Neveljünk szívvel és értelemmel!

A gyerekek valóban nagy kihívást jelentenek. És nemcsak az egyedül élőknek. Ha elégedetlenek, depressziósak vagy gátlásosak vagyunk, abban az elfojtott gyerekkori érzéseknek nagy szerepük van. Nemritkán éppen ezek felelősek akár tudattalanul is azért, ha valaki egyedül akar élni. Ha az ilyen ember életében azután felbukkan egy gyerek, szervezete pszichoszomatikus tüneteket produkálhat. Mert az a megállapítás, hogy „a gyerek a férfi apja”, csak látszólag paradox megállapítás, fejlődési szempontból viszont pszichológiailag tökéletesen logikus, hiába élt megfogalmazója, az angol költő, William Wordsworth jóval Freud előtt. Éppen mert a gyerekek kihívást jelentenek, a szülők gyakran érzik magukat stresszhelyzetben. Saját lelki fejlődésüket és a gyereknevelést párhuzamosan élik át: a gyerekek káoszt és összeomlást teremtenek, megakadályozzák szüleiket abban, hogy akár csak egy percig is nyugodtan üljenek, és nem érdekli őket semmi, csak a legújabb Nintendo-játék. Ha apuka vagy anyuka este csupán egy félórányi nyugodt meditációra vágyik, a gyerekek azonnal megjelennek, és gondoskodnak róla, hogy megzavarják. De miért is kellene elválasztani egymástól a spiritualitást és a gyereknevelést? Jon Kabat-Zinn neves amerikai meditációtanár úgy véli, a gyereknevelés a legmagasabb szintű spirituális tréning. A szülőnek ugyanis túl kell lépnie saját határain, felülvizsgálni elvárásait.

Feláldozzuk valódi lelkünket – állítja a szakember, aki szerint a szülőket lelkileg felettébb megviselő helyzetek – például amikor csemeténk hisztirohamot kap – egyszerűen különösen intenzív és alapos pszicho-workshopnak számítanak, ahonnan azonban se visszalépni, se a pénzünket visszakérni nem lehet. Viszont ugyan hol tanulhatnánk meg jobban mondjuk a stresszel való bánásmódot, terhelhetőségünk határainak kibővítését, a rendkívüli érzések elfogadását, mint éppen a gyerekeink nevelése közben? Hol tudhatnánk meg többet arról, milyen magatartás az érzelmileg intelligens és melyik nem? „Ha így vesszük szemügyre, a gyerekekkel való együttélés óriási hatással van saját életünkre. Az emberséghez vezető valódi út lehet, mivel lehetőséget ad arra, hogy felismerjük saját destruktív magatartásmintáinkat és kondicionáltságainkat. És segít új utakat találnunk, ahelyett, hogy rögzült szokásainkat egyszerűen továbbadnánk a gyerekeinknek, ami természetszerűleg megtörténik, ha nem teljesítjük ezeket a kihívásokat” – állapítja meg a gyereknevelésről írott könyvében Leinhard Valentin. Mindez azt jelenti, hogy ha tudatosan és nyitottan közelítünk a dologhoz, akkor a szituáció tükörré válik, amelyben felfedezzük saját gyerekkorunk károsodásait, amelyeket azután – esetleg szakszerű segítséggel – sikerül korrigálnunk (erre szolgál például az a „családállításnak” is nevezett családterápia, amelyről korábban írtunk).

Az amerikai zen tanár és költő, Norman Fischer erről így ír: „Ha ránézünk egy gyerekre, akkor látjuk, hogy világfelfogásunk hamis idomításon és rögzült mintákon alapul. A világ nem félelmetes és gondot okozó kihívás, hanem sokkal inkább ajándék, és mindig mi vagyunk a középpontban. Csodálatos dolog a szívünkre ölelni egy gyereket, vele együtt aludni el, megcsókolni. Ez jó a szülőnek, és jó a gyereknek is – nagyszerű átélése a békés biztonságnak, a meghittségnek és a mindent átfogó melegségnek.” Ez az a szellem, amelyből kinő a valódi spirituális beteljesedés. És a spirituális nevelés ott kezdődik, ahol a szülők és a pedagógusok mélyen elkötelezettek ezen értékek mellett, ahol vállalni tudják a felelősséget azért, hogy a gyerek nyitottságát és sebezhetőségét nem manipulálják és nem használják rosszra. A gyerek agresszív manipulálása és kényszerítése arra, hogy konvenciókhoz vagy kényszerhelyzetekhez alkalmazkodjon, és amelyet úgy általában nevelésnek nevezünk, valószínűleg sokkal nagyobb probléma, nem csupán a szülők gondja. A svájci pszichológus, Alice Miller „fekete pedagógiának” nevezte azt a tevékenységet, amelynek fő célja a gyerek teljes engedelmességre való nevelése. A szülők például gyakran érzik magukat rosszul, ha óriási nyomás nehezedik rájuk, hogy mindent „helyesen” csináljanak. Ez a perfekcionizmus annak a gyerekkori tendenciának a folytatódása, hogy mindenért a gyerek érezze magát hibásnak.

