R-faktor – a megbirkózás képessége

Cikkünkből kiderül, hogyan erősíthetjük belső erőforrásainkat az R-faktor a segítségével. 2006-ban bejárta a világsajtót annak az osztrák lánynak, Natascha Kampuschnak a története, akit tízéves korában raboltak el, és aki majdnem nyolc évig élt elmebeteg elrablója fogságában. Natascha számos szempontból traumatizált személynek számít, ereje és kitartása miatt mégis számtalan emberben csodálatot ébresztett. A német pszichoanalitikus, Horst-Eberhard Richter így kommentálta a fiatal nő lelki ellenálló képességét: „Nem csupán egy brutális rendszer áldozatai vagyunk, hanem valamennyiünkben ott rejtőzik az az emberi erő, amely dacolni képes a legnagyobb ellenállással is.” Sok ember hasonlít a viharral szembesülő nádhoz: meghajlik, de nem törik meg. Vajon mitől függ, hogy egyesek szembeszállnak a válsággal és még belső erőt is nyernek belőle, míg mások ugyanolyan körülmények között összeomlanak? Ezeknek a kérdéseknek a tanulmányozásával foglalkozik az úgynevezett rezilienciakutatás.

Az R-faktor

A német pszicoterapeuta és író, Micheline Rampe a belső erő titkát R-faktornak nevezi. Az R jelentése reziliencia, amelyet magyarul nehéz egyetlen szóval visszaadni, nevezhetnénk rugalmasságnak, alkalmazkodásnak, a megbirkózás vagy a nehézségekkel való boldogulás képességének. Legyen szó bár az emberi lélekről, a társadalomról, egy ökoszisztémáról vagy elektromos hálózatról, a reziliencia a „rendszer képessége arra, hogy egy zavaró hatást elnyeljen,  változásokat éljen át, majd újraszervezze önmagát pontosan az eredeti funkcióval, szerkezettel, önazonossággal és visszacsatolásokkal, az eredeti irányítás uralma alatt.” Maga a szó a latin resilire, vagyis visszaugrani, visszapattanni igéből származik, míg az angol resilience szó jelentése rugalmasság, mozgékonyság. Ha a jelzőt emberre alkalmazzuk, akkor reziliens az a személy, aki súlyos betegségekkel, sorscsapásokkal és életkrízisekkel szembenézve is mindig újra feláll, bátran fogadja az életet, és rövid időn belül újabb perspektívákat dolgoz ki.

A szájhagyomány az ilyen embereket gyakran nevezi életművészeknek vagy keljfeljancsi típusoknak. Ingadoznak, kibillennek az egyensúlyukból, de nem buknak fel. Vajon mivel rendelkeznek ők, amivel mások nem? Kedvező génekkel? Micheline Rampe szerint ezeknek a hatása nagyon korlátozott: „Természetesen nagy szerep jut a génjeinknek és annak, hogyan nőttünk fel. A kiindulópont azonban végső soron nem döntő abban, rezilienssé válunk-e vagy sem. Számos kiemelkedő példa van arra, hogy a társadalmi környezet, amelybe születtünk, nem meghatározó tényező. Vegyük csak Coco Chanel példáját! A divattervező egy szegényházban jött a világra. Kedvezőtlenebb helyzetből aligha startolhatott volna valaki, ő mégis példátlan karriert futott be.”

Az R-faktor hét oszlopa

Természetesen léteznek olyan emberek, akik boldog gyerekkoruknak és pozitív adottságaiknak köszönhetően könnyedén veszik kezükbe saját sorsuk irányítását. Azért azonban mindenki sokat tehet, hogy fejlessze belső erejét. Ennek előfeltétele az arra való képesség, hogy reflektáljon saját magára és foglalkozzon saját személyes adottságaival. Micheline Rampe szerint „hogy mekkora lelki és szellemi ellenálló képességet mutatok majd a nehéz időkben, az attól is függ, hajlandó vagyok-e a saját erőforrásaimat kutatni és folyamatosan fejleszteni. Azok az emberek, akik ezt megtanulták, megállapíthatják, hogy minden krízis csak erősebbé tette őket”. Ezt a növekedési folyamatot segíthetik a kutatók által kifejlesztett technikák, amelyek „a reziliencia hét oszlopa” nevet kapták. Hét olyan oszlopról van szó, amelyek erősítik lelki ellenálló képességünket és felvérteznek minket a későbbi válságos időkre.

Fejlesszük az optimizmust!

A nehéz helyzetekben való kitartás forrása a rendíthetetlen optimizmus.

