Megfelelni vagy „megfelelni”?

Már kisgyermekkorban belénk nevelik, hogy legyél jó, fogadj szót, ne mondj nemet és még sorolhatnánk tovább. A belénk nevelt viselkedési formák a szülőktől származnak, illetve abból a közegből jönnek, amiben élünk, ilyen az óvoda, iskola, kisebb-nagyobb közösség. Ezek célja, sokszor akaratunk ellenére, hogy az elvárásoknak eleget tegyünk. A kérdés az, hogy kinek mit jelent a „megfelelni”?

Az általános jelenség az, hogy megpróbálunk eleget tenni az elvárásoknak, és titkon azt is reméljük, kapunk valamit cserébe. Sok ember számára a tét a szeretet és az elfogadás. Ebben az értelemben valóban nagy a teher és egyben kérdés is, hogy a nyomás meddig nem okoz kárt. Érdemes azonban látni, hogy a társadalom csak úgy tud működni, ha közösségben gondolkodunk és nem csak egyénben. A „mi” (közösség, csoport) nem tud funkcionálni, ha csak „én”-ként akar mindenki működni és saját igényeit hajkurássza.

Az éntudat kialakulása

A tudatos énérzés, vagyis az öntudat kialakulása csecsemőkorban kezdődik: megjelenik az „én, aki cselekszem” tudásának és érzésének kezdetleges formája. Ez a tudás azt is jelenti, hogy a csecsemő lassan kezdi magát megkülönböztetni a környezete tárgyaitól és személyeitől. Vitatott kérdés a fejlődéslélektanban, hogy milyen korán és milyen mértékben van jelen újszülöttkorban az én és a nem én különbözőségének érzése, de abban egyetértés van, hogy ennek a tudásnak az alapját a lassan formálódó testkép adja.

A testkép (saját testéről alkotott kép) a kisbaba mozgásaiból, kezének, fejének mozgatásából a környezet felfedezése során alakul ki: a csecsemő érzékeli saját izomzatának működését, testrészeinek helyzetét, a tárgyakról érkező érzékleti tapasztalatokat, környezete vizuális információit. Ezekből a saját testről, valamint a környezet személyeiről, tárgyairól érkező jelzésekből formálódik az a tudás, hogy a baba kezdi ismerni testének, testrészeinek elhelyezkedését, kiterjedését, határait. Az ismétlődő tapasztalatok során a testmozgás és a testhelyzet mint egységes egész jelenik meg a tudatban.

Tehát összességében a fizikai létezés érzése és tudása, hogy nem vagyok összeolvadva mindenkivel, képezi az éntudat alapját és annak az érzését, hogy „én létezem, más vagyok, mint a külvilág tárgyai és emberei”. Tulajdonképpen ez az éntudat lesz a bázisa az énképnek, a magunkról formált ismeretnek és értékelésnek. Az éntudat kialakulása folyamatosan zajlik a csecsemőkortól, része személyiségfejlődésünknek.

A független ember, aki nem enged, nem akar megfelelni

1. Magabiztos: energikusan szembeszállt a többség véleményével, és van ereje küzdeni a konfliktussal úgy, hogy sosem engedett a maga igazából.

2. Individualista: ő elvből ügyet sem vetett a többség (közösség, csoport, más személy) véleményére, mert úgy véli, hogy „neki mindig igaza van”.

A „mitudat” jelentősége

A „mitudat” a saját csoport élményének pszichológiai jegye, mely a személyes „én” fölébe helyezi a csoport, a többiek jelentőségét. Pontosabban írjuk le ezt a folyamatot, ha nem „fölébe helyezésről” beszélünk, hanem a személyes „én” határainak kibővüléséről, vagyis a fókusz középpontja elkerül rólam, és tudok másokról is gondolkodni, számba veszem a másik (csoport, közösség) érdekeit, és megpróbálok alkalmazkodni is egyben. A társas kiscsoport, ami lehet egy baráti társaság vagy egy munkahelyi klikk, jellemzője, hogy tagjait nem hagyja közömbösen az, ami a többiekkel történik, miként senkit sem hagy közömbösen az, hogy vele történik valami.

A közösség (mitudat) egyik legfontosabb jellemzője, hogy közös érdekeket és értékeket képvisel. A közös érdekek ‒ nem meglepő módon ‒ nemcsak azt jelentik, hogy valamilyen hasznot hoznak a közösség tagjainak, hanem azt is, hogy megvalósulnak a közös értékek, célok és tevékenységek.

