A rák, mint esély a változtatásra
A rák diagnózisa ezt üzeni: napjaid meg vannak számlálva. Az életnek nevezett kártyavár összeomlik. Valóságos rémálom, amelyben ijesztően sokunknak volt, van vagy lesz része. Az első érzés a kórismével való szembesülést követően a magány és a kiszolgáltatottság érzete. Az orvos tárgyilagosan közli a vizsgálatok eredményét, majd néhány perc múlva az ember az utcán találja magát ‒ egyedül, magára hagyva, tanácstalanul.
Ettől kezdve minden, az egész ezelőtti élete gyökeresen megváltozik, semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Ebben a helyzetben az lenne a legfontosabb, hogy mielőbb megfelelő pszichológiai segítséget kapjon, de ebben sajnos csak keveseknek van része. A lelki törődésről mindenkinek magának kell gondoskodnia. Noha a család és a barátok fontos támaszt jelentenek, de a legtöbb esetben a fenyegető katasztrófa kezelése az ő képességeiket meghaladja, sőt, sokszor nekik is lelki támaszra van szükségük. Ha sikerült felocsúdni a kezdeti sokkból, ezer és egy kérdés merül fel. Mitévő legyek? Adjam meg magam a sorsnak, vagy küzdjek? Miért épp velem történt mindez? Sokan tudni vélik a választ. A helytelen életstílus, a stressz, a sok cigaretta, a gének stb. Azt is gyanítják a szakemberek, hogy minden esetben a test, a lélek és a környezet kedvezőtlen kölcsönhatása vezet a rákhoz.
Rák diagnózissal új életszakasz kezdődik
A rák kihívás elé állítja áldozatát. Súlyos döntéseket kell hoznia, amelyek közül a legfontosabb az, hogy milyen kezelésnek vesse alá magát. Ezután pedig elkezdődik a több hétig vagy több hónapig tartó küzdelem az életben maradásért. Ez olyasmi, amire senki nincs felkészülve. Mindenki másként éli meg a betegség és a terápia egyes szakaszait, de a kezelés utáni időszakot is. A diagnózissal való szembesülés lelki szempontból nagyon intenzív időszak. Sokan mérleget vonnak addigi életükről. Mi volt jó, és mi rossz? Hogyan tovább? Úgy, mint eddig, vagy teljesen új alapokról kell kezdeni? Milyen mélyreható változtatásokra lesz szükség: az élete külső keretein módosítson, vagy mélyebben, a személyiségét érintő változásokra lesz-e szükség? Súlyos, komolyan veendő kérdések egész sora.
Sokan nagyon tudatosan úgy döntenek, hogy nem akarják úgy folytatni, ahogy addig éltek. Mások a betegség által kikényszerített körülmények hatására változnak és változtatnak, és csak embertársaikkal folytatott beszélgetések alapján tapasztalják, hogy gyökeresen megváltoztak, már nem olyanok, mint azelőtt.
Kevesen képesek rá, hogy a betegség és az embert próbáló kezelések idején hozzálássanak a változtatásokhoz, és az egész folyamatra az újrakezdés lehetőségeként tekintsenek. Pedig ez nagyon értékes tapasztalatokkal gazdagítja az életet, mindenre szeretettel tekintenek, és minden órát, minden percet értékesnek tartanak, és képesek apróságoknak is örülni. Gyökeresen megváltozik az életről és az értékekről alkotott véleményük. Van, aki saját szükségleteit és igényeit is jobban érzékeli, mint korábban. Van, akinek sikerül végre nemet mondani, ha az erejét meghaladó feladatokról, kötelességek teljesítéséről van szó. Megszabadulnak az életüket megterhelő akadályoktól és ballasztoktól.
