Számok misztériuma- A Kettő

Egy­szó­val a te­rem­tés élet­re hív­ta a po­la­ri­tás di­na­mi­ká­ját, a több­di­men­zió­jú meg­ket­tő­ző­dé­se­ket. Azó­ta a lát­szat és va­ló­ság, az igaz és a ha­mis, a jó és a rossz sú­lyos pro­blé­mát je­len­te­nek. El­kü­lö­nült a bel­ső, lel­ki éle­tünk a kül­ső, szo­ciá­lis éle­tünk­től, nem ke­vés pro­blé­má­val fű­sze­rez­vén az én-te kap­cso­la­to­kat, csa­lá­di éle­tet, a tár­sa­da­lom­ról nem is be­szél­ve, amely eze­ken a za­va­ro­dott egyen­súly­ta­lan­sá­go­kon pró­bál la­ví­roz­ni. A nép és a kor­mány, az úgy­mond egy­sze­rű ál­lam­pol­gár és kép­vi­se­lő­je kö­zött az adok-ka­pok, a jog és kö­te­les­ség igen nagy kon­trasz­tot ké­pez­nek. De ugya­núgy be­le­gon­dol­ha­tunk az or­dí­tó hi­á­nyok és fel­há­bo­rí­tó töb­b­le­tek, úgy­ne­ve­zett ku­dar­cok és si­ke­rek, a min­den­fé­le krí­zi­sek kér­dé­se­i­be.

Ak­tuá­lis most, a Bi­ka ha­vá­ban – amely a zo­diá­kus má­so­dik je­le – be­le­gon­dol­nunk a kettő és a ket­tős­sé­gek pro­ble­ma­ti­ká­já­ba.

Tud­juk, hogy a Bi­ka je­le a ter­mé­sze­tet, az anya­gi vi­lá­got is jel­ké­pe­zi, ez­zel össze­füg­gés­ben a ház­rend­szer­ben a pénz, az anya­gi ja­vak te­rü­le­te a má­so­dik ház. A kul­túr­pe­rió­du­sok­ban – ame­lyek a Föld pre­cesszi­ós moz­gá­sa alap­ján hoz­zák lét­re a 2160 esz­ten­dős pe­rió­du­so­kat – a Bi­ka-kor­szak az egyip­to­mi kul­tú­ra idő­sza­ka, a pi­ra­mi­sok és a szfinx épít­mé­nye­i­vel, a fá­raó is­ten­ki­rály ural­ko­dó­val. Hosszú vi­rág­zás után az egyis­ten­hit és so­kis­ten­hit kon­flik­tu­sá­ban a biro­da­lom éle­te meg­vál­to­zott. Eh­na­ton fá­raót meg­öl­ték. A mú­mi­ák pe­né­szes ma­rad­vá­nyai­ból „tu­dó­sok” pró­bál­ják kiol­vas­ni a ta­nul­sá­go­kat. Ne­he­zen megy, mert az évez­re­des té­vely­gé­sek­ből ne­héz vissza­ta­lál­ni a ki­in­du­lás­hoz. Már­pe­dig min­den fo­lya­mat­nak van egy ki­in­du­lá­sa, ami­kor el­dől, hogy a kez­de­ti ki­ne­ti­kai len­dü­let hova fut­ja ki ma­gát, mit for­mál ki.

Hogy jön létre az egyből kettő?

A zo­diá­ku­son be­lül az egyes je­lek ki­egyen­sú­lyo­zód­nak. A Bi­ka po­lá­ris pár­ja a Skor­pió, a túl­vi­lá­gi kü­szöb, a sa­ját po­rá­ból meg­ele­ve­ne­dő fő­nix ma­dár, a más di­men­zió­ban va­ló új­já­szü­le­tés je­le. Ó, mennyi­re tud­juk, hogy az úgy­ne­ve­zett föl­di ja­vak­ból sem­mit, de sem­mit nem vi­he­tünk át majd ak­kor. Még­is erőnk, időnk, tet­te­ink ja­va­ré­sze eme ja­vak össze­ha­rá­cso­lá­sá­ra fe­csér­lő­dik. Már évez­re­dek­ben mér­he­tő az a rab­lás, amely a haj­da­ni Egyip­tom kin­cse­it szer­te a vi­lá­gon té­ko­zol­ja. De a kairói mú­ze­um kin­cs­özö­ne még így is leny­űgö­ző. De va­jon job­ban ért­jük-e mi, a 21. szá­zad em­ber­ei az ál­lan­dó­ság és mú­lan­dó­ság, lát­szat és va­ló­ság kér­dé­se­it, mint az óko­ri egyip­to­mi­ak?