Itt azonnal felmerül a kérdés, hogy milyen érdekekről van szó: egyéni vagy közösségi érdekekről. Vannak természetesen olyan emberi érdekek, melyek az egyénre és a közösségre is érvényesek. Vannak viszont olyan érdekek, melyek megfelelnek az egyénnek, de egy adott közösségnek nem, és fordítva. Az ember tehát alapvetően társas lény, ugyanakkor individuum (egyén) is, aki önálló személyiség saját érdekekkel és célokkal. Az individuumnak egyéni és közösségi érdekeit kell figyelembe vennie egész életében. Mindkét érdekcsoportra szükségünk van megfelelő mértékben, de ma nem könnyű eldönteni, mikor melyik érdek a fontosabb.

Tehát jogosan teszi fel mindenki ezzel kapcsolatban a következő kérdéseket: „Ki van kinek alárendelve? Az egyén szuverén a közösséggel szemben, vagy a közösség szuverén az egyénnel szemben? A határt nekünk kell meghúzni egyéni szinten, úgy, hogy ne éljem meg, hogy a csoport, a közösség bekebelezett. Azaz ne önalávető legyek, hanem tartsam meg az egyediségemet és egyben legyek képes belsővé tenni a miérzést. Ez jelenti, hogy egyszerre elégítem ki a saját és mások igényeit.

Párkapcsolat – Megfelelni vagy alárendelődni?

A párkapcsolat egy olyan „kisközösség”, ami hasonlóképpen formálódik és alakul ki, mint a fent említett csoportok. Az ilyen speciális kapcsolódásban gyakran azt tapasztaljuk, hogy nem természetes velejárója a mitudat kialakulása, gyakran a kapcsolati működést elemezve, tetten érhető polarizálódás, azaz aszimmetrikus kapcsolat. Ennek tankönyvi példája, ha az egyik fél alárendelődik, férfiakra a „papucs” szót szoktuk ilyenkor használni. Az éntudatuk ezeknek a férfiaknak eltűnik, pontosabban megvan, de elhalványul.

A probléma nem az, hogy nem alakul ki a mitudat (a pár mindkét tagja egyenlő jogokkal rendelkezik, kölcsönös erőfeszítés), hanem, az, hogy a két ember között a szakadék egy idő után áthidalhatatlan. Noha látszólag mindkét fél boldog, az alárendeltnek mindig erőt kell abba fektetnie, hogy soha ne kerüljön felszínre semmilyen igénye, sőt ne kerüljön még a tudatába se, hogy neki lehetnek igényei, elvárásai a másikkal szemben.

Ezek az emberek az élet sok területén jól funkcionálnak, de gyakran a külvilág, a barátok, rokonok észlelik, hogy valami baj van. Erre jó példa, amikor az egyik férfi páciensem arról számolt be, hogy a felesége milyen „jó” ember és nélküle nem tudna élni. Ilyenkor a szakembereknek mindig fel kell tenni (először magunkban) azt a kérdést, hogy miért tölthet be valaki ekkora jelentőséget a másik ember életében. Természetesen nem a kapcsolat fontosságát kérdőjelezem meg ezzel, hanem arra kapom fel a fejemet, hogy valaki a másikat úgy idealizálja (felemeli), hogy önmagát ezzel együtt leértékeli.

A férfi páciensem olyan megtörtént esetet hozott egyik alkalommal, ahol jól szembeötlik az alárendelődés. Céges vacsorára volt hivatalos a feleségével együtt, ahol kissé zavarban volt, mert a társaság egyik fele ismeretlen volt számára, azonban jól vette az akadályt, elkezdett beszélgetni, alkalmazkodott a helyzethez. Az éttermi rendelés során azonban felesége átvette a szót, rendelt italt magának, azonban férjének nem… kihagyta.

A „nem észrevétel”

A páciensem egész este nem ivott, a feleség számára ez fel se tűnt. Az asztaltársaság számára azonban igen, akik az este alatt mindvégig borral kínálták a sajátjukból. Nehéz volt szembesülni a páciensemnek, hogy egyrészt ő maga is észrevette, sőt negatívan élte meg a helyzetet: utólag a szégyenérzése fogalmazódott meg.

Másrészt, hogy a külvilág (asztaltársaság) is felfigyelt a feleség patológiás „én”-tudatának megnyilvánulására, ahol a megszokott kapcsolati séma rajzolódott ki, miszerint akkor van „béke”, ha a férfi páciensem nem veszi észre a helyzet abszurditását. A „nem észrevétel” egyfajta védekezés és cél is egyben, hiszen a külvilág előtt is megszégyenülhet, ahogy önmaga előtt is, ha felnyílik a szeme.

