Nem!

A tagadás nemcsak a hazugság előkészítője, hanem ráépül egy másik énvédő manőver, a meg nem történtté tevés. Míg az egyszerű tagadás pillanatnyi megkönnyebbülést hoz, addig a meg nem történtté tevés utólag át akarja formálni a már lezajlott és markáns nyomokat rajzoló történéseket. Köztudott, hogy ez igen kevéssé lehetséges. Ez a „bárcsak ne tettem volna!” mindenképpen eső után köpönyeg. A történés energetikája már robog a maga útján. Ez kisebb horderejű eseményeknél ugyanúgy sorsot épít, mint a sok embert érintő eseményeknél, például egy repülőgép lezuhanása. Nem mintha könnyű lenne felismerni a pillanatot, amikor az események még visszafordíthatóak lennének.

De a tagadás pillanatnyi megkönnyebbülése is csak valóban pillanatnyi. Ugyan segítségével egy röpke időre visszafordítjuk a forrongó indulatokat, érzéseket, ám ezek a bennünk rekedt energiák nagy feszítőerővel kínoznak bennünket. Gondoljunk csak a titok roppant erejére, mennyire kikívánkozik belőlünk, még ha ki is csikarták ígéretünket, hogy nem adjuk tovább. Bűnözők is gyakran azzal árulják el magukat, hogy visszamennek a tetthelyre, nem tudván ellenállni a hihetetlen vonzerőnek, amellyel az ilyen helyszínek rendelkeznek.

A tagadás paradox: mert amit negligálni akar, azt látszólag a semmibe száműzi.

Ám ez a „semmi” vagy a saját tudattalanunk, ahol minden emlék őrződik, vagy a képzetvilág, amely sajátságosan szövődik egy mondvacsinált valósággal. Márpedig az élet mindig a jelenben zajlik, és a valóság kikerülhetetlen.

Ha nem akarunk tudomást venni a dolgokról, egyszerűbb lehet letagadni

Ezzel együtt a tagadásnak igen nagy ereje van, miként a fentiekben is jeleztük: életben tartja a dolgokat. Amiről nem akarunk tudomást venni, amit nem vagyunk képesek elfogadni, aminek az energiáját nem tudjuk megértéssel vagy belátással magasabb szintre emelni, és ezzel átalakítani, azt a tagadás – a felejtéshez hasonlóan – megőrzi. Azok a tudattalanban élik tovább rejtélyes életüket.

Amikor egy ember személyiségének az öntörvényűségéről beszélünk, akkor lényegében a tudatos és tudattalan lélekrészének működési mikéntjéről szólunk. Hogy kiben milyen tartás, önmagához való hűség, jól irányító értékrend van, az a tudatos és tudattalan lélekrészének együttműködésétől függ. Ha valaki folyton hazudozik, menekülni próbál az ennek következtében kialakult helyzetek elől, manipulálja saját magát és másokat, hihetetlen árnyékot növel, amelyből nehezen veckelődik ki.

Ez az oka azoknak az ellenállásoknak is, amelyekkel a nevelésben vagy terápiás munkában oly sokszor találkozunk. Ezek az ellenállások – mint az álengedelmesség vagy álazonosulás tagadásai – valamiféle énvédelmek, amelyeket nem is nagyon lehet, de nem is szabad áttörni. Pályaválasztásnál is gyakran látjuk, hogy egy gyerek nem a szülői mintát követné, olykor behódol, máskor mégsem. Ugyanilyen probléma merülhet fel a párválasztással kapcsolatosan. Egy-egy családban még a jól működő értékrend mellett is megjelenhet valamiféle mutáció, aminek következtében emigrálnak vagy nagy osztálykülönbséggel kötnek házasságot, elválnak vagy többször házasodnak. Az árulás, a meg- és kitagadás, olykor kiátkozás még a diplomáciai gyakorlattól sem idegen.

Néha az önmagunk megtagadása nem annyira látványos, mint a szimpla hazugságok esetében. Hírességek sokat panaszkodnak, mennyire nehéz megfelelniük a rájuk vetített elvárásoknak, a hamis csillogásoknak, hogy lehessen belőlük merítkezni, hogy érdekességüket fenntarthassák. Híres íróknak szinte kötelező évenként előrukkolni egy-egy újabb kötettel, színészeknek a főszereppel, ha a hír felkapta őket. Az igazi alkotók pontosan tudják, hogy töltekezniük is kell, különben menthetetlenül kiürülnek.

A tagadás, egy belső ellenállás, amikor nem akarjuk elfogadni a tényeket

Az ilyen külső, ránk nehezedő nyomás semmivel sem kellemesebb, mint a belső, feszítő. Nos, az öntörvényűség ezt a külső-belső nyomást egyenlíti ki, tartja jól működő dinamizmusban. Ha ez nem jön létre, és hasadás áll be a jobb és bal kéz, illetve a szív és fej között, egyre bajosabbá válik az életvezetés. Neurózisok, pszichózisok, betegségek, függőségek alakulnak ki ezen az ambivalenciatalajon. A manapság olyan gyakori, sőt mondhatni „divatos” depresszió mélyén is identitásvesztés sötétlik. A sokféle igazodásban, önmegtagadásban, próbálkozásban elveszítjük önmagunkat, eláruljuk saját lelkünket. Ennél rosszabbat nem is tehetnénk.

A tagadás életben tartja a problémákat, amelyeket kerülni akarunk. A halogatásban, elodázásban, struccpolitikában a problémák egyre mélyülnek és terebélyesednek. A kezdeti kis kudarcra hamar üldözési mánia épül, a fél mázsa súlytöbblet egyetlen kilóból kezd épülni. A hazugság ismeretes láncreakciója alapján: egyik hazugságból mindig egy másikkal igyekszünk kimászni, miközben nyakig merülünk az ingoványban. 

Lehet sportot űzni az átverésekből, kibúvókból, ellenállásokból, de erre hamis élet épül. Természetes menetben a korai dackorszaktól a pubertáskori lázadáson keresztül az ifjúkori szárnypróbálkozásig jól működő önértékelésnek kell létrejönnie, amelyben a mindenhatóság vágya és a normális határaink nivellálódnak. Ám ha ez az önértékelés sérül, hamis mérlegén menthetetlenül függőségi kapcsolatok, bonyolult kodependenciák kezdenek virágozni, és ez senkinek sem gyümölcsözik. A „csak segíteni akartam” és a jó akarások fedezete mögött primitív önzések, szűklátókörűségek, hatalmi játszmák végzik aknamunkájukat.

Ezáltal belső világunk egyre mélyebbre süllyed a tudattalanunkba, és egyre inadekvátabban szól bele érzékleteinkbe, indulatainkba, érzéseinkbe, gondolatainkba. Olyan lesz, mint a visszatartott lélegzet. Amikor már pukkadásig feszülünk, heves szívdobogástól kísérve kapkodunk levegőért. Hiszen az én-te, valamint a belső-külső kapcsolat olyan, mint a ki- és belégzés. A nem az igennel kell, hogy együtt lélegezzen.

Fotó: Adobe Stock