Kivezető utak a magányból

Önmagában nézve az ember az élőlények egyik leginkább kiszolgáltatott faja. Legyen szó gyorsaságról, erőről, szaglásról, látásról, reakcióidőről, hallási képességről, egyaránt valahol az utolsó helyek egyikét foglalja el. Ugyanakkor az evolúció során példátlan módon magas szintre fejlesztette azt a képességét, hogy közösséget szervezzen, a tükörneuronok, kötődési hormonok és az ötven arcizom segítségével empatikus és kommunikatív módon kapcsolatba lépjen más emberekkel, és együttműködjön velük.

Hozzávéve szintén egyedi képességét a mentális időutazásra és a fogalmakat alkotó beszédre, az emberi közösség legyőzhetetlenné vált. Nem véletlenül nevezik a szakemberek a közösséget „agyunk táplálékának”, a magányt pedig az első számú haláloknak. Európa-szerte egyre többen élnek egyedül. Az egyszemélyes háztartások arányának növekedése több évtizede tartó folyamat.

A KSH felmérései szerint ez a növekedés az utóbbi években megtört, de így is jóval többen élnek egyszemélyes háztartásban, mint 1990-ben. A mikrocenzus adatai szerint a háztartások 30%-a egyszemélyes háztartás, a népesség 12%-a, mintegy 1,2 millió fő élt ilyen háztartásban. Ugyanez az arány Németországban 18 millió szingli háztartás, összességében a háztartások 43%-a, és a tendencia nő. Mindeddig a lakók a találkozásokat a saját lakásuk négy falán túl keresték, a járvány miatti homeoffice és otthoni oktatás azonban emberek millióit szigetelte el egymástól. Hogy a társadalmi életünk ezt majd hogyan heveri ki, az egyelőre a jövő zenéje, ahogyan az is, hogyan hat az elszigetelődés hosszú távon az egészségi állapotunkra.

Az iparosodás mint az első mérföldkő a közösség életében

Noha a magány mostanában új dimenziót ért el, korántsem új jelenség. Már a 19. században, az iparosodással fokozatosan elkezdtek lebomlani a törzsi és nagycsaládos struktúrák, ahogyan a vallásos és falusi közösségek is. Ám amit ma ezeknek az élettereknek a gyakorta kíméletlen és irgalmatlan szerkezetéről és körülményeiről tudunk, semmiképpen sem kell értük bánkódni. Ugyanakkor a növekvő szabadság, az egyén jogai és lehetőségei a fokozatos elmagányosodás tendenciáját is jelenti.

A szociális állam ernyője alatt a gondoskodás és a szórakoztatás közösségi feladattá és jogszabályba foglalt igénnyé vált. Ezzel a család háttérbe szorult mint gondoskodási forma, az együttélés többé nem egzisztenciális szükségszerűségen és társadalmi normákon alapul, hanem érzelmi összeillésen. Ez azonban közismerten ingatag és dinamikus.

Önmagában a tetszés nehezen képezheti egy közös út alapját, miközben az odaadás, a bizalom, a beilleszkedés és a közös törekvés alig képezi a Homo individualis repertoárjának részét. Ezért egyre több ember él egyedül, vagy egyedül a gyerekeivel. Ha minden törekvés az én igényeit és szorongásait szolgálja ki, a „mi”-nek kevesebb hely jut. Ezt demográfiai tényezők is erősítik. Az embereknek egyre kevesebb gyerekük születik, és közben egyre hosszabb ideig élnek, a folyamat a nagy-, majd a kis- és mikrocsaládon át a szingli létig terjed.

Digitalizáció: szuperszonikus sebességgel az elszigetelődés felé

Az egyedüllét, magány további felerősítője lett a digitalizáció, méghozzá exponenciális módon. Miközben az első számológépek története a 17. századig nyúlik vissza, a számítógépet a 2. világháborúban fejlesztették ki, az internet első formái az 1960-as években bukkantak fel, míg a mikroprocesszorok az 1970-es években. 1993-tól vált mindenki számára elérhetővé a www. 2007-ben került a piacra az első okostelefon, az iPhone. Ma világszerte 3,5 milliárd ember mozog a világhálón, évi 1,3 millió készülék értékesítésével.

Ezzel párhuzamosan életünk mind több területére hatol be a mesterséges intelligencia. Ez az okosórától az okosotthonig, a digitális valutáktól az ilyen fizetési lehetőségekig, az internetes vásárlás magas szinten egyénre szabott lehetőségeitől a közösségi média használatáig terjed. Semmi nem utal arra, hogy mindez elégedettebbé vagy pláne boldogabbá tette volna az embert, ami az egyetlen elfogadható magyarázat volna erre a hipergyors, ember előidézte változásra.