Zárójelben jegyzem meg, hogy a pszichoterápia során nem a szembesítés, direkt konfrontálás lesz a megoldás, hanem sokkal inkább annak megértése, hogy a fent említett férfi páciensem miért homályosította el önmagát, miért nem tud „mi” érzéssel jelen lenni a kapcsolatában, valamint az, hogy mi az ára az állandó megfelelésnek, alárendelődésnek.

Munkahelyi terror: megszökünk vagy visszavágunk?

Az életünk nagy részét a munkahelyünkön töltjük, ami azt jelenti, bizony a párkapcsolathoz hasonlóan kisközösségben élünk együtt a kollégákkal. Az, hogy a perifériára kerülünk vagy éppen a társaság középpontjába, részben a személyiségünktől függ. Azonban meghatározza az is, van-e, rosszabb esetben vannak-e, akik az agresszió azon formáját használják fel, ami nem más, mint a pszichoterror. Sokan a szigorú főnökökre asszociálnak ilyenkor, akik igazságtalanul bántják a dolgozókat, ám ennél bonyolultabb a helyzet.

Pszichoterrort alkalmazhat egy hatalommal nem rendelkező kolléga is, aki azt figyeli, hogy hogyan tud a másiknak ártani. Az ártás nem fizikai, hanem pszichés, ezért pszicho a pszichoterror. Ennek egy példája, ha az agresszor keresi a másik ember gyenge pontjait, sőt arra rá is mutat, persze úgy, hogy az egyén szégyellje önmagát.

A magabiztos viselkedés megtanulása mellett az érzelmek megfelelő kifejezése is kulcsfontosságú. Hiszen nem a hisztérikus visszavágás a cél: ilyenkor csak egy érzelmi indíttatású választ adnánk, aminek hosszú távon nincsen pozitív következménye. Tudni kell nemet mondani, és elviselni a jogos kritikát. Ezzel együtt tudatosan átgondolva verbálisan tükröt tartani a másiknak, ha annak viselkedése destruktív, fenyegető.

Az önkifejezés tanulható, nem kell mindig megfelelni

A jól működő emberi kapcsolatok kialakítása és fenntartása nehéz feladat, amihez nem elég az egyik fél. Mindennek az alapja az asszertív viselkedés és a nyílt kommunikáció. Az asszertív viselkedés önérvényesítő viselkedést jelent. Természetesen előfordul, hogy ingerülten, indulatból válaszolunk, vagy épp visszahúzódunk, esetleg cinikusan nyilvánulunk meg otthon, a munkahelyen, a kapcsolatban stb. Azaz kommunikációs formánk lehet agresszív, önalávető, passzív-agresszív típusú egyaránt. Mindezek a kommunikációs formák nemcsak hogy nem célra vezetőek, de kapcsolatainkat is megmérgezhetik. Különösen akkor, ha ismétlődnek, vagy ha nem tudatosan vannak jelen a kapcsolatban.

Ha valami úgy ismétlődik, hogy annak a kárát, hátrányát észre se vesszük, akkor előbb vagy utóbb az a kapcsolat, legyen az baráti vagy párkapcsolat, megromlik, széthullik. Gyakori ismétlődések leginkább munkahelyi vagy családi helyzetben fordulhatnak elő. Érdemes időnként tudatosan feltenni a kérdést, jól érzem-e magam, csinálnám-e másképpen. Ezen kapcsolati helyzetekben az ember már csak akkor kap a fejéhez, amikor a konfliktus, az egymás bántása mindennapossá válik.

A valós probléma hatékony megoldása

A valós probléma hatékony megoldását segíti elő az asszertív, azaz önérvényesítő kommunikáció elsajátítása és gyakorlása. Ennek lényege, hogy úgy tudjuk kifejezni szándékunkat, érvényesíteni igényeinket, hogy azzal a másik félnek nem okozunk kárt, nem hozzuk hátrányos helyzetbe sem őt, sem önmagunkat. E kommunikációs forma hosszú távú alkalmazásával elérhető önbecsülésünk növekedése, jobb stresszkezelési képességre tehetünk szert, és nem utolsósorban kapcsolataink minősége is javul. Az asszertív tréning olyan csoportmódszer, melynek segítségével az asszertív kommunikáció megismerhető, elsajátítható, begyakorolható.

Az asszertivitás alapja az önismeret, amit fejlesztenünk kell az életünk során. Az az ember, aki csak passzívan szenvedi el az életét és nem érti, hogy mit miért tesz, vagy éppen mit miért érez, az kiszolgáltatott a környezetének. Előbb vagy utóbb olyan mérgező kapcsolatba lép bele, mint az a férfi páciensem, aki nem merte, nem tudta kifejezni érzéseit, ellenérzéseit.

Foto: Adobe Stock