Mikor férfi a férfi?

„Nem tudom, mi mindent kellene csinálnom még. Megpróbálok jó apa lenni, és rendes férj. Dolgozom, töröm magam, és igyekszem minden elvárásnak megfelelni. Ügyelek az étkezésemre és sportolok. De ez soha nem elég. Elégedetlen vagyok, és mások is elégedetlenek velem” – panaszolja egy férfi, és ezzel sok társa véleményének ad hangot. Valamennyiükre súlyos teljesítménykényszer nehezedik, hogy megfeleljenek mások és saját maguk elvárásainak.

Holott ez nem tesz sem boldoggá, sem egészségessé, és a méltóságuk is csorbát szenved. Ez számos egyéni és csoportterápiában kiviláglik. Egy embert akkor értékelnek méltó módon, ha ismeri a saját értékét, és ezt mások is elismerik. Az emberi méltóság csorbíthatatlan – ez mindenkire vonatkozik, kortól, nemtől, társadalmi helyzettől függetlenül.

Sok férfi mégis elveszíti a méltóságát, az önértékelését, és úgy érzi, megalázást szenved el. Ilyenkor keresni kezdi a saját, emberi méltóságát megőrző útját. Ezt nem a nőkhöz viszonyítva teszi, nem a saját méltóságukért harcoló nők ellenében, hanem a tettei a megalázott ember szenvedéséből erednek. Ez a szenvedés tiszteletet és figyelmet érdemel. A férfiak, akik tisztelik önmagukat és tiszteletet várnak el, másokat is tisztelnek. A férfi méltóságának útja nem azt jelenti, hogy az illetők mások fölé akarnának emelkedni. Azt jelenti, hogy elvárják másoktól a méltóságuk tiszteletben tartását, és önmagukat is tisztelik. A méltóság nem tulajdonnév, hanem egy folyamat eredménye, annak a következménye, hogy mások tisztelettel viszonyulnak hozzám.

A férfi méltóságához vezető út

Az út első lépése felismerni, hogy megfosztottak a méltóságomtól, és ez ellen fellépni. A férfiak is gyakran szenvednek el fizikai vagy verbális erőszakot. Ezt meg kell állítani, és segítséget keresni. A lealacsonyítás más formái is gyakran fordulnak elő, főképp a megalázás és a megszégyenítés. Az az érzés, hogy az ember bármit tesz, az soha nem elég, hogy az erőfeszítéseit nem ismerik el, hogy bármit tehet, soha nem kapja meg a fáradozásai elismerését, önmagában véve is megalázás. Sok férfi szenved attól, hogy gyerekként vagy felnőttként megszégyenítették. Ez más, mint a természetes szégyenkezés, amit akkor érzünk, ha valamilyen privát tettünk vagy érzésünk napvilágra kerül, vagy mások hasonló tetteinek leszünk akaratlan szemtanúi. A megszégyenítés kívülről jön, és azt üzeni: rossz vagy, nem vagy elég, túl hangos vagy, túl halk vagy – és így tovább. Sok férfi hozzászokott az ilyen megszégyenítéshez. De ezeket az érzéseket komolyan kell venni, és visszautasítani, mert lealacsonyítóak és megbetegítenek.

Másodsorban a férfiakat úgy kell tisztelni, amilyenek – nem amilyennek lenniük kellene. Sok férfi kívülről rákényszerített célokat kerget, vagy olyanokat, amelyeknek az okát maga sem éri. Ha a férfiakat elfogadják a maguk tökéletlenségével és képességeivel, a kudarcaikkal és a sikereikkel, a tetteikkel és a vágyaikkal, a realizmusukkal és az álmaikkal, az alapot adhat a növekedéshez. Ebből kisarjadhat annak a tudata, amit a férfi nem él meg, de meg szeretne élni. Ahogyan az egyikük fogalmazott, „mindig észrevettem, hogy valami olyasmi akar életre kelni bennem, amit nem engedek, vagy aminek a valóra váltásához nem bízom önmagamban. Erről nem tehetek, de talán mégis.”

Elfogadás és tisztelet

A férfiakat úgy kell komolyan venni, amilyenek, és azt is komolyan kell venni, ami belőlük hiányzik vagy nem élhető meg. Harmadrészt nem szabad a férfiakba belebeszélni, vagy hagyni, hogy önmagukat meggyőzzék arról, hogy a nőknél kevesebb érzelmük van. Ugyanannyi érzelem jellemző rájuk, mint bárki másra, csak másként mutatják ki. Mivel azt tapasztalták, hogy megszégyenítették őket, vagy nem láttak maguk előtt megfelelő apai mintát, gyakran nem találják a megfelelő szavakat és gesztusokat az érzéseik kifejezésére. Itt is érvényes, hogy el kell kezdeni valahol, és elismerni azt, ami van. Ha valaki azt mondja, furcsán érzi magát, de nem találja rá a megfelelő szavakat, az már a kezdete az érzések kimutatásának. Negyedsorban sok férfi hozzászokott ahhoz, hogy mindent egyedül kell megoldania, megmentheti a világot, vagy hiheti azt, hogy ezt kell tennie.

Itt is érvényes, hogy szabad mindent megosztani másokkal, a többi férfival, a nőkkel, gyerekekkel, idősekkel. Ehhez is kis lépésekre van szükség. Fontos elkezdeni valahol, valahogyan: olyan embereknél, akikben megbíznak, akiknek mernek mesélni. Ötödször: nagyon hasznos a nagy és. Másokhoz hasonlóan a férfiak is ellentmondásosként élik meg a világukat.

Sok dolog viszont nyugodtan állhat egymás mellett, vagy-vagy helyett és-sel összekötve: Erős vagyok, és gyenge vagyok. Szükségem van a magányra, és szükségem van a közelségre és a gyengédségre. Nincsenek szavaim, és szeretlek. Szeretnék példakép lenni a gyerekeim számára, és nem tudom, ez hogy megy, mert nekem nem volt példaképem. Fáradozom és megfeszülök, és szükségem van szünetre és nyugalomra. A nagy és rendkívül fontos felismerés a férfi méltóságához vezető úton, mivel lehetővé teszi, hogy a férfi életének ellentmondásait mások ne csupán lenézzék és fogyatékosságnak tekintsék, hanem elfogadják és tiszteletben tartsák.

Szívproblémák – egy valódi történet

A társadalmi változások közepette mindkét nem képviselői más és más területen küzdenek az egyenjogúságért és önmaguk identitásáért. A nőknek általában kevesebb nehézséget okoz túlterheltség esetén támogatást kérni, és azt feltételezni, hogy a férfi inkább mindent maga akar megoldani. De az az elvárás, hogy a férfi mindig erős legyen, súlyos következményekkel járhat.

Így járt az a férfi is, aki hosszú ideje fennálló mellkasi fájdalmakkal és magas vérnyomással fordult orvoshoz. Feszültnek érezte magát, rosszul aludt, fájt a feje, mégis úgy vélte, ha összeszedné magát, egykettőre elmúlnának ezek a kis bántalmak. Elvégre helyt kell állnia otthon és a munkahelyén, a sportolásban maga elé tűzött célból – maratont akart futni – sem volt hajlandó lejjebb adni. Végül az orvos rábeszélte a pihenésre. A rehabilitációval töltött szabadsága alatt megértette a saját érzéseit, felismerte az összefüggést a testi tünetei és az elfojtott lelki terhei között. Csak ekkor kezdődhetett meg a gyógyulása.

Fotó: Adobe Stock