A boldogság kulcsa az önszeretet

Arisztotelész szerint önmagunk szeretete kötelesség. Ezt manapság sokan másképpen fogják fel, hiszen ez a felfogás a fejből származik, abból az állítólag olyan okos gondolkodási apparátusból, amellyel sok, önmagától eltávolodott, boldogtalan ember azonosítja saját magát. A szeretet azonban nem a cselekedet következtében keletkezik, nem a tevékenységről és a birtoklásról szól, mint inkább a létezésről.
A szeretet és az önszeretet a létünk és az érzelmeink állapota, a belső lényegünk. Sajnos ezzel a szinttel nagyon korán elveszítettük a kapcsolatunkat, ugyanakkor vágyunk rá, hogy ez a kapcsolat újra helyreálljon, és visszataláljunk önmagunkhoz és átjárja életünket a feltétel nélküli boldogság. Bizonytalanság esetén sok ember a gondolkodás halott világában keres menedéket, a fejük kerül a középpontba, azért, mert félnek felvenni a kontaktust a saját kellemetlen érzéseikkel. A fejünkben egészen más kategóriák uralkodnak: a helyes és a helytelen, a meg­ és elítélés.

Az eszünk megakadályozza, hogy boldogok legyünk?

Ez a skatulyákban való gondolkodás azonban elszakít minket saját magunktól, és a többi embertől is. Az elevenség helyett a nyugtalanság és a hajszoltság veszi át felettünk az uralmat. A felismerés, hogy valami hiányzik az életünkből, amit gyakran nem is tudunk pontosan megnevezni, odavezet, hogy ennek a hiánynak a pótlását kétségbeesetten és fáradhatatlanul keressük majd más dolgokban.
Ott azonban nem fogjuk megtalálni azt, amire szükségünk lenne, hogy betöltse a szívünkben támadt űrt. Az eszünk tehát megakadályozza, hogy boldogok legyünk, gátol minket abban, hogy kinyissuk a szívünkhöz vezető ajtót, és közel kerüljünk az érzéseinkhez.

Az analitikus értelem számára a lényeg az, hogy igaza legyen, számára ez a boldogság legfőbb alapfeltétele. Szeretni azonban csak mélyen a szívünkben tudunk, nem a fejünkben. Az igazi boldogság, amikor az ember kötődik önmagához, és baráti viszonyban áll saját magával és másokkal. A szeretet lehet tudatos döntés következménye, állítja a szakember, aki szerint a szeretet a békés, boldog élet alapja.

Ha nem vagyunk képesek saját magunkat szeretni, akkor másokhoz sem tudunk vonzódni. Ha nem viszonyulunk barátsággal saját magunkhoz, akkor elveszítjük a kapcsolatot a valónkkal. Ha tehát a kiteljesedett, boldog élet mellett döntünk, annak az alapját mindig a saját magunk iránt érzett szeretet jelenti. A hagyomány Eckhart mesternek, a középkori keresztény misztikus gondolkodónak tulajdonítja azt a mondást, hogy „A világ minden szeretete az önszereteten alapul”.
Hermann Hesse pedig úgy fogalmazott, „aki szeretni tud, az boldog”, és azt tanácsolta, legyünk „hűek önmagunkhoz és jók az emberekhez”. Aki szereti önmagát, azt az élet viszontszereti, az önmaga iránt érzett szeretet révén erősebben kapcsolódik az embertársaihoz és a boldogság minden rezdülésén látszik.

Azok az emberek, akik szeretik önmagukat, mágikus vonzerőt gyakorolnak

Aki inkább ellenségesen, mint barátságosan áll szemben önmagával, hogyan akar akkor másvalakinek a barátja vagy a barátnője lenni? Ha jók akarunk lenni az embertársainkhoz, annak is az az alapfeltétele, hogy először önmagukhoz legyünk jók. Ha nyitott szemmel viszonyulunk a környezetünkhöz, hamar megérezzük energetikailag, kik azok, akik valóban szeretik önmagukat, és barátságban állnak magukkal.
Azok az emberek, akik szeretik önmagukat, mágikus vonzerőt gyakorolnak a többiekre, mások szeretnek a közelükben lenni, mert az őket körülvevő melegség a többiek szívét is szabaddá teszi. A kötelességtudó, külső nyomásra „jó ember” benyomását kelteni akaró személyek azonban minden igyekezetük ellenére éppen ellenkező hatást váltanak ki. Aki szereti önmagát, az elfogadja magát és a többieket is, a gyengeségeikkel együtt. Aki szereti önmagát, az nyitottan viszonyul a saját érzéseihez, mert ezek tudatosítják bennünk a saját igényeinket, és ezek alapján értékelhetjük magunkat, elérjük a teljes boldogság érzését.

