Az immunrendszer képes tanulni

Téved, aki azt hiszi, az emberi immunrendszer egyetlen feladata, hogy elhárítsa a behatoló kórokozók támadását. Az immunrendszer rendkívül képlékeny, állandóan alkalmazkodó, tanulni képes, nagyon komplex rendszer. Ha oltásokkal, antibiotikumokkal, túlzásba vitt higiénével manipuláljuk, szerencsétlen esetben harci ebet alakítunk ki belőle, amely – ha provokálják – eltúlzott módon, agresszíven reagál. A lehetséges következmények: hiperaktív immunválasz, allergia, autoimmun-betegségek, legrosszabb esetben akár az életet veszélyeztető állapotok.

A legtöbb főemlős szinte teljesen kifejlett agyvelővel jön világra. Nem úgy az ember. Az újszülöttek agyának mérete mindössze egynegyede a felnőtt agyénak. Egyetlen újszülött majom sem olyan éretlen, mint az embergyermek. Mindez persze nem véletlenül van így. Az újszülöttek idegsejtjei (neuronjai) ugyanis már jelen vannak a koponyájában, de még nem rendeződtek hálózatba, nincsenek egymással összekapcsolva. A neuronok hálózatba rendezése az emberi agy legfontosabb fejlődési folyamata a születést követően.

A csecsemő életének első nyolc hónapjában az idegsejtek nyúlványain (axonok) ún. myelinhüvely keletkezik. A myelinhüvelyek jelentős mértékben javítják, gyorsítják az idegi ingerületek továbbítását. A gyors ingerülettovábbítás lehetővé teszi az agy idegsejtjeinek hálózatba rendeződését, összekapcsolódását. Az agyvelő térfogata jelentősen megnő a myelinképződés nyomán. Az idegsejtek ún. szinapszisok, speciális kapcsolódási pontok révén teremtenek kapcsolatot egymással. Míg születéskor a szinapszisok száma idegsejtenként kb. 2500, három éves korban már 30 000 – ez egyébként kétszer annyi, mint a felnőttek agyában. Életünk során számtalan új szinapszis jön létre vagy erősödik meg, míg mások – ha nem használjuk őket – megszűnnek.

A gyermeki idegrendszer a lehetőségek csodálatos tárházát foglalja magában. Nem minden képességünket örököljük, fejlődésünkre jelentős mértékben hat környezetünk is. Minden optikai inger, minden hang, minden illat és érintés azonnal új szinapszisok formájában materializálódik az agyunkban. Ebből alakul ki fokozatosan a tudatunk, azaz énünk.

Fejlődésében, „beérésében” még az idegrendszernél is jelentősebbek a környezeti hatások. Immunrendszerünk egy része már magzati életünk során kialakul. Emellett a csecsemő kap antitestet, ellenanyagokat az anyai szervezettől „elsősegélycsomagként”. Rolf Zinkernagel svájci immunológus ezt a funkciót természetes védőoltásnak nevezi. Ez az anyai antitestcsomag az élet első évében hónapról hónapra apad, fogy, és már nem újul meg.

Az immunrendszer sejtjei és a mikrobák – régi jó ismerősök

Ha az immunrendszer sejtjei olyan mikroorganizmusokkal érintkeznek, amelyek az emberi szervezet normális, elfogadott lakói, ősrégi azonosítási minták aktiválódnak. Bármennyire fiatal is a csecsemő szervezete, az immunrendszerét alkotó sejtek és a mikrobák már évmilliók óta jól ismerik egymást, és intenzíven kommunikálnak egymással. Kényes, az evolúció során kialakult és jól begyakorolt egyensúlyról van szó, amelynek szabályait és pontos folyamatát egyelőre alig ismerjük.

A velünk született immunválaszok már a viszonylag primitív élőlényeknél is jelen vannak, de az emberi szervezet „szerzett” immunitása jóval később, az evolúció során alakult ki. A primitívebb, ősibb immunválasszal ellentétben sokkal rafináltabban működik. Lényegében a B- és T-limfociták alkotják, amelyeket érésük helyszínéről neveztek el. A B-sejtek a csontvelőben (a B, az angol bone = csont szóra utal), a T-sejtek pedig a nyirokrendszer központi szervében a csecsemőmirigyben (Thymus) fejlődnek ki. Utóbbi a szegycsont mögött helyezkedik el, és az újszülöttek esetében kb. 5 cm-es mirigyes szerkezetű szerv. A serdülőkor végén fokozatosan elcsökevényesedik és elzsírosodik, és teljesen beszünteti működését.

