentségben minden napfelkelte tartalmi újjászületés. Az érett ember tanul a hibáiból, a mélységekből megerősödve emelkedik ki. Az álszent kerüli a próbákat. A szent meg tud bocsátani, az álszent nem képes, bírál, hatalmaskodik. A megemelkedett elfogadja önmaga árnyékos oldalát, tudja, az is ő. Az éretlen nem ismeri el, ha hibázik, letagadja.
A szent lassú, megadja a módját. A profán gyors, kapkodó, azonnali látványos és mennyiségi eredményre tör. A szentség nélküli élet olyan, mint a gyorsolvasás: csak a felszínt érinti, a tartalmi lényeg, a belehelyezkedés hiányzik. A profán lét egy gyorsított felvétel: száguldás, gyorsétkezés, gyorsszex, e-mailek. És amikor testünk a jelzéseivel lelassítana – „nincs idő a fájdalomra”.
A táplálkozás rítus. A szent étkezésével lelke templomát építi. Létét nem azzal azonosítja, amit eszik, hanem azzal, amit gondol. Mindig abban van benne teljes énjével, amit éppen csinál. A jelenből csak a tanulságok levonásáért lép vissza a múltba és nem nyalogatja elmúlt idők sebeit. A jövőbe úgy tekint, hogy ott minőségileg az várja, amit most épít lelkileg.
A jelenben minden tőle telhetőt megtesz. A profán az élet dolgain pusztán fizikailag akar túl lenni. Mihamarabb, a lehető legkisebb emberi befektetéssel.
Mindennek rendelt ideje van. A végkifejlet nem lehet a kezdőpont. A szeretkezés a férfi és a nő szellemi és lelki összetalálkozásának végeredménye.
A profanizált párkapcsolat a testiséggel indul. A szerelem szent. A megemelkedettséget nélkülöző szenvedély profán. Ha az ember ráébredt isteni természetére és a lelki fejlődés útját járja, már nem akarja megspórolni az áldozathozatalt. A szerelemben a férfi lovag. Ha egy férfit alapvetően zavar a „lelkizés”, akkor partnere hiába ringatja magát a képzetbe, hogy kapcsolatuk szerelemre épül.
A hódítás misztériuma
Ha egy férfi nem udvarias, azaz nem előzékeny a nála gyengébbekkel és nem lovagias ellenfelével szemben, akkor a nő udvarlásra nem számíthat. Hogy partnerünk mennyire valósította meg önmagában Istent, arra nőként párunk többi emberhez való viszonyából következtethetünk. Ha a férfi a szellemével ejt meg, az szent. Kiérdemli a nőtől az „én Uram” megszólítást. Ha azonban a külső megjelenésével vagy az anyagi javaival hódít, akkor profán. Mivel nem szellemi, ezért nem is szellemes. Nem Isten igéjét képviseli, amögé bújik, hogy ő nem a szavak embere.
A nő szent lényege, hogy képes hallgatni, és királylány módjára várni az igazira. A tartással bíró nőért a férfi kiállja a próbákat. Egy hölgy akkor devalválódik profán nővé, ha könnyen megkapható, nem kell érte küzdeni.
A túl gyorsan beteljesülő kapcsolatnak nincs mélységi alapja, ezért a lelki megejtés folyamatát nem igénylő nőt egy férfi sem kívánja szent asszonyává tenni.
Egy házasság akkor válik profánná, amikor a lelkesedést elsöpri a funkcionalitás. A nő már Apunak vagy Papának kezdi szólítani egykor szebb napokat megélt lovagját. A mára már a hajcsavaróit sem rejtő valamikori királylány pedig az Anyukám vagy Mama megszólítást érdemli ki cserébe. A férfi és a nő már nem találja egymásban a szentséget, kioltódott a szerelem.
Az ünnepben rejlő szeretet
Minden napot szentté kellene tennünk, megadni ünnepi lényegét. Minden este, amikor a család összegyűl, lehetőség a szeretet ünnepére. Az ünnep lényege a lelki megemelkedettség. A magasztos érzés abból fakad, hogy lelkesedünk a partnerünkért, akivel megosztjuk a sorsunkat. Így folyamatosan feltöltött érzelmi állapotban élünk. Ha azonban az év 364 napján nem azzal vagyunk, akire a szívünk vágyik, akkor a szenteste keserves szembesülés.
A karácsony az az időminőség, amikor minden önbecsapás leomlik. Ha a többi napot a szeretet nem emeli szentté, akkor ez az egy nap is profánná süllyed.
Ha a lelkünket nem tudjuk feldíszíteni, hiába díszes a fa, az asztal, a ház. Az érzelmi űrt kétségbeesetten mennyiséggel próbáljuk betömni. A nagy spórolás, a fejvesztett ajándékvásárlás, a stresszoldó eszem-iszom, a széles körű összejövetelek mind annak a palástolásai, hogy már régóta nem lépünk ki abból a kapcsolatból, amelyik szívünknek már egyetlen csengettyűjét sem szólaltatja meg. Ezért a láthatóban minél látványosabb körítésre törekszünk. Ha az élet nem színes, legalább a fa és a csomagolópapír legyen az.
Sorsunk a karácsonyon túl más szembesülési lehetőséget is kínál arra, hogy tisztázzuk lelkünkkel, az élet fő területén, a párkapcsolatban mire vágyik. Ez a szeret-kezés. A pillanat, amikor napvilágra kerül, lélekben össze tudunk-e olvadni partnerünkkel. Ha nem, akkor éppolyan kimerültnek érezzük magunkat, mint egy álszent karácsony után. A szeretkezés hárítása azzal az ünnepek előtti megfáradt állapottal analóg, amikor már előre fáj a fejünk attól, ami ránk vár.
Földi utunk akkor válik szentté, ha arra használjuk, hogy szeretetképességünkben fejlődjünk. Életünk alapjaként meg kell találni azt a társat, akivel képesek vagyunk EGY-gyé válni.
Foto: Adobe Stock
