Félelem vagy szorongás?

Ha a félelem fogalmát kellene meghatároznom, akkor azt mondanám, hogy ez egy érzés, sőt lehangoló, nyomasztó érzés, amit akkor élünk meg, ha fenyegetve érezzük magunkat. Tehát egy külső veszélyre vagy akár fájdalomra adott válasz. A pszichológusok a félelmet olyan alapérzelmek közé sorolják, mint például az öröm, szomorúság és a harag. Mielőtt tovább értelmezném a félelem fogalmát és annak jelentőségét, szeretném hangsúlyozni, hogy a félelem nem egyenlő a szorongással.

Nagyon gyakran a hétköznapi szóhasználatban összemosódnak, de ki kell mondani, hogy az elnagyolt szóhasználat még szakmai körökben is felbukkan. Részben ez annak is köszönhető, miszerint nehéz meghatározni az átmenetet, sok hasonlóság érhető tetten, de gyakran az általánosítás terméke, vagyis az emberek nem tudatosan, saját maguk egyszerűsítenek le fogalmakat az értehetőség, megfoghatóság érdekében. Amikor félünk, akkor jelen kell, hogy legyen, ami számunka veszélyt jelent. Ilyen értelemben félhetünk, amikor utazunk a villamoson és meglátjuk az ellenőrt, de nincsen jegyünk. Vagy veszélynek minősíthetjük azt is, amikor nem készültünk az órára, de a tanár feleltetni szeretne pont aznap. A félelem úrrá lesz rajtunk, ha akarjuk, ha nem.

A félelem természetes jelenség. A szorongás ezzel szemben mindig a jövőre irányul, azaz egy jövőbeni eseménytől szoktunk aggódni, rettegni, izgulni. A szorongó ember tehát elképzel valamit a fejében, és azt vetíti előre. Ilyen lehet, hogy kinevetik egy munkahelyi megbeszélésen, ha valamire rossz választ ad, de idesorolhatjuk azt a gyakori érzést, hogy én eleve értéktelen vagyok, engem nem lehet szeretni. Ezek a bénító gondolatok nem csak egyszer bukkannak fel, számos helyzetben, módon képes a szorongó ember elmélázni és ismételten felidézni a borzongató jövőt.

Az idegrendszer nem alszik: „fight” vagy „flight” működésmód

A félelem vagy a stressz hatására a vegetatív idegrendszer működésbe lép. Mindezt az előzi meg, hogy az ember valami helyzetet veszélyesnek ítél meg. Vegyük azt a példát, hogy valaki éppen megy haza, kinyitja az ajtót és szembe találja magát egy csuklyás emberrel, aki éppen dúlja fel a lakást. Evolúciós szempontból az életben maradás alapvető feltétele, hogy az egyén szinte másodperc töredéke alatt felmérje a veszélyt, és eldöntse, küzd („fight”) vagy menekül („flight”).

Egy veszélyhelyzetben az ideg- és hormonrendszer azonnal reagál, vagyis rögtön adrenalint kezd el termelni, továbbá a mellékvesekéreg hormonokat (kortizolt) mozgósít. Minden szerv reagál, a reakciók milyensége a küzdés vagy a menekülés által lesz meghatározott. De lássuk részletesebben, hogyan befolyásolja a félelem, stressz a szervezet működését. A vegetatív idegrendszer egyrészt a szimpatikus, másrészt a paraszimpatikus oldalból tevődik össze.

A fent említett példát behozva, a rabló látványa, a szituáció maga vészhelyzetnek tekinthető, hiszen az ember fenyegetve érzi magát. Ennek hatására a szimpatikus oldal aktiválódik: gyorsul a légzés, a szívműködés, emelkedik a vérnyomás, fokozódik az izomfeszülés.