A T-sejtek felületén több milliárd lehetséges kórokozó felismerésére képes receptorok alakulnak ki. A T-limfociták feladata, hogy felismerjék, azonosítsák a kórokozókat, és utasítsák az immunrendszer más sejtjeit ellenanyagok (antitestek) termelésére. Az azonosítás a receptorok segítségével történik. Probléma akkor keletkezhet, ha a T-sejtek egyik receptora a testünket alkotó valamely sejtjeire is reagál, mert ekkor az immunrendszer saját testünk ellen fordul, és folyamatosan támadja, pusztítja a tévesen ellenségként azonosított sejteket. Ezt nevezzük autoagressziónak vagy autoimmun-reakciónak. Ezt a veszedelmes állapotot igyekszik megakadályozni és még csírájában elfojtani a T-sejtek egy altípusa. Ha ez a fékező folyamat meghiúsul, autoimmun-betegség a következmény.

A csecsemőmirigyet elhagyva, a T-sejtek a vérben keringenek, míg végül eljutnak az ún. másodlagos nyirokszervek egyikébe: a lépbe, a mandulák vagy a nyirokmirigyek egyikébe. Itt a B-sejtekkel együtt várakoznak „bevetésre”. Az említett nyirokszervek minden grammja kb. egymilliárd immunkompetens sejtet tartalmaz! Elsődleges (öntudat) és másodlagos (immunrendszer) énünk szoros kapcsolatára utal Jonathan Kipnis (Virginiai Egyetem, Neuroimmunológiai Kutatóközpont) idegkutató szenzációs felfedezése. Ő és munkatársai megfigyelték, hogy a kemény agyhártya vénái mögé elrejtőzve nyirokerek futnak, amelyekből az immunkompetens sejtek közvetlenül bejuthatnak az agyba és a gerincvelőbe. Eddig az immunrendszer és az idegrendszer ilyen közvetlen kapcsolatát lehetetlennek tartották.

Parasztudvar vagy nagyváros

Az evolúció során úgy alakult, hogy a lányok minden potenciálisan veszélyes fertőzésen még serdülőkoruk előtt átesnek. Csak így tudnak szert tenni azokra a fontos antitestekre, amelyeket később a már említett módon tovább tudnak adni gyermekeiknek. Ezt az immunológiai memóriát tovább erősíti a női hormonrendszer, ezért az anyai szervezet kellő mértékben képes gondoskodni a méhben fejlődő magzat, illetve az újszülött védelméről.

Az a tény, hogy nem teljesen kialakult immunrendszerrel jövünk a világra, azzal magyarázható, hogy egy tanulni képes rendszernek tudnia kell a mindenkori körülményekhez alkalmazkodni. Végtére is óriási különbség, hogy egy gyermek egy indiai parasztgazdaságban vagy egy nyugat-európai nagyvárosban születik és nevelkedik. A csecsemőmirigyben érlelődő T-limfocitáknak meg kell tanulniuk különbséget tenni kórokozók és a testünket alkotó sejtek között. Ez a tanulási folyamat fertőzések révén zajlik, ezért a gyermekkori fertőzések jelentőségét át kell értékelnünk.

Míg fehérvérsejtjeink komoly csatákat vívnak az ártalmatlan náthavírusokkal és a kötelező gyermekbetegségek kórokozóival, az immunrendszer folyamatosan fejlődik és érik. Az első életévek egyik fő feladata, hogy felkészítsék ellenálló képességünket. Ezt a célt szolgálja a fejlődés ún. orális fázisa, amelyben a babák mindent a szájukba vesznek. Milliárdnyi vírussal és baktériummal kerülnek kapcsolatba, amelyek közül számos a velünk szimbiózisban élő és fontos feladatokat ellátó mikrobák együttesét, az ún. mikrobiómot alkotja. A mikrobióm az idegrendszerrel és az immunrendszerrel együtt egészségünk három alappillérét alkotja.

Az „immunrendszeri tréning” során fellépő zavarok drámai következményekkel járhatnak, pl. akut limfoid leukémia formájában, amely a leggyakoribb rosszindulatú vérrák gyermekkorban. Ezt a betegséget a fehérvérsejtek egyik, kórosan elfajult előalakjának korlátlan szaporodása okozza. A megbetegedés főként négyéves kor körül a leggyakoribb. Melvin Greaves londoni rákkutató 2006-ban arra az elgondolásra jutott, hogy a gyermekkori leukémia kialakulásához hozzájárul az a tény, hogy a gyermek csecsemő- és kisdedkorban túl kevés fertőzésen esett át. Ha a gyermek később „bepótolja” a korábban kimaradt fertőzéseket, immunrendszere olyan hevesen reagál, hogy fehérvérsejtjeinek egy része ámokfutásba kezd – legalábbis Greaves hipotézise szerint.

