Rendszerváltás szükségeltetik
Beteg emberhez nyúlni nagy felelősség, de még tanácsot adni is az! Tudja ezt jól mindenki, aki a gyógyítói pályára lép. Manapság azonban nagy bizonytalanság uralkodik a gyógyítás körül. Az orvosok munkája a rendszerváltás óta jobban a nyilvánosság elé került, mint régebben. Ahogy minden szakmában, itt is létezik jó és kevésbé jó szakember – és ami a leglényegesebb – itt is keletkezik selejt! Csakhogy ez a selejt minden esetben egy élő emberen jelentkezik, és sajnos gyakran nem, vagy csak nehezen javítható. Az orvosokról és az egészségügyről mostanában megjelent néhány nagy vihart kavart könyv bizony nem festett róluk kedvező képet.
Az említett időszakban nagy léptekkel tört előre a szocializmus évtizedeiben durván elnyomott és kiközösített természetgyógyászat. Kezdetben (de néha még ma is!) joggal érte tevékenységüket sok kritika, főleg szakképzetlenségük és bizonyos területeken felmerülő inkompetenciájuk miatt. Az elmúlt 15 esztendőben azonban hatalmas fejlődésen ment keresztül úgy a képzés, mint a gyakorlat. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy az orvosokba vetett hit mintha megrendülni látszana.
2002. december 20-án az M1 televízió Híradójában elhangzott egy riport. Már az előzetes felvezetés is figyelemreméltó volt. Így hangzott: „Az emberek nagy része nem bízik az orvosokban.” A folytatásból kiderült, hogy a betegek döntő többsége ma már nem elégszik meg az orvos által ajánlott gyógymóddal, hanem „öndiagnózist” állít fel, és saját maga vagy kiegészíti, vagy teljesen korrigálja azt! Minden harmadik (tehát 33%!) felírt gyógyszer receptje kiváltatlan marad, és 10 betegből 8 (főleg a középkorú, magasabb jövedelműek) kiegészíti a gyógykezelést a saját elképzelése szerinti vény nélküli vitaminos készítményekkel.
A 2003. január 3-i M1 televíziós Híradóban más irányú megközelítést hallhattunk. Eszerint
a kiváltott gyógyszerek kb. 20%-a a szavatossági idő lejárta után felhasználatlanul a szemétbe kerül! (Tény, hogy ez a híradás a gyógyszerről mint veszélyes hulladékról szólt!)
A számok azonban így is önmagukért beszélnek. Egyrészt jelzik azt a hatalmas bizalomvesztést, ami ma az orvostudomány felé megnyilvánul, másrészt azt is, hogy az embereknek a gyógyszerekbe vetetett hite is megváltozott. Az pedig, hogy a vitaminos készítmények felé fordulnak, azt jelzi, hogy ösztönösen jobban bíznak abban, ami természetes (legalábbis bíznak még abban, hogy ezek természetes vitaminok!). Jelzi azt is, hogy a XX. század csodafegyvere visszafelé tüzel. Az antibiotikumok irányába ma már többen fordulnak gyanakvással, mint bizalommal. Pedig ennek oka elsősorban nem az antibiotikumok alkalmatlanságában, hanem az emberben keresendő. Már megint kihúzott egy palackból egy dugót, anélkül, hogy meggyőződött volna annak tartalmáról. A következményeivel pedig nem akar számolni.
Mi lenne ebből az orvostudomány tanulsága?
Elsősorban az, hogy el kellene már szakadnia az allopátiás gyógyítás hitétől és a betegségek elleni „küzdelem”-től. Az allopátiának bizonyos életmentő helyzetekben van csak létjogosultsága.
Másodsorban tudomásul kellene venni, hogy az ember nem csak a fizikai testéből áll.
Harmadsorban, és ez az első kettőből alapvetően következik, hogy felismerjék végre azt, amit a természetgyógyászat hirdet: a betegség nem fizikai, hanem lelki (asztrális) és gondolati (mentális) eredetű. Csak a betegség tünete jelentkezik a fizikai testen, mint következmény! Emiatt a gyógyulás sem indulhat ki innen!
Negyedsorban – és ez a leglényegesebb: a betegség ellen nem lehet harcolni! Semmilyen betegséget nem lehet megsemmisíteni, csak a tüneteket más irányba eltolni. Nem az orvos gyógyít, hiszen a betegséget a beteg ember saját maga indukálja; hogy világossá váljon a számára: rossz úton halad, változtatnia kell!
A betegséget ezért csak a beteg képes megszüntetni, és nem az orvos, nem a természetgyógyász és legfőképpen nem a gyógyszer.