Ezzel párhuzamosan a szimpatikus idegrendszer által vezérelt mellékvesevelő jelentős mennyiségű stresszhormont, adrenalint termel, ezáltal az izmok vérellátása fokozódik, sőt a májban található raktárakból cukor szabadul fel, növelve ezzel a vércukorszintet. Az agyalapi mirigy hatására a mellékvesekéreg kortizolt termel, ami viszont segíti és stabilizálja a szimpatikus hatásokat. Ezt egy körfolyamatnak is tekinthetjük, amelynek célja a szervezet aktiválása, készenlétbe helyezése.

A menekülés vagy küzdés

A menekülés vagy a megküzdés szolgálatában áll az is, hogy az érzékszerveink kiélesednek, gondolkodásunk tisztul, elegendő cukor és oxigén áll rendelkezésünkre a gyors, erőteljes működéshez. A vegetatív idegrendszer fokozott aktiválása és a szervezet készenléti állapota nem feltétlenül hozza magával a megküzdést. Az egyén saját maga „értékeli” ki, hogy a példában szereplő kezdeti sokk, dermedés után mit kezd a fenyegető helyzettel. Az egyéni különbséget emelném ki, valamint azokat a befolyásoló tényezőket, amelyek a kimenetet szabályozzák.

Ilyen faktor lehet, hogy találkozott-e már hasonló helyzettel korábban, ő maga mennyire tartja veszélyesnek a csuklyás ember látványát, továbbá az is, hogy milyen erőforrásokat tud mozgósítani az akut helyzetben. Itt jegyzem meg, hogy az, aki még soha nem került ilyen helyzetbe, az minderről csak fantáziálni tud, elképzelve a lehetőségeket. Persze nagy kérdés, hogy valójában mit tenne vagy éppen nem tenne az egyén, amikor a fokozott vegetatív idegrendszer hatása alatt állna.

Ne féljünk félni: a félelem adaptív funkciója 

Az ember alapvető érzése a félelem, amely mindenki által megtapasztalt és ismert érzés. Azonban egyedi különbség van abban, hogy valaki jobban vagy kevésbé fél a póktól, a liftben vagy akár a metrón. A félelem kialakulása az egyén élettapasztalataiból ered, annak függvényében, hogy a félelem tárgyával milyen kapcsolatot alakít ki a személy a környezetében. Vizsgálatok kimutatták, hogy az adott kultúrában elterjedt hiedelmek szintén fontos tényezők ebből a szempontból.

Lényeges, hogy kultúra nem azt jelöli ki, hogy valami szorongáskeltő vagy sem, hanem annak a mértékét, hogy az adott érzelmi reakció még normálisnak mondható vagy sem. A normál félelem arányos a fenyegetettség mértékével, amelyet az előbb említett egyéni tapasztalatok és szociális normák irányítanak. Nehéz meghatározni, hogy mi a „normális”, de a félelem esetében a normál félelem nem más, mint egy funkcionális mechanizmus, amely része a személy problémamegoldó készletének. Ahogy a klasszikus pszichológiai álláspont vélekedik, a félelem nem csak válasz az ingerre, hanem a veszély észleletét is és a védekező magatartás motivációját is magába foglalja. Továbbá arra sarkallja a személyt, hogy valahogy enyhíteni próbálja ezt az emocionális állapotot.  

Már korán kezdünk félni

Sokaknak meglepő, de már újszülöttkorban átéli a gyermek az ún. veleszületett félelmeket, melyeket nem kell megtapasztalnia sem, vagyis nem korábbi rossz élmény következménye. Ilyen például a hangos zajokra, váratlan mozgásra, a fájdalomra és a hirtelen zuhanásra jelentkező félelem. Az idő múlásával ezek azonban eltűnnek, sőt később a baba már kifejezetten élvezi, ha a levegőbe emelgetik. A gyerek természetes reakciója a félelemre a sírás, mivel ez az egyetlen eszköze arra, hogy kifejezze, mi az, ami őt bántja, mi az, ami benne bizonytalanságot kelt.