A válság szükséges a boldogság eléréséhez

Ez nem megy intuíció nélkül. Amikor a szükségleteinket követjük, akkor a belső hangunkra hallgatunk. Ez véd meg minket attól, ami nem tesz jót nekünk. Aki nem szereti önmagát, az elveszítette a kapcsolatot az énnel, és ezzel együtt az önvédő mechanizmusát is. Amikor krízist élünk át, azt az önértékelésünk is megszenvedi. Sok ember elítéli saját magát, anélkül, hogy ennek tudatában lenne.
Csak az életközepi válság idején, a negyvenes, ötvenes éveiben ismeri fel, milyen program fut valójában a hiányzó önszeretet hátterében. A válságra azonban gyakran szükség van ahhoz, hogy az illető felébredjen az önértékelés­deficit problematikus transzállapotából. Aki valahol útközben elveszítette magát, az többé nem rendelkezik „életiránytűvel”, ezért a céltalanság az élet viharos helyzeteiben különös erővel lesz jelen. A krízisek gyakran annak az eredményei, hogy az ember elidegenedik a saját lényétől, és nem bízik a belső hangjában. Sőt, éppen ellenkező elvek mentén él, mint amit ez a belső hang súg neki.

Sokszor azonban az illető nem is hallja ezt a hangot, mert eltakarja a szorongás. Aki nem szereti magát, az a félelem hangjára hallgat, márpedig ez a hang meglehetősen erősen szól, ezért könnyen elnyomja a szív halk suttogását. Aki nem szereti magát, az nem fogadja el magát olyannak, amilyen. Nem bocsátja meg a saját hibáit és gyengeségeit. Így aztán ha hamarabb nem, amikor az élet a kemény oldalát mutatja, akkor önmaga legdurvább kritikusává válik, önmaga ellenségévé, és a minden poláris, változó élethez hozzá tartozó fájdalmat szükségtelen és valójában elkerülhető szenvedéssé változtatja át, a boldogság egyre messzebb kerül tőle.

Erre szokták azt mondani, hogy mi magunk tesszük pokollá a saját életünket, amikor önmagunk és az élet ellen harcolunk. Ha mindent a saját elképzeléseinknek megfelelően akarunk formálni, és mindent ellenőrzésünk alatt akarunk tartani, akkor a valós énünket áruljuk el. Ez szükségszerűen szenvedéshez vezet. Minden szenvedésnek az az oka, hogy a gyerekkori félelmeinket és bevésődéseinket még nem engedtük el. A válság okozta fájdalom az ébresztő hangja.

Tanuljunk meg szeretni!

Személyes feladatunk abban áll, hogy megtanuljuk szeretni énünk nem szeretett részeit. Ezeket túl régóta nyomtuk el. A sebzett gyerek a metaforája a saját árnyékainknak, a személyiségünk elutasított, levált részeinek, amelyekkel egy válság lefutása során újra kapcsolatba kerülünk, mert napvilágra kerülnek, hogy végre integráljuk őket. Fájdalmaink elutasítása és a velük való azonosulás egyaránt az öncsalás stratégiája. Fogva tartanak bennünket gyerekkorunkban kialakult mintáinkban, és fokozzák a szenvedésünket.
Ezért kell együttérző tudatosságot kialakítani, amikor krízishelyzetben a magamról összebarkácsolt ideális képről kiderül, nem tartható tovább anélkül, hogy bele ne lépnénk az önleértékelés csapdájába.