– Enni, vagy nem enni?…
Elgondolkodtató az is, hogy mennyire alárendelődött az orvos a gyógyszerek automatikus alkalmazásának. Sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni a szervezet öngyógyító képességének támogatására, mert az mellékhatások nélkül megoldja a saját problémáját.
A fent idézett első riport nem foglalkozott a már egyre jobban ismert ténnyel, hogy a betegek nagy része keresi fel az orvossal egy időben a természetgyógyászt is. Itt lép be a természetgyógyász felelőssége a képbe. Mert (tisztelet a kivételnek) mit kap ma a beteg a legtöbb természetgyógyásztól? Ugyanazt, amit az orvosoktól; allopátiás kezelést! Ráadásul a természetgyógyászatnak csak az ő általa ismert (általában igen szűk) részéből. Egy kis fülgyertyázást, egy kis talpmasszázst stb., amelynek egyedüli gyógyhatásában természetesen hisz, és nem veszi észre, hogy ez a módszer semmiben nem különbözik az általa oly gyakran elmarasztalt orvosétól.
Hol van a holisztikus szemlélet? Hol van akkor a különbség a gyógyítás két (jelenlegi) ádáz ellensége között? Mi lenne ebből a természetgyógyászat tanulsága?
Elsősorban az, hogy nem elegendő néhány hétvégi „gyorstalpaló” tanfolyam elvégzése a praxis gyakorlásához. Az ezotéria és az önismeret alapvetően szükséges ahhoz, hogy másnak tanácsot adhasson a természetgyógyász.
Másodsorban az, hogy az ember holisztikus szemléletéhez a fizikai test ismerete (bizonyos anatómiai és orvosi alapismeretek) is hozzá tartozik. E nélkül joggal kapják meg a másik oldaltól a felelőtlen kuruzsló jelzőt.
CSONTKOVÁCSNÁL
– Azt mondja, az SZTK-fogászaton félrekezelték..
Harmadsorban – de ez ugyanígy vonatkozik mindkét oldalra – a szakmai alázat és a honorárium nagyságának reális meghatározása. Sajnos ez ma (természetesen tisztelet a kivételeknek!) sarkalatos kérdés! Bizony jó lenne időnként elolvasni mind a hippokratészi, mind a természetgyógyászi eskü szövegét, majd annak szellemében tevékenykedni tovább. A betegnek joga van tudni a betegségéről és az alkalmazott terápiáról, hogy szabadon választhasson, mert így lesz igazán hatékony a beavatkozás.
Van tehát tanulság mindkét oldalon, de reméljük, hogy ebben a kérdésben is fejlődés lesz már a közeljövőben.
Lépjünk vissza egy kicsit az időben. 1997-et írunk. Megszületett a 11/1997. (V. 28.) NM-rendelet a természetgyógyászati tevékenység gyakorlásának egyes kérdéseiről. Régóta várt lépés volt ez, hiszen akkor már jószerivel az is természetgyógyászati praxist folytatott, akinek éjjel álmában jelenése volt! Ennek az írásnak nem célja a rendelet felett kritikát mondani – azt majd a gyakorlat adja meg –, hanem egy másik, abban az időben a televízióban elhangzott nyilatkozatra szeretne emlékeztetni. Ebben ugyanis reagáltak a magyarországi orvostudományi egyetemek nagy tekintélyű vezetői. Egybehangzó véleményük lényege az volt, hogy az orvostudományi egyetemeken természetgyógyászati oktatás nem lesz!
Kemény szavak ezek. Pedig néhány ezer évig az orvoslás és a természetgyógyászat egy volt. Csak az ipari forradalom után, a materialista eszmék térhódításával, de főleg a XIX. században vált uralkodóvá az a nézet, „hogy ami objektíven nem szemlélhető, netán nem mérhető, az nem tudományos, tehát nincs is”! Csak ez után kezdték a praxisában asztrológiát is alkalmazó orvosra kijelenteni, hogy kuruzsló, pedig a XV–XVI. század leghíresebb orvosa, Paracelsus szerint ez fordítva igaz!
Azonban az azóta eltelt időben ez a szemlélet alaposan megkérdőjeleződött.
Werner Heisenberg, a világhírű kutató szavait idézzük fel az objektív megfigyelésről:
„Nem létezik többé objektív realitás, illetve sohasem létezett. A megfigyelés megváltoztatja a valóságot. Csak addig olyan, ameddig megfigyeletlenül maradhat. S hogy mivé változik, az a megfigyelő személyétől függ.”
Ebből világosan látszik, hogy mi a helyzet az objektív megfigyeléssel és méréssel, ami a természettudományok alapja. Így alakult ki mára az a helyzet, hogy az orvostudománynak gyakran változó elképzelése van pl. a táplálkozásról, amely az élet alapvetően legfontosabb része! Vajon miért van az, hogy a tanintézményeiken belül erről nem tanítanak semmit?