Belső konfliktusból eredő félelem

Ennek a félelemnek az alapja a bűntudat. Ezt a belső, tudattalan történést Ödipusz-konfliktusnak hívjuk. Négyéves kor körül a gyerekek rádöbbenek, hogy míg a fiúknak „fütyijük” van, addig a lányoknak „puncijuk”. Elkezdik ezeket a szavakat használni, nagyobb szégyen nélkül szinte mindenhol. Láthatólag nem okoznak számukra problémát se otthon, se máshol, akár egy áruházban a sorban állás közben, persze az anyukának annál inkább jelentenek kellemetlen pillanatokat. A jelenség lényege, hogy a gyerekek figyelme a másik nem felé irányul, saját és mások testét szeretnék felfedezni. Ebben az időszakban nagyon gyakori az orvos-beteg játék, ami az előbb említett kíváncsiságot elégíti ki.

Azonban a szerepek próbálgatása közben a gyerek, fantáziában, az ellentétes nemű szülő felé kezd el vonzódni, sokszor mondják is a gyerekek a szülőnek, hogy házasságot szeretnének velük kötni. Ezzel párhuzamosan az azonos nemű szülő fantáziában riválissá válik. A bűntudat abban rejlik, hogy akire ő féltékeny, azt szereti, nem akarja elveszíteni.

A bűntudatot félelem is övezi, mert tudattalanul fél a rivalizálásból fakadó veszélytől. Hangsúlyozzuk, hogy ez a folyamat tudattalan, ám a felszínen megjelenő, zavarba ejtő „játékok” nem tiltandóak, része a gyermek személyiségfejlődésének. És azért pirul el a szülő, mert míg a fejükben mindez szexualizált viselkedés, addig a gyerek fejében ez a játék része.

Amikor már nem félünk, hanem szorongunk

A patológiás félelem úgy ragadható meg leginkább, mint egy felnagyított, szélsőséges félelmi állapot. Ilyenkor az emocionális válaszok szélsőségesek és egyben tartósak. Ez már túlzott félelem, nem adaptív.

. Ha valaki undorodik, tartózkodik a póktól, jelenlétében fizikai tüneteket mutat, az nem szorongás, mindaddig, amíg a félelem arányos a fenyegetettség érzésével. Tehát, ha valaki sikoltva, eszeveszettül rohan ki a szobából, mert lát egy kis pókot, vagy akár ha egy fénykép képes kibillenteni az egyént nyugalmából, azt túlzó reakciónak gondoljuk, patológiás félelemnek hívjuk. És itt már átléptük a határt, vagyis a szorongás egy specifikus típusáról kell, hogy beszéljünk, azaz a fóbiáról. Emellett számos kategóriát különíthetünk el, amelyek a szorongásos kórképek közé sorolandók: generalizált szorongás, pánikbetegség, kényszerbetegség, poszttraumás stressz-zavar (PTSD). Gyakori jelenség továbbá a szorongástól való szorongás.

A páciens arról számol be, hogy nagyobb a pánikrohamtól való félelme, mint maga a roham alkalmával megélt érzés. Lényegében félnek a kontrollvesztéstől, valamint gondolataik nagy részét az teszi ki, hogy mikor következik be az a bizonyos „rosszullét”. Rengeteg praktikát szoktak kitalálni a páciensek, csak hogy megéljék, miszerint ők irányítanak. Ilyen védelmi eszközként tekintek arra az egy szem gyógyszerre, amit a táskában tartanak, vagy a kabala plüssállatra, amihez ragaszkodik.

Képesek vagyunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani bizonyos tárgyaknak, és magunkat becsapva befolyást gyakorolni a pszichés egyensúlyunkra. Hangsúlyozom, hogy mindez csupán ideig-óráig szokott működni, ugyanis a pánik akkor csap le, amikor nem is gondolnánk. Ha a pszichoterápia során megértésre és feltárásra kerül a szorongás, onnantól kezdve nem kell semmilyen mankó, mi magunk kontrolláljuk az irreális félelmeinket, és nem fordítva.

Foto: Adobe Stock