Sok reformpedagógiai irányzat éppen ezért abból indul ki, hogy a gyerekek képességeik teljes potenciálját eleve magukban hordják. A szülőknek tehát nincs más dolguk, mint hogy csemetéjüket elkísérjék fejlődésük minden szakaszában, és lehetővé tegyék számukra, hogy adottságaikat kifejlesszék.„Ha a gyerek nyugodtan támaszkodhat az alapvető elfogadásra és a szeretetre, akkor belsőleg szabad, hogy felfedezze a világot és fejlődését autonóm módon kövesse” – állítja Rebeca Wild, az equadori Pesta iskolakezdeményezés kialakítója. Ő és férje Maria Montessori elveiből indulnak ki, aki a gyerek belső építkezési tervéről beszélt, és olyan „előkészített környezetet”, illetve „kultúramentes zónákat” alakítottak ki, ahol minden a gyerekek fejlődési szükségleteihez igazodik, és ahol mindent a gyerekek igényei alakítanak. Hasonló a helyzet a budapesti Lóczy intézetben, ahol Pikler Emmi bebizonyította, hogy az intézeti gyerekeknek nem kell feltétlenül sérültté válniuk, ha kielégítik mozgás és érzékelés iránti igényeiket. Ezt tanítja a tibeti alapokon nyugvó felfogás is, amely szerint „a gyereknek éreznie kell, hogy a nevelő értelem az ő igényeire alapoz, akkor boldog lesz. A gyerekeket gyerekekként kell megértenünk”. Ez pedig csak akkor sikerül, ha figyelmesek és nyitottak vagyunk. „Ha beállítjuk a robotpilótát, és megszokott sémáink szerint akarunk viselkedni, akkor ez nehezen fog sikerülni. Szerencsére minden pillanatban ott a lehetőség, hogy megnyíljunk vagy bezáruljunk. Minden pillanatban érzékenyen reagálhatunk a gyerekeinkre, megérezhetjük a világukat, hagyatkozhatunk rájuk. Tudatosíthatjuk saját érzéseinket, ahelyett, hogy bezárulnánk. Gyakran egyszerűen csak nem akarunk emlékezni arra, mennyit szenvedtünk gyerekkorunkban, amikor értéktelennek vagy alkalmatlannak éreztük magunkat. Ha haragszunk a gyerekünkre, álljunk meg egy pillanatra, és próbáljuk meg a helyzetet respektussal és szeretettel áttekinteni. Ez a nyitottság mindig nagyon gyógyító erejű lehet.”

Ha ezt a nevelési elvet követjük, akkor másodrangú az a kérdés, vajon vallásosan neveljük-e a gyerekeinket, gondolatokat vagy „spirituális” témákat adunk nekik. A gyerekeink úgyis abból tanulnak, hogy mi milyenek vagyunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy teljesen hanyagoljuk el gyerekeink spirituális nevelését. A gyerekek valamikor a negyedik és tizedik életévük között válnak igazán nyitottá a mitikus gondolkodásra, ilyenkor szívesen követnek mintákat. Nekünk, szülőknek arra a kérdésre kell választ adnunk, vajon valóban a gyerekeink érdeke áll-e az előtérben, vagy csak saját rejtett érdekeink. A gyerekek tudják a választ.

Gyakorlatok szülőknek

Figyeljük meg a gyereket! Nagyon hasznos a mindennapokban is újra meg újra ráébredni azokra az érzésekre, amelyek a gyerekeinkhez kötnek minket. Jó alkalom kínálkozik erre, amikor a gyerek alszik, mert ilyenkor nem ad feladatokat a vele való törődés, elfeledkezhetünk a feszültségekről, és csak nézhetjük őt. Tegyük félre a gondolatainkat, és csak érezzük a helyzet csodálatosságát. Ennek a kiváltója gyakran egy apró részlet, például ahogy a kicsi az ujjacskáit ökölbe szorítja, vagy az arckifejezése, a testtartása alvás közben. Ily módon mindig meg tudjuk újítani és táplálni a hozzá kötő szeretetet. A gyerek szempontjából nézzük a világot! Naponta egyszer próbáljunk meg gondolatban a gyerek bőrébe bújni, és mindent az ő szemével nézni. Képzeljük el, hogyan hatunk a gyerekre, hogyan csengenek a szavaink az ő fülében, elfogadható-e az ő szempontjából mindaz, amit mondunk?

Elfogadás: gyakoroljunk, hogy a gyereket teljesen úgy lássuk és fogadjuk el, amilyen. Olyan szituációkban is, amelyekben ez különösen nehezünkre esik.

Foto: Shutterstock