Ugyanakkor kétségtelenül magányosabbá tett minket, és folyamatosan elfoglalttá.

Nem csoda, hogy a vizsgálatok azt mutatják, a közösségi média használatával arányosan nő a magány érzete. Ez a tévére, a videóra és a számítógépes játékokra egyaránt vonatkozik. A digitális rendszerek, minden kábítószerhez hasonlóan, korlátlan mennyiségben fogyasztják az időnket, a bevonódásunkat, az empátiánkat és az érzelmeinket, azaz olyan forrásainkat, amelyek ezzel többé nem állnak rendelkezésre a személyes találkozásokra.

És pontosan ez az, ami manapság egészségtelennek és fertőzőnek számít. Ennek következményeként sok ember, főleg az idősebbek, egy éve szinte már alig érintettek meg más embereket, holott ez biztos receptje az elmagányosodásnak és ezzel a megrövidült életnek.

Az érzelmi alapú depresszió nemcsak lelki fájdalmat idéz elő, hanem megnöveli a szív- és keringési megbetegedések, a fertőzések, a demencia, a mozgáshiány, a gyomor- és bélproblémák, a tumorok, a stressz, a pszichés zavarok, a helytelen táplálkozás és az öngyilkosság (kb. 15% súlyos depressziónál) esélyét. Egy 2015-ben készült metaanalízis szerint azoknál, akik magányosnak érezték magukat, 26%-kal megnőtt a korai halál kockázata. És megfordítva, az az érzés, hogy szilárdan kötődünk egy közösséghez, hosszabb és egészségesebb életet garantál. A testi kontaktus, a kézfogástól az ölelésen át a csókig, nagyobb szerepet játszik ebben, mint eddig gondoltuk, és vizsgálatokban a pszichés egészség fontos előfeltételének bizonyult.

A technológia mint vallás, és az elmagányosodás motorja

Kulturálisan minden társadalom az elbeszéléseiből táplálkozik. Ez ad választ olyan kérdésekre, mint hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és főleg arra, mit csinálunk most, miért, mi célból és elsősorban hogyan. A hagyományos, társadalomorientált narratíva azonban, amely a nagycsaládból és a vallásból táplálkozott, az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb mértékben átadta a helyét a mechanikus magyarázatoknak: többé nem az Isten és a közösség iránti elkötelezettség vezet a boldogsághoz, hanem az önoptimalizálás. A megfelelő technika és morál a megvilágosodáshoz, méghozzá kettős értelemben.

Egyfelől olyan technikákról van szó, amelyek jellemzően a „menedzsment”, azaz kezelés szóval végződnek, legyen szó bár munkáról, konfliktusokról, kapcsolatokról, időről vagy saját magunkról. Az én vált a boldogság fellegvárává, céljává és forrásává. Másfelől a vallás helyébe manapság a technológia lép. Klímavédelem, biztonság, hatékony oktatás, jogegyenlőség és a betegségek, illetve a halál legyőzése. Amennyire elérhetetlen távolságban vannak ma ezek a célok, annyira terjed a hit a technológia megváltó és megvalósító erejében.

Itt azonban a vallás találkozások nélkül funkcionál, eszköze az elmagányosodás, a magány. Az előre vetített fenyegető szcenáriók – például megjósolt katasztrófák – növelik a szorongást, és ezzel párhuzamosan a biztonság, a megoldás és az erős vezetés utáni vágyat. A másik ember eközben a háttérbe szorul, vagy pláne egyenesen veszélyforrásként jelenik meg. A technológia tehát sokféle szempontból felelős a magányosságért.

Hasznos segítőtársból pótszerré válik, és ezzel a pótlékává az eleven, közvetlen együttlétnek, amelyben az ember tudatosítja önmagát, és megtapasztalja az érzékletességet és saját társadalmi hatékonyságát.

Fennállhat egy város közepén, egy népes házban, de olyan lakóterekben is, ahol sok ember él. Az együttlét ugyanis nem annak a kérdése, hogy egyszerre egy helyen vagyunk valakivel, hanem az empátiáé és az érzelmi összekapcsolódásé. Ezek egyre inkább erodálódnak, és helyüket átveszi az egyes személyek narratívája (sőt, a szociális izoláció, mint egészségstratégia), és a végtelen mértékű digitális tevékenykedés.

Az egyedüllét mint a korábbi időszakok koncepciója

Az egyedüllét, magány érzése azonban nemritkán régi kísérőnk: szociális mintáink életünk korai éveiben alakulnak ki. Aki ilyenkor hiányt szenvedett biztonságos kötődésben, meghittségben, feltétel nélküli szeretetben és elismerésben, az későbbi élete során is magányosnak fogja érezni magát, talán még olyankor is, amikor csupa jóakaratú, figyelmes ember között találja magát.

