Intimitás és exhibicionizmus

Bár az apai erő és tekintély, az anyai elfogadás, valamint a szülők kapcsolati dinamikája nagyon komoly minták és példák, amelyek mély nyomot hagynak a lélekben, mégsem szabad azt gondolnunk, hogy a személyiség ereje és mélysége döntő mértékben külső tényezőktől függ, ezekre hagyatkozhat vagy ezekből táplálkozik. Ez a pszichológusok és szociológusok ősi idők óta dúló eldöntetlen vitája. Az előbbiek a személyiség alakulásának belső vezéreltségében hisznek: a személyiség centruma, amelyet C. G. Jung selbst-nek, a keletiek önvalónak neveznek, az egyetemes létezéssel köti össze az embert; szemben az egóval, amely az idővel, térrel, személyes sorssal, történettel, tartalommal, formával, szerepekkel köt össze bennünket.

Amikor az intimitásra fókuszálunk, erre a legbelsőbb intimumra gondolunk. Arra a legbelsőbb erőre, amely még a konfliktusoktól terhes időkben és eseményekben is azonos marad önmagával, megőrzi sértetlenségét, egyensúlyát. Ám tudnunk kell, hogy ez a legmélyebb valóságunk igen sok rétegződés által olykor szinte már-már hozzáférhetetlennek tűnik. Elfedődnek a tudattalan lélekrész személyes, családi, nemzeti-társadalmi és objektív tudattalan rétegeitől. Ez történik akkor is, amikor a szexualitásban a szerelem intimitás helyett exhibícióba lendül át.

Az exhibicionizmus egy mankó a személyiségnek

Az önvaló egyszerre belső és külső: belülről önmagához vonz, hogy segítse az elcsendesedést, kívülről lökést ad, hogy ne dőljünk be a hamis látszatoknak, függőségeknek, külső kapaszkodóknak, hanem belső egyensúlyt teremtsünk.

A biológiai nézet igen elnagyoltan tartja megegyezőnek „ösztönemberkéjét” az állatok agresszivitásával és fajfenntartó ösztöneivel. Ugyanis a hasonlóságon túlmenően az embert az állatoktól több minden megkülönbözteti: az öntudat, az önkifejezés motívuma, a személyiség kialakítása, a szabad akarat, az etikai érzék, hogy csak a fontosabbakat említsük. A társadalom tagoltsága sem azonos az állatokat csoportba terelő nyájösztönnel. Ámbár meg kell jegyeznünk, hogy a méhek és hangyák „társadalma” hihetetlen rendezettséget mutat.

Való igaz, hogy minden indítékunk – az agressziótól, indulattól kezdve – ugyanabból a pszichikai energiából táplálkozik, amelyet S. Freud libidónak nevezett, csakhogy az ember, éppen ember mivoltából fakadóan ezt érzéssé, lelki életté, szeretetté, beszéddé, felismeréssé, hitté, meggyőződéssé képes finomítani. Ezeket a jelenségeket az állatok körében nem tapasztalhatjuk. Az embert az állattól az különbözteti meg, hogy nem pusztán spontán létezők vagyunk, hanem öntudatra, spiritualitásra ébredt élők. Nem vitás, hogy az emberi tudat eme mögöttes vagy felettes jelentése kézen-közön, a zavaros családi és történelmi helyzetekben elkallódni látszik. Felbomlanak a családok, hiányoznak a közösségek, a vallás sem nyújt adekvát irányítást az életvezetésnek, nincsenek igazi példaképek, akikkel azonosulni lehet, akik követhetők lehetnének.

Az exhibicionizmus a káosz szülötte

A modern káoszban nincsenek világos célok, értékek, mértékek, követhető minták a felnőtt felelősségvállaláshoz. Csak kevesek lelkében működik az az összefüggésrendszer, amely az embert valóban spirituális lénnyé emeli, nem csupán spirituális pökhendivé. Ez a káosz természetesen a szexuális eltévelyedések területén is érezteti hatását. Férfiak és nők esetében egyaránt. Ezek az eltévelyedések a mutogatós bácsitól a pornósztárig, az utcalánytól a gésáig valóban széles spektrumot ölelnek fel. Éppen az elfedett, már-már elveszni látszó intimitást jelzik, mintegy helyette vannak.

Az exhibicionizmus mögött mindig belső üresség van, nemritkán kifejezett hazugság és főleg nagy önámítás. Nagy átverés, önbecsapás. Nagy árat fizetnek az intimitást nélkülöző ámokfutók. Frigiditás, anorgazmia és potenciazavarok az ár a test és lélek hasadtságáért. Jó, ha csak biológiai szükségletről beszélnek a skalpvadász szexélményt hajszolók és nem hősködnek, kérkednek, hencegnek, hetvenkednek. A nimfomán nőknek is megvannak a maguk igazoló elméletei, ők is tetszelegnek a flörtökben, páváskodnak a hódításaikban. Ezek a beteges kitárulkozások nem szabad, hogy megtévesszenek bennünket, nem szabad igazi nyitottságra gondolnunk. Inkább a sértett gyerek túllicitálásai ezek a próbálkozások, okulás nélkül, lélekmélyi önmegvetéssel fűszerezve.

Intimitás és exhibicionizmus – nem lehet mindkettő egyszerre

Ám aki önmagát nem szereti, az hogyan várhatná, hogy a másik szeresse őt? Hány és hány ember megy bele teljesen hiábavaló kapcsolatokba és kalandokba olyan indíttatásból, hogy én úgysem kellek senkinek. Ilyenkor az önmegvetést rávetíti a mindenkori partnereire, és igen fájdalmasan éli meg, amikor ez visszahullik rá. Az is nagy lélekzuhanás, amikor a kiprovokált szakításokat egyszer csak elfogadja a partner és odébbáll.

Az intimitás azt a magánszférát, személyes pszichológiai teret jelenti, amely túl van a kimondhatóságon és semmiképpen nem mutogatnivaló.
A szemérem, a bizalom, a meghittség, a bensőséges közvetlenség jellemzi. Ez inkább tartást ad az embernek, mintsem a belekeveredést mindenféle kalandokba. A sértetlenségünket biztosítja éppen azáltal, hogy nincs rés vagy tátongó szakadék személyiségünk azon összetevői között, mint értelem/érzelem, test/lélek, ösztön/spiritualitás és így tovább.

Adjuk át magunkat az intimitásnak

A környezetpszichológiának is megvannak a rétegei a fizikai, szociális és kommunikatív szinten. A bizalmas, a személyes, a társas és nyilvános zónák elkülönülnek a viselkedésben. A hajdanvolt időben az udvarlás is a nő fokozatos megközelítését jelentette, vagyis azt, hogy a kapcsolatok nem az ágyban kezdődtek.

Ismeretes, hogy a játszmák energianyerési manővereiben senki nem igazán nyertes. Az intimitás tanít meg bennünket az igazi szeretetre, amely nem birtokol, nem zsarol, nem tart rabságban, nem követeli a viszonzást, csupán csak létezik, belső sugárzásból, belső sugárzásban. Ahol düh, félelem, kapzsiság és irigység van, ott intimitásról nem beszélhetünk. Az intimitásról a hazugságok leperegnek.

Fotó: Shutterstock