Hogy ők maguk dönthetik el, egy krízist nyomasztó csapásként élnek-e meg, vagy lehetőségként az újrakezdésre.

Akikkel nem született velük ez a képesség, azok is megtanulhatják, hogy optimisták legyenek: a mindennapjaikat és az élményeiket újraelemzik, a negatív dolgokat feldolgozzák, a pozitívakat pedig ösztönzőként szemlélik, és elgondolkodnak az erősségeiken. Ezek alapján építik fel az abban való hitüket, hogy az élet jót akar nekik.

Tanuljuk meg az elfogadást!

A lelkileg erős emberek számos helyzetben képesek életkörülményeiket kritikus-analitikus szemmel nézni, és azokat a dolgokat, amelyeken nem tudnak változtatni, elfogadni: igen, elhagytak, elbocsátottak. Egy nem reziliens ember e szomorú tényektől mély depresszióba süllyed, elbátortalanodik, elengedi magát. A legtöbben önmaguktól nem találják meg az ebből a negatív spirálból kifelé, felfelé vezető utat.

Az erős pszichéjű emberek általában nagyon jól meg tudják különböztetni, melyek azok a dolgok, amelyekről ők tehetnek, és melyek azok, amelyekre egyszerűen nem képesek befolyást gyakorolni. És ez utóbbiakkal nem foglalkoznak túlságosan sokáig. Ez valahogy így hangzik: Nem a saját hibámból, de elveszítettem az állásomat, mert a cég tönkrement. Most munkanélküli vagyok. Rendben, akkor mi legyen a következő lépés?

Micheline Rampe szerint sok embernek a belső erőhöz (R-faktor) vezető úton először azt kell megtanulnia, hogy a változások, a negatív változások is, egyszerűen hozzátartoznak az élethez. A változás az élet egyik alapelve, amelyet egyikünk sem tud megváltoztatni és amely ellen egyikünk sem tud védekezni. Visszanézve nemritkán kiderül, a krízis épp a legjobb időpontban érkezett ahhoz, hogy az életünknek új irányt adjunk. Ha valaki nem néz szembe a realitással, akkor nem lehet nyertes. Ha azonban elfogadja a helyzetét, akkor a történteknek többé nincs érzelmi hatalmuk fölötte. Ezzel szabaddá válik, hogy újra a saját kezébe vegye a sorsát, és új perspektívákat keressen.

Találjuk meg a megoldást!

Volt olyan időszak, amikor az indiai Deepali Waghmare nem akart többé élni. Úgy tűnt, nincs kiút az éhhalál közelében egyensúlyozó életből. Mumbai nyomornegyedeiben a források szerint 13-19 millió ember él lécekből, keménypapírból, műanyag fóliákból összetákolt viskókban. A gyerekek a szemétben turkálva kutatnak hasznosítható tárgyak után. A betonozatlan utcákon monszun idején óriási pocsolyákban gyűlik össze a víz. Itt él a férjével és a kislányaival Deepali Waghmare. A férjével egyszer aláírattak egy biankó csekket, amelynek a fedezetére nem volt elég a keservesen megkeresett bére. A férfi ezt nem tudta elviselni, és testileg-idegileg összeomlott.

Az indiai asszony ekkor elhatározta, hogy a férjétől függetlenül a saját kezébe veszi a sorsát. Egy karitatív szervezet segítségével részmunkaidőben tanítani kezdett, illetve háztartási alkalmazott lett. Felfedezte, milyen erők rejlenek benne, és így megtalálta a családja számára a nyomorból kivezető utat.

Az önsajnálat egy rövid időszaka  kétségtelenül teljesen rendben van. Utána azonban fel kell tennünk a kérdést: Hol állok most? Hová tartok? Hogy jutok el oda a legjobban? Ki tud nekem segíteni? Milyen jelek mutatnak arra, hogy ha ezt a célt elértem, akkor boldogabb és elégedettebb leszek? Mihelyt az ember elkezdi megtalálni a válaszokat ezekre a kérdésekre, már látja maga előtt az utat, és ezzel új, pozitív energiák fejlődnek ki benne.

Nyafogás helyett cselekvés

A szabadúszó webdesignerként dolgozó Stefanie Jeske élete 43 éves korában gyökeresen megváltozott: baleset érte, és hosszasan kórházba kényszerült. A betegeskedés elvitte minden pénzét, és felébresztette benne a dühöt, hogy miért is ennyire kiszolgáltatottak a balesetek áldozatai. Ennek nyomán létrehozott egy egyesületet, amely éppen az ilyen áldozatoknak nyújt segítséget. Ügyvédek, egészségügyi alkalmazottak, pszichológusok, szociálpedagógusok és egyéb szakértők segítségével tanácsokkal támogatja őket. Bár azóta is folyamatos fájdalmak gyötrik, úgy érzi, a balesete nélkül soha nem vált volna érzékennyé mások bajai iránt.

