Álomfejtés: Embriópózban

Egy sa­rok­ban gub­basz­tok. Nem is annyi­ra gug­gol­va, mint va­la­mi­kép­pen em­brió­póz­ban va­gyok.

Nem tu­dok moz­dul­ni, pe­dig ta­lán sze­ret­nék. De mint­ha bé­na vol­nék. Be­szél­ni sem tu­dok, nem jön ki hang a tor­ko­mon. Né­ha tá­to­gok. De hát nem­csak bé­na, ha­nem né­ma is va­gyok.

Mint­ha ma­gam akar­nám, hogy nem já­rok, nem lá­tok, nem hal­lok. Azon­ban ész­re­ve­szem, hogy őrült­nek tar­ta­nak. Ek­kor fe­lül­ke­re­ke­dik benn­em az ér­zés, hogy nincs is sem­mi ba­jom. Fur­csa ér­zés önt el: élve­zem, hogy be­csap­tam őket. De da­cot is ér­zek:

ők meg­vet­nek en­gem,

én le­né­zem őket.

Ele­gem van az em­be­rek­ből ér­zés­sel éb­re­dek fel.

Ked­ves Ruth!

Na­gyon sze­ret­ném, ha a le­ve­le­met le­kö­zöl­nék az új­ság­ban, mert le­het, hogy egy-két dol­gon me­güt­köz­nek majd, de ta­lán ar­ra is rá­érez­nek, hogy én egy iga­zi Bergman-film­fi­gu­ra va­gyok. Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy sok nő ép­pen ilyen rosszul ér­zi ma­gát a bő­ré­ben, mint én, és má­sok­kal is ha­son­ló tör­té­ne­tek for­dul­hat­nak elő, mint ve­lem. Ha­son­ló­an ne­héz szü­leik van­nak, mint ne­kem. Szó­val én szí­nész­nő­nek szü­let­tem, de per­sze nem vet­tek fel a fő­is­ko­lá­ra, és ne­kem más élet nem va­ló. Ezt tíz év­vel eze­lőtt is ugya­nígy érez­tem, mint ma, és igye­kez­tem min­dent meg­ten­ni an­nak ér­de­ké­ben, hogy fel­ve­gye­nek. M i n d e n t.

Ezért kü­lö­nö­sen fáj­dal­mas és fel­há­bo­rí­tó szá­mom­ra, hogy az a ta­nár – leg­szí­ve­seb­ben meg­ne­vez­ném – an­nak el­le­né­re át­ej­tett, hogy én hi­telt ad­tam ígé­re­te­i­nek. Ér­ti, ugye? De hát mi­ért is ne tör­tént vol­na ve­lem ez, ami­kor már ré­sze­se vol­tam egy apai tör­té­net­nek ki­len­cé­ves ko­rom­ból. Ak­kor a szü­leim so­kad­szor elvál­tak, anyám a Li­pót­ra ke­rült. Apám­mal kel­lett lak­nom, ami elég ré­mes volt. Nem li­liom­ti­port a szó szo­ros ér­tel­mé­ben, csak kény­sze­rí­tett ar­ra, hogy örö­met sze­rez­zek ne­ki. És én en­ge­del­mes­ked­tem. Tu­laj­don­kép­pen ma is benn­em van az a bor­zon­ga­tó és un­dor­ral ve­gyí­tett ér­zés, ami az epi­zó­dot kí­sér­te. Meg­til­tot­ta, hogy anyám­nak el­mond­jam, eb­ben is en­ge­del­mes­ked­tem. Ta­lán mon­da­nom sem kell, hogy anyám nem túl­zot­tan van oda ér­tem. Biz­tos, hogy nem is akart anya len­ni.

Re­mé­lem, ha vá­la­szol, nem fi­zet ki olyan ol­csó­sá­gok­kal, hogy én vá­lasz­tot­tam ilyen anyát.

Férfiak

A fér­fi­ak­kal, in­kább fi­úk­kal a kap­cso­la­tom nyil­ván­va­ló­an csap­nivaló. Sze­re­tem bo­lon­dí­ta­ni, hi­te­get­ni őket. Fő­leg a 8-10 év­vel fia­ta­labb fi­úk­kal tu­dom űz­ni já­té­kai­mat. Egy majd­nem ön­gyil­kos lett miat­tam. Nem ren­dül­tem meg. Ha le­het, ki is hasz­ná­lom a fér­fia­kat. Vagy olya­no­kat csi­ná­lok, hogy a masszőr­nek ter­mé­szet­ben fi­ze­tek. Ko­ráb­ban ön­saj­ná­ló, ön­mar­do­só po­kol­já­ró vol­tam, az sem esett jól. Ez csa­pott át fri­vol­ba.

A kö­zé­pis­ko­lá­ból ki­rúg­tak lo­pás miatt. Meg­jár­tam a gyer­mek­bí­ró­sá­got is. Nem si­ke­rült ki­ha­zud­ni ma­gam a hely­zet­ből, pe­dig nagy­mes­ter vol­tam a haz­ug­ság­ban. A szü­leim na­gyon elí­tél­tek emiatt. De ne gon­dol­ja, hogy bo­lond va­gyok. Nem is fé­lek et­től. Sőt, azt gon­do­lom, hogy a bo­lond­ság­nak na­gyon ko­moly sze­re­pe van az élet­ben. A sze­re­lem ne­kem nem jó. In­kább az, hogy ha ér­zem, hogy tet­szem egy fér­fi­nak, szé­dí­tem, bo­lon­dí­tom. Mint­ha egy iga­zi szív­ti­pró, dé­mo­ni alak len­nék.