Ahhoz, hogy ezt a kérdést megérthessük, vizsgáljuk meg közelebbről, hogy: mi is a tudomány?
Az oxfordi értelmező szótár szerint: történelmileg létrejött különleges társadalmi tudatforma.
Három fő területről: a természetről, a társadalomról és az emberi gondolkodásról szerzett mindenkori ismeretek rendszerezett összességét jelenti. A „tudományos” jelző olyan kritériummá vált, hogy a mai kor embere szinte kizárólag ezen méri le egy gondolat helyességét, még olyan területen is, aminek a tudományhoz semmi köze sincs.
A tudomány állandóan saját magát javítja, így a múltban kialakult ismeretek a mában már idejét múltakká válnak, ami ma igaz, holnap tévedés lesz! A tudomány története tehát az emberi tévedések történelmével egyezik meg. A tudomány a látható, megfogható világ jelenségeivel foglalkozik – tehát az anyagi világgal. A gyakorlatban ez a módszer rögzült, ezért az anyagi világon kívüli dolgok létét automatikusan tagadja! Mivel munkamódszereit kiterjesztette azokra a területekre is, amelyek nem anyagi eredetűek, ezért itt számára megmagyarázhatatlan jelenségekbe ütközött. Ezekkel képtelen megbirkózni, ezért megbélyegző, elítélő jelzőket ragasztott rá: pl. misztikus, mágikus. Ahol pedig nem tudott kitérni a magyarázat elől, ott olyan paradox helyzetekbe keveredett, mint pl. a pszichológia esetében, miszerint annak a létét tagadja, amelynek hatásai a vizsgálódásának a tárgya: az emberi lelket!
Mik a tudományosság kritériumai?
A számunkra a legfontosabb a természettudományok területe, ezért nézzük meg, hogy mivel is foglalkozik. Azokkal a jelenségekkel, dolgokkal, amelyek megfelelnek a következőknek:
• megfigyelhetők,
• modellezhetők,
• reprodukálhatók,
• a kísérletek a gyakorlatba visszacsatolhatók.
Azokkal a jelenségekkel, amik a fentieknek nem felelnek meg, a természettudomány nem tud mit kezdeni. Márpedig a természettudomány definíciója szerint az orvostudomány sem tekinthető tudománynak, hiszen az emberi szervezet nem egyenlő csak a fizikai testtel, hanem a pszichológia által tanulmányozott, „nem létező” lélek is a részét képezi. S akkor még nem is beszéltünk az emberi létet irányító szellemről, vagy a bioenergetika megfogalmazása szerint: a kozmikus információról, amely a homeopatikus gyógyítás alapelvét képezi! Bár az emberi szellem létét is tagadja az orvostudomány, de a homeopátiának az alkalmazását szigorúan orvosi diplomához köti!
A legjobban akkor derül ki az ellentmondás, hogy ha az ember számára a legfontosabb dologgal, a táplálkozással foglalkozó ún. „táplálkozástudományt” górcső alá vesszük.
Mi a helyzet a táplálkozástudománnyal?
• Azzal ma már az orvostudomány is egyetért, hogy két egyforma emberi szervezet nincs, ráadásul, ha humán táplálkozástani kísérletet végzünk, kiderül, hogy az anyagcsere-folyamatokat nem lehet egzakt módon nyomon követni, tehát nem megfigyelhető!
• Életkorának megfelelően másképpen táplálkozik a csecsemő, a felnőtt vagy az öregember, de ez még sok más állapotának is (alkati, hangulati, ideg, földrajzi helyzet stb.) megfelelően változik. Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy egzakt módon nem is modellezhető!
• Az is teljesen világos, hogy még ha ugyanazzal az emberrel végzünk is kísérleteket, akkor sem tudunk kétszer egymás után ugyanolyan fizikai, lelki és szellemi állapotban levő emberi szervezetet találni, hiszen egyetlen emberi sejtben egy másodperc alatt közel hétezer kémiai reakció játszódik le. Ebből pedig az következik, hogy a kísérlet nem reprodukálható!
• Az eddigiekből következően a kísérletek csak jelentős fenntartásokkal csatolhatók vissza a gyakorlatba.
Nyilvánvalóan látható tehát, hogy a táplálkozástudomány mint elnevezés kizárólag azért helytelen, mert a tudományosság 4 alapkritériuma közül egyiknek sem felel meg.