Vigyázzunk azonban, nincsen semleges nézőpont, az pláne nem az, amivel magunkat vesszük szemügyre.
A legtöbb esetben a csekély önértékelés a kiváltója a pszichés zavaroknak, de a működésképtelenné vált kapcsolatoknak is. A kisebbségi érzés gyakran a sebezhetőségünktől és az olyan érzéseinktől való félelemből alakul ki, mint a bűntudat vagy a gyász, ezért elnyomjuk őket. Ez azonban elködösíti a teljes érzésvilágunkat, végül már nehezünkre esik egyáltalán helyesen érzékelni a saját érzéseinket. Ezzel elveszítjük az elevenségünket és a céljainkat. Az érzések ugyanis a test és a lélek jelzései, és ha nem értjük meg őket, akkor elbizonytalanodunk a döntéseinkben, főként konfliktushelyzetekben. Ez a bizonytalanság pedig megint csak félelmet és kisebbségi érzést vált ki.

Az igazi boldogság eléréséhez az önértékelés a kulcs

Egy ember önértékelése a belső érzéseiben, a lelki nyugalmában és a magatartásában fejeződik ki. A sztereotip szokásminta és a rugalmatlan kapcsolati séma a csökkent önértékelés jele, mert az önértékelési problémákkal küzdő emberek még mindig mélyen rögzülnek a gyerekkorukban kialakult szerepeikben. Az önértékelésünk megjelenik a gondolkodásunkban, az észlelési fókuszunkban és belső, tudattalan hittételeinkben is: nagymértékben ezektől függ, hogy inkább hiányt és fenyegetést látunk-e, vagy a maradékot is észre tudjuk venni.

Egy kérdéslistával jól beazonosítható az a magatartás, amely az önértékelés csökkent mértékét jelzi.

• Mit tesz, hogy az önértékelését erősítse? Szükségét érzi­e időről időre, hogy magának vagy másoknak valamit bizonyítson?
• Mit tesz, hogy megvédje az önértékelését? Célzottan elkerül­e bizonyos helyzeteket?
• Hogyan viselkedik az emberi kapcsolataiban? Hamar felébred­e önben az érzés, hogy meg kell védelmeznie magát?
• Hogyan bánik az érzéseivel és a szükségleteivel? Elnyomja őket, és a legszívesebben tudomást sem vesz róluk? Ha választ adunk a kérdésekre, azzal sikerül megtennünk az első lépést, beazonosítani a védekező­ és kompenzációs stratégiáinkat.

A felismerés után gyakorolnunk kell ezeknek a kétségbeesett védekező mechanizmusoknak a megszüntetését, csak így jutunk közel saját magunkhoz. A csökkent önértékelés szerepet játszik a személyiség­ és kapcsolati zavarok kialakulásában. A borderline ­zavar esetén például megfigyelhető az önkép és az érzelmek erős ingadozása, de a narcisztikus zavaroknál is jelen van a labilis önértékelés­szabályozás.

Az önszeretet négy fontos aspektusban mutatkozik meg

• 1. önelfogadás: pozitív, tudatos, szeretetteljes beállítódás a saját személyhez, és az ezzel együtt járó önmagunkról való gondoskodás.
• 2. önbizalom: jóakaratú kapcsolat a saját képességeinkkel és teljesítményükkel, jó érzelmi önszabályozás, döntési és problémamegoldási képesség.
• 3. szociális kompetencia: ennek révén leszünk kontaktus­ és kapcsolatképesek.
• 4. szociális háló: beágyazottság pozitív szociális kapcsolatokba. Ezeket a képességeket meg lehet tanulni, gyakran ez áll a pszichoterápia középpontjában.

Tapasztalt kezelő segítségével sikerül új, kevésbé ön­ és kapcsolatkárosító gondolkodási, érzelmi és magatartásmintákat kialakítani, és végül gyógyító és korrigáló kapcsolati tapasztalatokat szerezni. Ha sok ember szenved kisebbségi érzésektől, joggal merül fel a kérdés, vajon mikor és kik révén határozódik meg az önértékelésünk. A szakember szerint az önkép erősen függ attól, hogyan észleltek minket a legfontosabb, korai referenciaszemélyeink.

Miből fakad a kisebbségi érzés?

