Álomfejtés: Hat fe­le­sé­ge van a fér­jem­nek

Fe­küd­tem a szo­bám­ban. Egy­szer csak be­ko­po­gott a fér­jem, két ma­gas, de­ko­ra­tív nő­vel állt az aj­tó­ban. Mond­tam, nem al­kal­mas a hely­zet, fek­szem, be­teg va­gyok. Ezt ab­ban a pil­la­nat­ban ta­lál­tam ki. Mi­ért nem te­le­fo­nál­tak előbb? Még­is be­jöt­tek.

A sze­mem be volt da­gad­va és ra­gad­va, alig bír­tam ki­nyit­ni. Hir­te­len nem ta­lál­tam a Sep­ti­silt, amely né­mi­leg eny­hí­tet­te vol­na sze­mem ál­la­po­tát. Az is za­vart, hogy a ha­jam is ren­det­len volt, fé­sü­let­len. Fé­sű sem volt a ke­zem ügyé­ben. A nők leül­tek az ágyam szé­lé­re, a fér­jem egy szék­re. Egy kis­lány is ólál­ko­dott a kö­zel­ben.

Va­la­hogy össze­szed­tem ma­gam, egy­ből egy csá­bos bi­ki­ni­ben let­tem. Ki­ül­tünk egy nyá­ri kert­be be­szél­get­ni szép per­go­lák, szo­brok kö­zé. A szom­szé­daim kö­zül egy fia­tal sző­ke lány reg­ge­li­zett ott. A két nő va­la­mi­fé­le mun­ka­tár­sa volt a fér­jem­nek, a ren­dez­vé­nyen An­ti – a fér­jem – a nők sze­rint hi­bát hi­bá­ra hal­mo­zott. El­mon­dá­suk sze­rint pró­bál­ták őt fi­gyel­mez­tet­ni, de ő össze­szo­rí­tot­ta a szá­ját. Re­me­kül utá­noz­ták An­ti meg­ke­mé­nye­dett ar­cát, amely min­den­fé­le kö­ze­le­dést és kom­mu­ni­ká­ci­ót le­he­tet­len­né tesz. Mint­egy ne­kem jöt­tek őt be­pa­na­szol­ni. Én csak hüm­mög­tem, hogy is­me­rem őt, és mint­egy ti­ze­nöt éve már alig va­gyunk kap­cso­lat­ban egy­más­sal. De a nők nem csil­la­pod­tak le, vér­cse mód­já­ra az egyik így szólt:

– És azt szok­ta mon­do­gat­ni, hogy hat fe­le­sé­ge van.

Meg­pró­bál­tam meg­őriz­ni bla­zírt nyu­gal­ma­mat:

– Ez nem igaz!

Mi ugya­nis még nem vál­tunk el, te­hát ő újabb há­zas­sá­go­kat nem köt­he­tett. Nem is ké­pes rá. Er­re az egy­re sem volt ké­pes, ezért ker­get­tem el.

De re­mé­lem, hogy el­jön az idő, ami­kor elvál­ha­tunk. Rá­adá­sul a szü­lei éle­té­ből is ki­lé­pett, egy­ál­ta­lán nem tö­rő­dik ve­lük. A nő, aki szép vi­rá­gos ru­há­ban volt, té­mát vál­tott. A ker­tet kezdte di­csér­ni, ahová nem le­het be­lát­ni, a be­szél­ge­té­se­ket nem le­het ki­hall­gat­ni. És a la­kást is fan­tasz­ti­kus­nak ta­lál­ta.

– Ó per­sze!

Tud­juk, hogy mi­ért nem me­gyünk el in­nen – nyug­táz­tam. De ta­lán mon­da­nom sem kell, úgy érez­tem ma­gam, mint akit kí­gyó mart meg.

Ked­ves Ruth!

Ez a meg­jegy­zés a hat fe­le­ség­ről igen nagy hul­lá­mo­kat vert a lel­kem­ben. Nem mint­ha nem tud­tam vol­na, mi­lyen mér­ték­ben meg­csalt asszony va­gyok, de ez a há­rem-hang­vé­tel igen rosszul érin­tett.

Öt­ve­né­ves le­szek az idén, egye­te­mi tár­sak vol­tunk An­ti­val. Én ta­nár let­tem, ő nem fe­jez­te be az egye­te­met. Mél­tó­sá­gán alu­li len­ne ta­ní­ta­ni. Ze­nél min­den­fe­lé. Ezek a „ren­dez­vé­nyek”. Né­hány bol­dog évet tud­ha­tunk ma­gunk mö­gött, ta­lán a lá­nyunk meg­szü­le­té­sé­ig. Ak­kor el­sza­ba­dult a po­kol. An­ti annyi­ra éret­len volt kis­pa­pá­nak, hogy ar­ra nem le­het sza­va­kat ta­lál­ni. Lá­nyunk most hu­szo­nöt éves, ba­bát vár. Egy kö­zép­is­ko­lai tár­sá­tól. Na­gyon úgy néz ki, hogy meg­is­mét­li a tör­té­ne­tün­ket, már ami az apát il­le­ti, aki­nek nem nőtt be a fe­je lá­gya. Még­is be­le kel­lett menn­em, hogy a srác ide­köl­töz­zön, mert ak­kor ne­vel­het­ném én az uno­kát.