A sértett immunrendszer agresszív gyilkossá válik

Számos tanulmány alátámasztja a fenti elméletet. Nagy létszámon végzett amerikai, brit és dán kutatások arra utalnak, hogy csökken a gyermekeket fenyegető leukémia kockázata, ha a kicsik már két-három éves korukban óvodába járnak, és ott sokféle kórokozóval kapcsolatba kerülnek. Hasonló eredménnyel zárult egy a közelmúltban publikált, több mint hárommillió gyermek bevonásával lezajlott tajvani kutatás, amely alátámasztja Greaves hipotézisét: míg a dokumentált vírusfertőzésen átesett gyermekekből 100 ezerből 3-nál alakult ki leukémia, a vírusfertőzéseket elkerülő gyermekek közül kétszer annyian betegedtek meg akut limfoid leukémiában.

A kora gyermekkori fertőzések tehát nem csak az allergia, de bizonyos rosszindulatú betegségek megelőzésében is fontos szerepet játszanak. A leukémia példája azonban egyben immunrendszerünk sötét oldalára is rávilágít. Ha elveszíti belső kontrollját, ellenünk fordul, mint az árulóvá lett testőr, amely saját urára támad. Annak érdekében, hogy a lehető legkedvezőbb működési feltételeket biztosítsa magának, immunrendszerünk fertőzés esetén lázat kelt. Éppen ezért az indokolatlan lázcsillapítással csínján kell bánnunk, hiszen ezzel saját magunknak ártunk. Ráadásul fehérvérsejtjeinknek energiára van szükségük feladataik ellátásához, ezért sokkal hatékonyabban tudnak dolgozni, ha fekszünk, pihenünk, míg sikerül legyőzniük a kórokozókat.

Erre a legritkább esetben van szükség. Például olyankor, amikor a fertőzés meghaladja immunrendszerünk teljesítőképességét, pl. súlyos vérmérgezés (szepszis) vagy tüdőgyulladás esetén, amikor élethalálharc bontakozik ki szervezetünk és a kórokozó között. Szerencsére erre ritkán kerül sor, inkább arról van szó, hogy a gyógyszereket csak úgy, „a biztonság kedvéért” szedjük, mert azt hisszük, ezzel gyógyulásunkat szolgáljuk.

Miért okoznak gyakran zavart az oltások?

Hasonló okokból alkalmazzuk a védőoltásokat is. Az oltással tulajdonképpen igyekszünk megspórolni egy-egy, az immunrendszernek szóló leckét, tapasztalatot. A legyengített kórokozókat tartalmazó oltóanyagoktól azt várjuk, hogy segítenek megtanulni felismerni az adott kórokozót, anélkül, hogy el kellene szenvednünk a betegség tüneteit. Egyes országokban a csecsemőknek a két hónapos koruk után adott két oltás révén mindjárt hét kórokozóval kell megismerkedniük.

Az egyiket diftéria, tetanusz, szamárköhögés, gyermekbénulás, hepatitis-B, haemophilus influenzae (B) ellen, a másikat pneumococcus ellen kapják. Sőt, újabban létezik egy harmadik, a meningococcus-B elleni oltás is, amelyet az előbbiekkel egy időben lehet beadni. A gyártók szinte évente új oltóanyagokkal állnak elő. Ha ezeket beadatjuk, a T-sejtek „csalnak a csecsemőmirigy-suliban”.

Meningococcusok vagy pneumococcusok – többnyire átmenetileg – mindannyiunk szervezetében élnek. Feltűnés nélkül megbújnak az orrban, illetve a garatban, a normális baktériumflóra részeként. A legfrissebb kutatások alapján különösen kényes kérdés merül fel, hogy vajon mekkora veszélyt jelentenek az oltások, ha az immunrendszert saját mikrobiómunk egy része ellen aktiválják? A következmények beláthatatlanok, hiszen a modern kor civilizációs betegségeinek közös vonásuk az agresszívvé vált, a normális működés medréből teljesen kizökkent immunrendszer.

Foto: Shutterstock