Mivel csak keveseknek van olyan szerencséjük, hogy gyerekként feltétel nélkül szeressék őket, majd mindenkinek meg kell tagadnia vagy a mélybe eltemetnie valódi lényének bizonyos aspektusait. Minden ember a maga teljesen individuális természetével jön a világra, ez a valódi létünk.
A nevelés során természetünk bizonyos részeit támogatják, másokat elhanyagolnak, megint másokat megtagadnak és büntetnek. Mivel egy gyerek szeretetigénye nagyon erős, alkalmazkodni próbál, hogy elnyerje korai referenciaszemélyeinek az odaadását és a figyelmét. Végső soron a kisgyerekek sok éven át egzisztenciálisan ettől függenek.

Mivel kisgyerekként a létre és a túlélésre vagyunk programozva, nem a valódi lényünk kibontakoztatására, a nehezen megemészthető tapasztalatokat belül elzárjuk vagy lehasítjuk, ez pedig nem marad következmények nélkül. Úgy kell ezt elképzelnünk, hogy jégréteget vonunk a szívünk köré, megakadályozandó, hogy ezek a meg nem emésztett érzések legyőzzenek minket.

Amikor a gyerekek megtanulják, hogy a korai referenciaszemélyek szeretete attól függ, teljesítenek­-e bizonyos feltéteket és elvárásokat, az első három­-hat év során elválasztódnak jóakaratú és szeretetteljes önértékelésüktől. A nevelése és szocializációja során gyorsan megtanulja az üzenetet: nem vagy rendben úgy, ahogy vagy. A legtöbben megtanulják már kora gyerekkorukban, hogy a szeretet és a figyelem a jó viselkedés feltételei.

Ha egy gyereknek a természetes lénye nagy részét el kell nyomnia, nagy a valószínűsége annak, hogy depresszió vagy más pszichés zavar fog kialakulni nála. Minden esetben, amikor a valódi lényünk egy részét le kell hasítanunk magunkról, az úgynevezett személyiség fejlődése következik be.

Ha álarc mögé bújva éljük életünket, a boldogság háttérbe szorul

A személyiség eredeti, görög értelmében tehát valójában csak egy álarc, amely mögé megtanuljuk elrejteni a valódi lényünket. Ez mindig belső fájdalommal jár együtt, és nagy erőfeszítést igényel, amely erőt a kreatív önkibontakoztatástól és elevenségtől vonjuk el. Ráadásul végül ezt a személyiséget, az álarcot fogjuk a valódi énünknek tartani. Ennek következtében védelmezzük minden ellen, ami fenyegeti vagy megkérdőjelezi.

Az álarc alatt mély önkétely, szégyen és az a félelem rejtőzik, hogy nem vagyunk szerethetőek, vagy több szempontból nem felelünk meg. Mivel az odafordulás többnyire elvárások teljesítéséhez kötődött, nagyon arra törekszünk, hogy kemények legyünk önmagunkkal, és elismerésre éhezünk.

Mit tegyünk, hogy megismerjük önmagunkat?

Annak a mottónak a jegyében: mindegy, hogy érezzük magunkat, a lényeg, hogy a környezetünk tapsoljon! Az önértékelésünket a teljesítményünkre alapozzuk, és arra az elismerésre, amit másoktól kapunk nagyszerű előadásunkért. Ami azonban valódi belső elégedettséget ad, a kapcsolat a valódi lényünkkel, és ha ezzel összhangban élhetünk. Ami a lényegünk, az sosem vész teljesen el.

Ami megmarad belőle, az a mély vágyakozás, vagy legalább a bizonytalan érzés, hogy valami hiányzik az életünkből: az énünk kifejezésének hiánya. Ha valóban meg akarjuk ismerni önmagunkat, akkor úgy elemezhetjük az önelutasítás naponta lejátszódó programját, ha feljegyezzük azokat a mondatokat, amelyek időről időre eszünkbe jutnak: ezt meg azt kellene vagy kellett volna csinálnom…
Ezek a megbetegítő és sértő gondolati automatizmusok rendkívüli nyomást jelentenek. A belső „rabszolgahajcsárunk” újra és újra bizonyítékot keres rá, hogy úgy, ahogy vagyunk, nem vagyunk megfelelőek, a boldogság útjában állunk. Pontosan ezek a gondolatok teremtik meg a csökkent önelfogadást. A bennünk élő hajcsár olyanokat mond, hogy „jobban meg kellene erőltetned magad, ez így nem elég!” Így azután egyre inkább a cselekvés, mint a létezés jellemzi az életünket.

Fotók: Adobe Stock