A rejtély megoldása ott van, hogy a tapasztalat szerint a táplálkozásra döntően és előre kiszámíthatatlan módon hatással van a lelki, érzelmi és szellemi állapot! Ezek pedig a transzcendencia témakörébe tartoznak, és azzal a tudomány nemcsak hogy nem foglalkozik, hanem a létét is tagadja! Ez önmagában nem lenne nagy baj, ha az ettől eltérő véleményt megfogalmazókkal párbeszédet kezdenének, netán megvizsgálnák állításaikat! A mai ember olyan élelmiszereket fogyaszt, amelyeknek már szinte semmi közük a természethez. Sok ezer évig vezetett bennünket az ösztönünk, azonban az elmúlt néhány évtized elegendő volt ahhoz, hogy a kémiai ipar könnyedén becsapja ezeket a finom ösztönöket, és saját érdekeink ellen cselekedjünk.
A fentiek alapján belátható, hogy a táplálkozástan nem írható le a tudomány eszközeivel, nem vonható le általános következtetés és nem alkalmazható mindenkire egyaránt. A témával foglalkozó akkor jár el korrekt módon, ha az általánosan megfigyelhető jelenségek mellett mindig figyelembe veszi az adott egyén saját különbözőségét, amit a születési képlete, alkati jegyei és kialakult életritmusa alapján határoz meg. Ezeket összegezve lehet azután a gyakorlatba átültetni az elméletek rá vonatkozó részeit.
Megállapítható tehát, hogy mivel az ember a test-lélek-szellem egysége, ezért a vele foglalkozó orvostudomány pont emiatt nem felel meg saját követelményeinek. A transzcendencia a tudomány mai felfogása szerint értelmezhetetlen, de hiába tagadja létezését, annak minden közvetett formájával találkozik nap mint nap. A legnagyobb ellentmondás pont abban rejlik, hogy bár az emberi testet már parányi részeire szedték a specialisták, de az ember nem egyenlő ezeknek a piciny részeknek az egyszerű összességével. Annyival több, mint amennyit a természettudomány nem ismer el létezőnek.
Senki nem veszi észre, hogy ez ebben a formában ma már tarthatatlan?
Itt az ideje annak, hogy két különálló, de egymással szorosan együttműködő ágazataként létjogosultságot nyerhessen a két szakma. Féltékenységre nincsen ok, mert a rendkívül nehéz, beteg kor olyan gondolatokat szül, hogy beteg ember bőven lesz, csak akadjon jó gyógyító – mindegy, hogy melyik oldalon áll!
Értelmes emberek már régóta próbálják a két szekértábort megegyezésre bírni. Dr. Ralph Bircher (a híres M. O. Bircher-Benner svájci orvos és táplálkozáskutató fia) „Szigorúan bizalmas” című könyvében írja le a következő esetet.
Még a II. világháború előtt, az akkori hitleri Németországban, 1934 és 1941 között érdekes kísérletet végeztek. A kor legmodernebb kórházában, a Johannstädter kórházban berendeztek egy kórtermet, ahol a betegeket az akkori legjobb orvosi és természetgyógyászati kezeléseknek vetették alá. Az évek során kb. 3000 beteget kezeltek ilyen módon. Az együttműködés annyira sikeres volt, hogy háromkötetes tanulmány is született belőle. Első kötete még 1938-ban látott napvilágot a lipcsei Reclam Kiadónál A hagyományos gyógyítás és a természetgyógyászat összehasonlító vizsgálata címmel. A hétéves munka eredményét Eredmények és kilátások címmel jelentették meg az egykori „ellenfelek”, amelynek zárómondata ez volt: „El kell ismernünk, hogy a természetgyógyász-kísérlet a hagyományos, tudományosan és kísérletekkel dolgozó gyógyászati központban teljes sikert aratott.”
Mi lehet a megoldás?
A fenti, több mint fél évszázados példa mutatja azt a megoldást, amire ma mindenkinek: orvosnak, betegnek, természetgyógyásznak a legnagyobb szüksége van!
Sürgős kormányzati feladat ennek a kérdésnek az elfogulatlan vizsgálata, majd a sürgős cselekvés. Létre kell hozni a nyugat-európai gyakorlatnak megfelelően egy olyan oktatási rendszert, amely magas színvonalon képezi a természetgyógyászokat (természetesen nappali tagozaton) és beengedi a friss (néhány ezer éves) tradicionális gyógyászati elveket az orvosi egyetemek (ma még) konzervatív oktatási struktúrájába. Meg kell szüntetni a hálapénz megszégyenítő, mindkét oldal számára kellemetlen intézményét. Nevezzék már végre nevén a gyereket. A gyógyítás rendkívül felelősségteljes szakma, amelyet társadalmilag és anyagilag meg kell becsülni. Csak így valósulhat meg a békés „rendszerváltás”, mert különben az antagonisztikus ellentét „forradalmi” változásokat fog kiváltani.