A krízis a változás katalizátora
Szerencsére sokan leküzdik a rákot. Az egészségügy velük az ún. utógondozás keretében foglalkozik. Ez különféle rehabilitációs kezeléseket, illetve rendszeresen megismételt kontrollvizsgálatokat jelent. Az esetek többségében az utógondozás öt évig tart, aki ezt az időszakot a betegség kiújulása nélkül túléli, gyógyultnak számít. Ha sikerül leküzdeni a betegséget, esélyt kapunk a változtatásra. Persze a lehetőség nem kötelesség! Senkinek sem kell úgy gondolnia, hogy kötelessége valamilyen változást előidézni az életén. Előfordulhat, hogy valaki gyengének, fáradtnak érzi magát ahhoz, hogy megtegye az első, döntő lépéseket. Időre, olykor évekre van szükség ahhoz, hogy összeszedje magát. Megint mások kifejezetten offenzív módon viszonyulnak a helyzetükhöz.
A rák diagnózisát figyelmeztetésnek fogják fel, a szükséges változtatásokra utolsó esélyként tekintenek: radikálisan szakítanak régi, önpusztító, egészségtelen életmódjukkal. A gyógyulás után megmarad az állandó félelem a betegség visszatérésétől. Ez normális és elkerülhetetlen. A lényeg, hogy milyen erős ez a félelem, és az, hogy az egyén miként tud együtt élni vele. A túlzott félelem bénító hatású, ezért ilyen esetben mindenképp pszichoterapeuta segítségét kell kérni a rettegés leküzdése érdekében. Sokat segíthetnek az önsegítő csoportok is. A „normális” szintű félelem ellenben még hasznos is lehet, mert motiváló hatású. Ideálisnak tekinthető az egészséges és lelki szempontból is kielégítő életvitel, anélkül, hogy ezt kényszernek éreznénk.
A bénító félelem a rák visszatérésétől
A pszichoterapeuták szerint fontos, hogy a beteg el tudja fogadni a visszaesés lehetőségének tényét, ugyanakkor ne hagyja, hogy ez a félelem megbénítsa. A kismértékű félelem elfogadható, nem kell mindenáron teljes félelemmentességre törekedni. Aktívan kell élni, és mindig az aktuális helyzetekre, a hétköznapi dolgokra kell összpontosítani a figyelmet: gondoskodni kell a gyerekekről, meg kell valósítani valamilyen régóta dédelgetett vágyat, és csupa olyasmit kell csinálni, amire az adott pillanatban lehetőség nyílik. Az is sokat segít, ha az ember felteszi magának a kérdést, vajon itt és most mit tehet egészsége megőrzése érdekében. Hogyan éljek úgy, hogy jól teljen a mai napom? Minek örülnék, mi az, amiből lelkileg feltöltődhetek, és ami immunrendszeremet is erősíti? Mi tenne boldoggá? Mik a valódi, legmélyebb lelki szükségleteim? Ezek nagyon fontos kérdések.
A legtöbben úgy vélik, hogy ezekre tudjuk a választ, pedig ez nincs így. Sokan a hétköznapi taposómalom hatására teljesen elveszítették a kapcsolatot önmagukkal. Napjaik annyira zsúfoltak, hogy se idejük, se kedvük saját magukkal foglalkozni, és néha eltöprengeni életük alakulásáról. Az első lépés, hogy a beteg kapcsolatot tudjon teremteni saját belső világával és érzéseivel – csak ezt követően képes tájékozódni és új úton elindulni. Ha mindez sikerül, sokkal könnyebben megtalálja a fenti kérdésekre a választ, és tudni fogja, merre induljon tovább ezek megvalósítása érdekében. A lényeg, hogy „hallgatózzunk befelé”, a saját érzéseinkre támaszkodjunk, és ne mások koncepcióját tegyük magunkévá. Mindig tegyük fel a kérdést: „Jelenlegi helyzetben mire van szükségem?” A választ pedig valósítsuk meg a gyakorlatban. Fogadjuk el a tényeket, és mindig igyekezzünk a legjobbat kihozni a pillanatból – méghozzá mindennap!
Foto: Shutterstock
