Szerep és identitás
Mindkét nézet eltereli a figyelmet a szerepben működő igazi mozgatóerőről. A szerep mélyebb tartalmának és igazi funkciójának megvilágításához el kell vonatkoztatnunk a fenti gondolatkörtől. Kiindulópontunk csak az emberi viselkedésben fellelhető rendszer és szabályszerűség lehet. Pontosabban szólva ennek a szabályszerűségnek a személyes és társadalmi, kulturális összetevői. Mivel a szerep legfontosabb funkciója éppen eme két szféra összekapcsolása, a közöttük való közvetítés.
A szerep a személy meghatározott pozícióját jelenti a társas együttélésben és magatartásbeli elvárásokat tartalmaz az egyén felé. A közösséget a szerepek teszik működő egységgé, amely az egyének viselkedését, tetteit meghatározzák. Egy hasonlattal élve: miként a szavakból a ragok, jelek, képzők mondatrészeket alakítanak, vagyis szerepekkel felruházott szavak által jut a mondat jelentéshez, oly módon az emberi szerepek is jelentéseket hordoznak, mondanivalót tartalmaznak.
Szerep és viselkedés
Korok és kultúrák szülő-, gyerek-, házastársi, hivatalnoki, iparos-, földműves-, pap-, orvos-, tanító-, főrangú és alávetettségi szerepeiben mindig van egyfajta kiegyezés egyén és közösség között, ami a helyzetet szabályozza, meghatározza. Ebben a két szélsőség gyakran mutatkozik:
– a túlszabályozottság kényszeressé,
– a teljes szabadság szétesővé, kiszámíthatatlanná teszi a viselkedést.
A szerepelvárásoknak a személy általában nem tud tökéletesen megfelelni, és ugyanakkor a személy általában több és más, mint amit szerepei kifejezni képesek.
A szerepekkel való foglalkozás ily módon tág horizontot nyit meg mind az önismeret, mind az életfilozófia vonatkozásában.
Nemcsak az emberek közötti kapcsolatok tartalmának és formájának megértésében nélkülözhetetlen, hanem egész életvitelünk és identitásunk megértésében is.
Szerep, mint önkifejezés
Az igazán testünkre szabott szerepekben mélyen involválódunk érzelmeinkkel, indítékainkkal, érdeklődésünkkel, értékeinkkel, egész önmagunkkal. Az ilyen szerepek kifejeznek bennünket. Ha ez nincs így, valósággal a szerep játssza az embert, aki nem képes azt betölteni, zörög rajta, nem illeszkedik.
Szerepeken belül és szerepeink között igen sok konfliktus adódhat. Egy mitológiai példa a szerepek közötti összeegyeztethetetlenségre: Ödipusz egyszerre gyilkos és önmaga vétkének nyomozója.
E sorok írójának a szerep az egyik legfontosabb vesszőparipája.
Rengeteget tanulmányoztam, elemeztem, tanulmányi csoportokon és más formákban. De legnagyobb hatással egy nagyon kedves barátom fent idézett gondolata volt rám. Ennek története a következő:
János pszichiáter volt, agglegény és dupla Mérleg. Vagyis Napja és aszcendense is a Mérleg jegyében állt. Rengeteg finomsággal, szépérzékkel és gátoltsággal volt megáldva. Odaforduló és elzárkózó volt egyszerre. Szobája – mert a lakás fokozatosan zsugorodott a mindenkori anyagi csőd megoldása folytán egy helyiséggé – csodálatos atmoszférát sugárzott: könyvek, szobrok, lemezek, kagylók, kövek, gyökerek, és 24 mérleg. A patikamérlegtől a legkülönfélébb mérlegekig. Csodálatos önkifejeződés, mivel az asztrológiához egyáltalán nem értett, és tőlem tudta meg, hogy dupla Mérleg. Görögország szerelmese volt. 18 nyarat töltött a tengeren gumicsónakjával. A 18. nyár közepén egy váratlan telefonhívást kaptam tőle:
– Hazajöttem.
– Hogy-hogy?
– Hemianopsziám lett. Tudod mi az?
– Tudom. De hát hogyan?
– Egyszer csak észrevettem, hogy a bal szemem látótere kiesett.
Ott teljesen sötét van. Nem látok semmit.
Görög barátom repülőre rakott és most itt vagyok, hazajöttem. A Lipóton megtalálsz, ha meg akarsz látogatni.
Egy darabig benn feküdt, majd hazaengedték. Elmentünk, barátok őt meglátogatni. Csigalépcsős lakásából jött elénk és ott a lépcsőn elesett. Alig bírt felállni. Valahogy feltámogattuk és bevezettük a lakásba. Azt mondta, a kutya lökte fel. Pedig akkor kapta a második agyvérzést.
Láttuk, hogy nincs jól, de nem engedet orvost hívni. Lepihenni is alig volt hajlandó.
Másnap a szomszédja vitte be a kórházba.
Ettől kezdve már nagyon ritkán került haza. Egy „jóakarója” eladta a feje fölül a lakását, nem sok lehetősége maradt. Az a kellemes szoba, amely híven őrizte élete lenyomatait, furcsán cserélt gazdát.
Amikor utoljára láttam, eltűnődve ült az ágy szélén. Különös volt, hogy a szemén egyáltalán nem látszódott a vakság. Eltűnődve üldögélt és egyszer csak azt mondta:
„Egész életemben szerepeket játszottam, de hol vagyok én?”
Fotó: Shutterstock