Az érintettek elkerülik a valódi találkozásokat és kötődést, mert azt feltételezik, hogy nem fognak rájuk figyelni, vagy elhagyják őket, majd ez az elvárásuk éppen emiatt teljesül is. Gyakran előfordul, hogy alig képesek eltűrni a kötődési szegénységet, ahogyan az egyedüllétet sem. Erre a személyiségünktől függően eltérő módokon reagálhatunk, a mély ellazulástól a legsürgetőbb kényszerig. Az egyedüllét tehát nem meghatározott állapot, mint inkább értékelés és koncepció, ezzel együtt pedig fontos útmutató.

Egyszerűen élvezni az egyedüllétet?

Ha újra és újra egyedül vagyunk, az semmiképpen sem jelent magányosságot, hanem felszabadíthatja a kreativitásunkat, ellazíthat és tudatossá tehet, amennyiben erre engedélyt adunk magunknak. Az egyedüllét tehát hozzátartozik az önszeretethez és a szuverenitáshoz. Aki ezt nem viseli el, az nagy nyomást helyez a kapcsolatára, és előbb-utóbb elrontja vagy tönkreteszi.

Ugyanakkor minden embernek rendszeresen szüksége van arra, hogy önmagához hasonlóakkal találkozzon, de erre nézve sincsenek mértékegységek. Aki kísérleti céllal, visszavonulásként vagy kutatási célzattal több hónapot egyedül tölt el, attól még közben mély kötődést élhet át, míg más embereket akár az a gondolat is páni félelemmel tölt el, hogy akár egyetlen napot egyedül kelljen lenniük. Bizonyos életszakaszok azonban valóban nagyobb mértékben fenyegetnek elmagányosodással: serdülőkor, költözés, válás, hozzátartozók elvesztése, idősödés, munkahelyváltás, nyugdíjba vonulás.

Ezekben a helyzetekben különösen szükség van a találkozásokra. A magány érzése súlyos teherként nehezedhet az emberre, és gyakran tökéletes, kikerülhetetlen és megmásíthatatlan jelenségnek tűnik. A magány ugyanakkor sok szempontból függ a nézőponttól és a magatartási mintáktól. Ezt a helyzetet ugyanis gyakorta az individualizált életmód teremti meg. Aki úgy érzi, magára hagyták, nemritkán maga is magára hagy másokat. Az első lépés tehát a saját nézőpontunk és koncepciónk felülvizsgálata: kíváncsian, együttérzően és segítőkészen találkozom-e másokkal, vagy túlzott elvárásokkal közelítek feléjük? Valóban azt hiszem, senki nem érdeklődik irántam, vagy mások el akarnak kerülni és megvetnek engem?

Feltenni a kérdéseket és bevezetni a változtatásokat

Az élőlényekhez hasonlóan a kapcsolatok és találkozások is rendkívül dinamikusak, és megmutatják, hogyan élünk: gazdagon vagy nélkülözve, intenzíven vagy langyosan. Mindenki részt vesz tehát a saját kapcsolatai alakításában. Aki vár, az bojkottál. Ilyenkor felmerül a kérdés: vajon mikor álltam legutoljára valaki mellé, mikor mosolyogtam rá, gratuláltam neki, vagy egyszerűen hallgattam meg és kérdeztem rá az életére?

Fel kell tennünk magunknak a kérdést, honnan ered a magányosság érzése. Értékesnek és szeretetre méltónak érzem magam? Ezzel az érzéssel nőttem fel, vagy meg kell szabadulnom bizonyos régi mintáktól? Honnan ered a félelmem attól, hogy elhagynak, és miről szól valójában? Miért húzódom vissza olyan gyakran, miért fogyasztok olyan sokat, miért vagyok annyit online, és miért tűröm rosszul az egyedüllétet? Lehetséges-e, hogy a gondjaim, az igényeim és a szorongásaim, a szuverenitás és a nagyszerűség álarca – és ezzel együtt a magányosság érzése – már olyan fallá nőtt, amellyel körülveszem magam (és amellyel szinte szünet nélkül foglalkozom)?

Az ilyen problémával küzdő emberekre általában jellemzőek a következő kritériumok:

• Kritikus vagy önkritikus álláspont.
• Bűntudat.
• Pesszimizmus.
• Bizonytalanság önmagában.
• Irigység, féltékenység.
• Szorongás, félelem (pl. a visszautasítástól, az elhagyatástól, a megvetéstől).
• A gyerekkori biztonságos kötődés hiánya.
• Trauma vagy csalódások a múltban.
• Alkalmazkodás, függőség.
• Szociális visszahúzódás.