An­ti­val nem le­het együtt él­ni, mert ak­ko­ra sza­bad­ság­hoz, amek­ko­rát ő ma­gá­nak biz­to­sí­ta­ni akar, nem kell há­zas­ság. De ami a na­gyobb baj, elvál­ni sem le­het tő­le. Ő nem akar vál­ni, mond­ván, hogy nem azért vett el fe­le­sé­gül. Így a vá­lás ne­kem nem ütő­kár­tya a ke­zem­ben, és egy­ál­ta­lán, sem­mi­lyen ütő­kár­tyám nincs. A la­kás a szü­leié, még csak nem is az An­ti ne­vén van. Vol­tam már jo­gász­nál is, aki nem lát meg­ol­dást. Ha el­köl­tö­zöm, min­den­fé­le jog­cí­mem oda­vész, ha ma­ra­dok, hall­gat­ha­tom, hogy én egy jog­cím nél­kü­li, jó- vagy rossz­hi­sze­mű la­kos va­gyok, aki a fér­jem örök­sé­gé­re pá­lyá­zom, aki­nek én nem túl so­kat je­len­tek. A lá­nyunk mind­ket­tőn­ket gyű­löl, csak más és más okok­ból.

Az ap­ját azért, mert nincs rá ha­tás­sal, nincs ben­ne az élet­for­má­já­ban. Meg­koc­káz­ta­tom, hogy nincs is élet­for­má­ja. Ő anyu­ci nár­cisz­ti­kus egy­ké­je, apu­ci té­koz­ló fia, aki­nek min­dig meg­bo­csá­ta­nak és min­den ga­lád­sá­gát meg­erő­sí­tik. Né­ha a ször­nye­teg anyó­som, ami­kor saj­nál­tat­ni akar­ja ma­gát, elém om­lik, hogy „csak mi va­gyunk ne­ki”, mert szív­te­len egy­szü­lött­je nem tö­rő­dik ve­le. De ha ilyen­kor lé­pre men­nék és egyet­len szó­val is el­ma­rasz­tal­nám éle­tem pár­ját, aki ter­mé­sze­te­sen anya­gi­lag sem tá­mo­gat ben­nün­ket, ak­kor meg len­nék fojt­va egyet­len ka­nál víz­ben.

Mi­ről szól az élet va­ló­já­ban?

Mint­egy ti­ze­nöt éve igen rit­kán for­dul elő itt­hon, azt sem tu­dom, ép­pen mer­re jár és hol la­kik.

Az álom kap­csán új­ból meg­pró­bál­tam át­gon­dol­ni az éle­te­met, mi­ről szól va­ló­já­ban? En­gem a te­he­tet­len­ség miatt gyű­löl a lá­nyunk, ami­ért nem tu­dok meg­ol­dást ki­eszel­ni. Mint­ha le­ga­láb­bis az ő éle­tü­ket is ne­kem kel­le­ne meg­ol­da­nom.

Ér­de­kel­ne, mit szól min­deh­hez, Ruth. Mit kel­le­ne meg­ta­nul­nom?

Üd­vöz­let­tel: egy ta­nár­nő

Ked­ves Ta­nár­nő!

Mint­ha va­ló­ban be­pil­lan­tást nyer­het­tünk a kert­be és még­is ki­hal­lot­tunk egy be­szél­ge­tést.

Va­ló­ban sa­ját­sá­gos a nem-cse­le­kvés eme ha­tal­ma, amellyel kö­te­lék­ben tart­ja a fér­je. Én sem ér­zem, hogy mást te­het­ne, mint amit tett: vagy­is a passzi­vi­tás­ra passzi­ví­tás­sal vá­la­szol. Mi­u­tán a fel­cse­pe­re­dé­sét nem tud­ta meg­gyor­sí­ta­ni és a ter­mé­sze­tét meg­vál­toz­tat­ni.

Bár nem tesz em­lí­tést, de van egy sej­té­sem, hogy ere­den­dő­en Ön­ben is volt egy füg­gő­ség: ta­lán ott­hon­ról akart el­ke­rül­ni, im­po­nált a fér­je nagy kö­tet­len­sé­ge, va­ló­ban csá­bí­tó volt a szép la­kás, ef­fé­le füg­gő­sé­gek­re gon­do­lok.

– Ön a sta­bil, meg­bíz­ha­tó, aki vé­gig­vi­szi a fo­lya­ma­to­kat, fér­je az el­bű­vö­lő kö­vet­ke­zet­len, az élve­ze­te­sen meg­bíz­ha­tat­lan, a tö­re­de­zett;

– Maga a meg­tar­tó, fér­je a her­dá­ló;

– Ön az egyér­tel­mű, ő a ki­szá­mít­ha­tat­lan és foly­tat­hat­nók akár­med­dig.

Az ilyen lát­ha­tat­lan kö­te­lé­kek igen erő­sek szok­tak len­ni. Re­mé­lem, nem ta­lál­ja a sza­va­i­mat so­vány vi­gasz­nak, de én tény­leg úgy vé­lem, hogy az idő Ön­nek dol­go­zik. És egy olyan pil­la­nat­ban áll be for­du­lat az éle­tük­be, ami­kor ar­ra egy­ál­ta­lán nem szá­mít majd. A for­du­lat lény­ege, hogy a fér­je ér­té­kel­ni fog­ja az Ön áll­ha­ta­tos­sá­gát, mert meg­ér­ti, hogy aki hűt­len, hí­vet nem nyer. És ne ör­lőd­jön azon, hogy má­sok éle­tét nem tud­ja meg­ol­da­ni, mert nem is kell.

Fotó: Shutterstock