Ta­lán si­ke­rült le­fes­te­nem ma­ga­mat.

Üd­vöz­let­tel: Esz­ter

Ked­ves Esz­ter!

En­ge­dek a ké­ré­sé­nek, és be­kül­döm a la­punk­ba ál­mát és le­ve­lét. Bár az ál­má­hoz nem fűz meg­jegy­zé­se­ket, nem iga­zán de­rül ki, ho­zott-e in­for­má­ci­ót az éle­té­be, és tő­lem sem kér­dez sem­mit, va­ló­ban ér­zek in­dít­ta­tást re­fle­xió­ra. Hogy mit vár tő­lem, azt nem érin­ti, hogy mit nem sze­ret­ne, ar­ra utal. Nos, nem kell at­tól tar­ta­nia, hogy ol­csó böl­cses­sé­gek­kel akar­nám trak­tál­ni, vagy ki­szúr­ni a sze­mét. Ami vá­la­sza­dás­ra kész­tet, az a né­mi­képp fri­vol és könnyed hang­vé­tel mö­göt­ti fáj­da­lom. Igen. Én a so­rok mö­gött a fáj­dal­má­ra érez­tem rá. Úgy is mond­hat­nám, az el nem mú­ló, foly­ton ki­úju­ló fáj­dal­má­ra és a fáj­da­lom­mal va­ló me­gújult küz­del­mé­re. De azt, hogy iga­zán le­gyűr­te vol­na, nem érez­tem.

A fáj­da­lom pe­dig ke­mény tá­ma­dó, ne­héz ki­tér­ni elő­le, ne­he­zen vi­sel­he­tő. A lel­ki ba­jok ja­va­részt a ránk zú­du­ló és ke­ze­let­len fáj­dal­mak ta­la­ján ala­kul­nak ki. A tes­ti fáj­dal­mak gyógy­sze­res csil­la­pí­tá­sa is csak fél­me­gol­dás szo­kott len­ni. Több kli­en­stől hal­lot­tam pél­dá­ul, hogy a mű­tét alat­ti al­ta­tá­sok nem ol­dot­ták meg a fáj­da­lom­tól va­ló fé­lel­mét.

Így ér­de­mes en­nek né­hány gon­do­la­tot szen­tel­ni. Mert mi is az a fáj­da­lom, amely annyi vál­to­zat­ban sújt­ja tes­tün­ket, lel­kün­ket? Lény­egé­ben va­la­mi­fé­le túl­zott in­ger ha­tá­sa. Egy túl­zott in­ger, ame­lyet nem tu­dunk be­fo­gad­ni és amely ron­cso­ló­lag hat a be­lénk épü­lés he­lyett. Ter­mé­sze­tes, hogy ke­rül­ni pró­bál­juk, oly­an­nyira, hogy még az el­szen­ve­dé­se után is meg nem tör­tént­té pró­bál­juk ten­ni, ta­gad­juk, mint­ha ott sem lett vol­na.

Az álom is ef­fé­le el­zár­kó­zást mu­tat: nem lá­tok, nem hal­lok, nem be­szé­lek, nem moz­gok, né­mán és bé­nán ku­por­gok, mint egy em­brió. Az ér­zé­kek­től el­zár­va. El is zár­kó­zom az em­be­rek­től, akik­ből ele­gem van, hi­szen bán­ta­nak és nem ér­te­nek en­gem. De le­ga­lább me­güt­köz­te­tem őket, még ha bo­lond­nak is gon­dol­nak. Hi­szen én tu­dom, hogy nem va­gyok bo­lond. In­kább ők azok.

Visszatérő álmok

Az álom is vissza­té­rő­nek tű­nik, mint a fáj­dal­ma. Ezek a te­he­tet­len­sé­gek, bé­na­sá­gok olyan klasszi­kus álo­me­le­mek, mint a zu­ha­nás vagy re­pü­lés.

Egy má­sik gon­do­lat a ka­ján öröm, az a bi­zo­nyos „ők azt hi­szik vagy úgy tud­ják, pe­dig”. Ez a ka­ján öröm vagy ká­rö­röm. Nem az iga­zi, a fel­fény­lő, a su­gár­zó, a bel­ső. Ma­gá­nak is ezt kell elő­hoz­nia a lel­ké­ből, és ar­ra is ügyel­nie kell, hogy sa­ját ma­gát se csap­ja be.

A szí­né­szet ér­de­kes, és mió­ta vi­lág a vi­lág, min­dig vol­tak szí­né­szek. Nem könnyű sor­sú em­be­rek, sok ket­tős­ség­gel, ha­sadt­ság­gal kell meg­küz­de­ni­ük. Két­ség­kí­vül nagy tö­rés le­he­tett az éle­té­ben, hogy nem vet­ték fel a fő­is­ko­lá­ra. Sor­se­se­mé­nyek­nél azon­ban kö­rült­ekin­tőb­ben kell el­jár­nunk, va­gyis a bel­ső aka­dá­lyo­kat is lat­ba kell vet­nünk ah­hoz, hogy a kül­ső aka­dá­lyo­kat meg­ért­sük. Kü­lön­ben so­ha nem lesz nyug­vó­pon­tunk.

Ol­va­só­ink ne­vé­ben is kö­szö­nöm le­ve­lét.

Fotó: Shutterstock