Más sza­vak­kal: vi­lá­gos-e szá­mun­kra, mi­ként jön lét­re az egy­ből a kettő és az ezt kö­ve­tő to­váb­bi osz­tó­dá­sok, ame­lyek egy­ben mennyi­sé­gi bur­ján­zá­sok is?

Lát­juk-e, hogy a négy elem – a tűz, a le­ve­gő, a víz és a föld – a sza­ka­dat­lan egy­más­ba és egy­más­sá ala­ku­lá­sá­ban lé­nyegi­leg ugya­na­zon egy-nek, va­gyis a fény­nek a le­szár­ma­zott­jai? Fe­lis­mer­jük-e, hogy ezek az ele­mek a kü­lön­bö­ző di­men­zi­ók jel­ké­pei?

Fe­lis­mer­het­nénk, ha csu­pán egy esz­ten­dő le­fu­tá­sa alatt iga­zán átél­nénk a ter­mé­szet­ben ta­pasz­tal­ha­tó szün­te­len is­mét­lő­dést, az élet szü­le­té­sét, ha­lá­lát, fel­tá­ma­dá­sát a sza­ka­dat­lan rit­mus­ban, kör­for­gás­ban, a mi ég­haj­la­tunk négy év­sza­ká­ban. Per­sze az üveg­há­zi gyü­möl­csök, a té­li ter­mesz­té­sű vi­rá­gok, a túl­kon­for­mo­sí­tott élet ki­zök­kent ben­nün­ket, hogy ál­lan­dó­an meg­él­het­nénk a csil­lag­já­rás és em­be­ri sors, vagy az in­di­vi­du­um és em­be­ri­ség ana­ló­giá­ját, egy­sé­gét.

De most irá­nyít­suk a fi­gyel­mün­ket ar­ra, hogy a kettő az anyag száma, a ter­mé­sze­té, és pró­bál­juk meg­ér­te­ni a kettő tör­vé­nyét ab­ból a fo­lya­mat­ból, aho­gyan az egy­ből lét­re­jön ha­sa­dás­sal, meg­kettő­ző­dés­sel az el­len­tét, a po­la­ri­tás, a vi­szály

Az egy meg­tö­rik, ket­té­vá­lik, és lét­re­jön az ani­mus és ani­ma, a jin és a jang, a fény és az ár­nyék, a fe­szült­ség és a két­ség. Az örök je­len is ket­té­sza­kad: múlt és jö­vő lesz be­lő­le, az él­mény­ből em­lék és kép­ze­let. Mi­ként az egy­kö­ze­pű kör­ből két­fó­ku­szú el­lip­szis, a tér­ből alak és hát­tér, a meg­győ­ződés­ből di­lem­ma. A más­sal­hang­zók csak a ma­gán­hang­zók se­gít­sé­gé­vel köt­he­tők össze és mond­ha­tók ki a be­széd­ben, és a szám­sor­ban is el­kü­lö­nül­nek a pá­ros és pá­rat­lan szá­mok, más-más ka­rak­ter­je­gyet hor­doz­ván. Szin­te min­den föl­di vi­szony­ban fel­lel­het­jük ezt a rej­té­lyes meg­ket­tő­ző­dést, a tü­krö­ző­dé­sek, meg­sok­szo­ro­zó­dás bur­ján­zá­sai­nak za­var­ba ej­tő so­ka­sá­gait, ahol az ere­de­ti egy­sé­get va­ló­ban nem könnyű lát­ni.