A változtatáshoz a kezdő motivációt az a felismerés adhatja meg, hogy csak ha megteremtjük az életünkben a „mi” nevű teret, és látható módon megnyitjuk az ajtaját, mások akkor léphetnek be rajta.

Állatok és digitális találkozások: enyhítés, de nem megoldás

A magány áthidalására sokan keresnek megoldást abban, hogy háziállatokkal alakítanak ki kapcsolatot. Ez azonban ambivalens eljárás. Egyrészt az állatok azt a szerepet töltik be, mint a fedő a fazékon, és valóban nekünk ajándékozzák a társaságukat. Másfelől azonban ez nem segíti elő az igazi emberi találkozásokat. Hiszen miért is kezdene valaki kreatív módon új gondolatokat kialakítani, ha a probléma ilyen egyszerűen áthidalható? Itt azonban a ránk bizalommal néző lényről való gondoskodást tévesztjük össze az együttléttel és az egyenrangú kapcsolattal.

Ez utóbbi csak két olyan ember között alakul ki, akik szabadon választották egymást. Ezen kívül az állattartás olyan sok időt vehet igénybe, és annyira egy helyhez köti az embert, hogy már csak emiatt sem marad elegendő idő másokkal találkozni. Az állatok sokféle módon enyhítik a magányt (jóvoltukból például más gazdikkal is találkozhatunk), de nem jelentenek megoldást. A digitális kapcsolatok, amelyekről szintén azt szokták feltételezni, hogy jó módszerek magány ellen, sokkal inkább megakadályozzák a valódi kapcsolatokat, mint megteremtenék azokat.

A videós beszélgetés ugyanúgy nem valódi beszélgetés, ahogyan a Zoom meeting sem valódi találkozás, és a közösségi médiában a követőink sem az igazi barátaink. A digitális kommunikációnak ezért csak a valódi kapcsolatfelvétel segédeszközének kellene lennie, nem a pótlékának. Talán a digitális kommunikációs függőségből való kitörés a legfontosabb feltétele annak, hogy igazi találkozásokban legyen részünk, és igazi emberekhez kapcsolódhassunk.

Nincs kilátás javulásra?

Keressünk segítséget! Ha a mindennapos magány korlátozza az életünket, és a saját erőforrásainkból nem tudjuk legyőzni, többféle módon kérhetünk segítséget: telefonos tanácsadástól, önsegítő csoportoktól, pszichoterápeutától, akut esetben pszichiátriai ambulanciától. Vonatkozik ez főként a depresszióra, ami gyakran a magány következményeként lép fel, és lehet, hogy meg is marad. Főként az idősek szorulnak rá a közösség és a család segítségére, mivel túl sok időt töltenek egyedül, pandémia idején pláne.

Kiszállni a magányból: merjünk találkozni!

A magányból való kilépés két útját magunk is jól gyakorolhatjuk: élvezzük az egyedüllétet, és találkozzunk szívesen másokkal. Az első azt feltételezi, hogy ez a saját választásunk. Feszültség ugyanis olyankor keletkezik, ha valami olyasmit csinálunk, amihez nincs kedvünk. Aki szívesen van egyedül, az ezt az állapotot nem a megmentő társadalom kínzó hiányaként éli meg, hanem olyan időszakként, ami lehetőséget kínál az elgondolkodásra, a pillanatban való jelenlétre, az olvasásra, írásra, meditálásra, zenehallgatásra, testápolásra, sétára, futásra.

Egy csomó dolog jobban működik, ha egyedül csináljuk. Ehhez végső soron arra lehet szükségünk, hogy merjünk önmagunkkal találkozni. De másokkal is érdemes nem szükséghelyzetből, hanem örömmel találkozni. Önmagukkal ugyanolyan figyelmesen, elismerően, tudatosan és szeretetteljesen találkozhatunk, ahogyan a saját gyerekünkkel – aki sok pszichológus felfogása szerint vagyunk is. A találkozások száma szinte magától gyarapodhat, a minket körülvevő emberek vagy új kapcsolatok révén, legyen szó bár sportról, hobbiról, kultúráról, zenéről, utazásról, munkáról, önkéntes munkáról vagy természetről.

A kapcsolatfelvételre minden időpont megfelel, esetleg olyan formában is, hogy más magányos emberekkel kapcsolatba lépünk. Ha a telefon ritkán cseng, hívjunk fel mi másokat. Ha nem szólít meg minket senki, szólítsunk meg mi másokat. Találkozásokra mindig adódik alkalom, ha megtesszük az első lépést, és tesszük ezt a másik iránti érdeklődéssel és nyitottsággal. Az ehhez szükséges tulajdonságok mindig elérhetők: együttérzés, kíváncsiság, nyitottság és a készség arra, hogy közösen induljunk el egy úton.

Fotó: Adobe Stock