Vállaljuk a felelősséget!

A Srí Lanka egyik kis falujában született Umeswaran Arunagirinathan 12 éves korában került Németországba. A szülei küldték egy távoli nagybátyjához Hamburgba, attól való félelmükben, hogy a kisfiú elpusztul a háborúban. Bár a gyerek egy szót nem beszélt németül, nagy lendülettel kezdte megvalósítani azóta valóra vált álmát, hogy orvos legyen. Ahelyett, hogy az elhagyott családja után sírdogált volna, vállalta a felelősséget saját sorsáért. Az egyetem alatt a McDonald’s-ban dolgozott, hiszen meg kellett élnie, és a szüleit is támogatta. Ám tisztában volt vele, miért dolgozik, és ez kitartást adott neki.

Építsünk hálózatot!

Még a reziliens emberek is eljutnak egy-egy olyan pontra, ahonnan egyedül nem tudnak továbblépni. A pszichikailag erős emberek azonban tudják, mikor van szükségük segítségre és hol juthatnak hozzá. Az a képesség, hogy más emberekkel kommunikáljunk és következetesen a támogatásukon fáradozzunk, a reziliencia egy további kulcsa. Nincs rosszabb, mint krízishelyzetben azt érezni, hogy teljesen egyedül állunk a világban. Az erős kapcsolati hálóval rendelkező embereknek meggyőződésük, hogy bármi történik, vannak olyan emberek, akik jóban-rosszban mellettük állnak.

A sikeres üzletasszony, Sabine Mühlhaus- Liebich mindössze 31 éves volt, amikor szklerózis multiplexet diagnosztizáltak nála. A krónikus-gyulladásos idegi megbetegedés tünetei: szédülés, látászavarok, végtagi érzéketlenség. Az asszonyt családtagok és barátok köre segítette a krízissel való megbirkózásban. Ő mindenkivel nyíltan beszélt a betegségéről, és aki ezt nem tudta elfogadni, attól inkább elbúcsúzott. Üzleti és magánkapcsolatainak hálója azóta is nagyon fontos az életében.

Tervezzük meg a jövőt!

Akármennyire is eltérőek a bemutatott sorsok, az érintettek egyben mégis azonosak: aktív, alakító szerepet vállalnak a saját életükben, és szakértői annak, hogyan lehet értelmet felfedezni a válságos időszakban. Ahogyan mondják, mindenkinek megvan a maga különleges tehetsége, amely viszi valahová. Ahhoz azonban, hogy az ember észrevegye, mihez is van igazán adottsága, néha előbb majdnem el kell veszítenie a talajt a lába alól.

A belső erő (R-faktor) titka tehát valójában nem is titok.

Néhányan ösztönösen tudják használni ezeket az adottságaikat, másoknak előbb meg kell tanulniuk ezt a fejlődési folyamatot. De már önmagában az a tudat is nagyon fontos, hogy magunkban hordjuk egy erős psziché alapjait.

Vakon a világ legmagasabb csúcsain

A szóban forgó R-faktor semmiképpen sem hiányzik a vak osztrák hegymászóból, Andy Holzerből. Már kilencéves korában felfedezte, milyen varázslatos erővel vonzzák őt a hegyek, és mára, 44 éves korára megtette azt, ami túl sok látónak sem sikerül: a világ hét legmagasabb hegycsúcsa közül ötöt már megmászott.

Andy Holzer egy ideghártya-megbetegedés következtében nem sokkal a születése után veszítette el a szeme világát. Ennek ellenére ugyanúgy nőtt fel a Dolomitokban, mint bármelyik más fiú, tele élénk elképzelésekkel és kalandvággyal. Gyerekként biciklizett és síugrott, felnőttként az egész világon híressé vált mint a vak hegymászó. Ma a feleségével Ausztria kelet-tiroli tartományában él, Lienzben. Ahogyan egy újságcikk írta róla: „Élettörténete példásan mutatja, hogyan alakíthatja át az ember az akadályokat esélyekké és hogyan nőhet túl önmagán. A hegymászó története számos embert meghatott és arra indított, hogy valami újba kezdjen.”

Fotó: Adobe Stock