Lelkünk mélyén

A hat­mil­li­árd em­ber, mint lé­lek és is­te­ni te­remtmény le­szü­le­té­se a föl­dre is ilyen­faj­ta meg­sok­szo­ro­zó­dás: Lel­künk mé­lyén az is­te­ni szi­kra je­len­ti az ere­de­ti ki­in­du­lást, a rá­épült ré­te­gek, for­mák, alak­za­tok, mint sze­mé­lyi­ség­épí­tő ha­tá­sok igen el­fe­dik az ere­den­dő szel­le­mi­sé­get. Ön­zés­sel, szű­klá­tó­kör­űség­gel, rész­le­tek­ben va­ló le­hor­gony­zás­sal. Min­daz­zal, amely a lé­te­zé­sün­ket és az ar­ról va­ló tu­do­má­sun­kat je­len­ti.

Ős­ere­de­ti­leg is ki­ala­kul egy­faj­ta ha­sa­dás a sze­mé­lyi­ség­ben, még­pe­dig a pusz­ta, spon­tán lé­te­zé­sünk és az er­ről va­ló tu­do­má­sunk kö­zött. Ez utób­bi ala­kít­ja ki az énün­ket, az én­ké­pün­ket, szab­ja meg ta­pasz­ta­la­ta­in­kat, éle­tér­zé­sün­ket.

Ám ha lel­ki fej­lő­dé­sünk kü­lön­fé­le idő­vo­nu­la­tai­ban nem az egy­mást köl­csö­nö­sen sza­bá­lyo­zó és egyen­súlyt te­rem­tő fo­lya­ma­tok do­mi­nál­nak, ak­kor sze­mé­lyi­sé­günk int­egrá­lat­lan, szét­hul­ló, da­ra­bo­kra kü­lön­vált lesz, ahol a da­ra­bok kü­lö­nál­ló éle­tet akar­nak él­ni, az egész­től füg­get­le­nül. A be­teg­sé­gek kö­zül a rák­sejt bur­ján­zá­sa mu­tat­ja leg­job­ban ezt a tor­zult­sá­got. A lel­ki élet­ben kom­ple­xu­sok­nak ne­vez­zük azo­kat a bur­ján­zó „rák­sej­te­ket”, ame­lyek vé­gül is éle­tünk tel­jes be­fuccso­lá­sát ered­mé­nyez­he­tik.

Mint­egy idő­hu­rok­ban pró­bál­nak lé­tez­ni a be­to­ko­zó­dás olyan ál­la­po­tá­ban, amely­ből nem lép­nek ki a vál­to­zás ré­vén. Ily mó­don ahe­lyett, hogy túl­lép­né­nek azo­kon, vagy elen­ged­nék, be­le­ka­pasz­kod­nak és meg­kö­tik ma­gu­kat azok­ban. Min­dez per­sze nem tu­da­to­san zaj­lik.

És ez­zel el­ju­tot­tunk a ket­tős­ség le­gin­kább lé­lek­be mar­ko­ló pro­blé­má­já­ig: ez pe­dig a lé­lek tu­da­tos és tu­dat­ta­lan ré­szé­nek ré­szint el­len­té­tes, ré­szint pa­ra­dox, ré­szint egy­mást ki­egé­szítő igen bo­nyo­lult együtt­mű­kö­dé­se.

Min­den kon­flik­tus, pro­blé­ma, vi­szály gyö­ke­re a lé­lek eme két ré­szé­nek össze­han­go­lat­lan mű­kö­dé­sé­ben rej­lik. A pszi­ché struk­tú­rá­ja ter­mé­sze­te­sen a po­la­ri­tás di­na­mi­ká­já­nak tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­ből még nem ért­he­tők vagy fejt­he­tők meg tel­jes­ség­gel. Je­len írás csu­pán érin­tő­le­ge­sen utal a kon­tra­punk­ti­kus fo­lya­ma­tok meg­ér­té­sé­nek fon­tos­sá­gá­ra. Ám a vi­lág egy mul­ti­di­men­zio­ná­lis rend­szer, és mi itt min­dössze két di­men­zi­ót érin­tet­tünk.

Fotó: Shutterstock