A depresszióról

A Magyar Pszichiátriai Társaság felkért, mondjak néhány szót a depresszió szellemi okairól .Orosz László rendkívül érzékletesen ezt így látja: az embert két erő vonzza: az egyik a föld ereje, amelyik lefelé húzza. A másik a Szellem, az isteni származás emléke, mely fölfelé emeli. Az, hogy az ember nem a földön mászik, nem négy lábon araszol, de két lábra állt s fölemelkedett, éppen azért történhetett meg, mert szellemi csakrái, a homlok- és koronacsakrák a magasság vonzásának engedelmeskedtek: hívta az embert az égi. Az isteni hívást a magasból hallotta s ezért fölemelkedett. Ameddig ezt a hívást hallja, sejti, vagy legalábbis hittel várja, addig két lábon is marad, addig fölfelé nyújtózik s fülel, s azt mondja: Érdemes nekem így maradnom, még akkor is, ha roppant fárasztó, mert így hamarabb meghallom az „égi” hangot, mely azt üzeni, hogy „halhatatlan vagy! Legyőzhetetlen! Nem vagy magános, mert Nálam van a hazád!” Ugyanezt a hangot hallja meg az embercsecsemő, amikor két lábra áll s imbolyogva elindul. (Ilyenkor látjuk, hogy ez milyen hosszú és keserves küzdelem!) Az állni tanuló emberke még érti az ősi keresztény tanítást: „Ami fent van, azt keressétek!” És most már a lényegnél vagyunk. Depressziós akkor lesz az ember, amikor ezt a magasabb hívó szót nem hallja. Ilyenkor csak egyetlen erő hat rá: a gravitáció, a sűrű, múlandó, lehúzó anyag, az a szürke rémület, melyet akkor él meg, amikor a kiásott sírba beledobják hozzátartozójának hulláját, rálapátolják a sötétbarna földet; akit szeretett, nincs többé, oszlásnak indul s enni kezdik a mélység lakói, a kukacok.

(A mélység: sötét – a magasság: világos!)

Jellemző tünete a depressziónak, hogy az embernek nincs kedve fölkelni. Nem akar fölállni, elindulni, élni. Nincs kedve embernek lenni. Vissza akar heveredni nem egy állati, hanem egy halotti állapotba, ahol nem kell semminek lenni – lényegében eltemeti magát. Amit most mondok, a szó nem vallásos, hanem legtágabb értelmében értem: abban a pillanatban, amikor az ember elengedi Isten kezét, depressziós lesz. Amikor elveszti szellemi származásának emlékét, halhatatlanságérzetét, azt, hogy nemcsak egész életének, de minden napjának és percének, a legkisebb eseménynek is magasabb célja van, ha ezt elveszti, abban a pillanatban visszahuppan a földre, elterül, lényét eluralja a rémület, hogy megsemmisül, s a vágy, hogy semmisüljön is meg, hogy ne létezzen többé, mert fény nélkül a sötétben (és a félelemben) nagyon rossz lenni. Ez a depresszió. Korunk depressziós. Minden szellemét, istenét elveszített kor ez. A materialista életszemlélet: depressziós. Lényegénél fogva az, mert filozófiájának igazsága – az anyagisten totális rémuralma – akkor teljesedik be, amikor az ember meghal. Az anyagból született ember ilyenkor visszatér teremtőjéhez, a földhöz: a sírgödörben bizonyosodik be, hogy mindig is hulla volt, csak közben, biológiai okokból, élt néhány keserves esztendőt. Nem filozofálok. Alapvető erőkről beszélek, melyekről minden csecsemő tud, s amelyekről Nobel-díjas professzorok is megfeledkezhetnek:

Ez a depresszió. Nem néhány szerencsétlen ember lelki baja, nem is csupán népbetegség, hanem a rák és az infarktus mellett az első számú kórtünet. Mi, akik ma élünk, bizonyos fokig mindannyian depressziósak vagyunk. Ahogy valamennyien szennyezett levegőt lélegzünk, rohanunk, zaklatottak vagyunk s aggódunk a holnapért, úgy depressziósak is vagyunk, mert ez a közösségi karmánk. Át kell élnünk. Meg kell tapasztalnunk, hogy milyen fény, értelem, boldogság és szeretet – egy szóval – Isten nélkül élni. Ez egyébként örök emberi kaland, megúszhatatlan élmény, mivel szellemünk anyagba öltözött s így két pólus feszültségében élünk. Jézusnak is voltak pillanatai, amikor „könnyeket ontott”, amikor „elszomorodott a szívében”, átélte a gecsemánei kert vívódásait, a halálfélelmet, az énakarat pánikját, látta az emberiség földi történetének elszomorító, sőt ijesztő jövőjét is – s mégis: örömhírről beszélt, a fölfelé néző ember diadaláról. A depresszióval manapság nem az a gondunk, hogy van, hanem az, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Illúziókkal „gyógyítjuk” magunkat, színes buborékokat fújunk magunk köré, s amíg ezek ki nem pukkadnak, nem fáj az élet. Ilyen színes buborék a pénz, a karrier, a bevásárlás (birtoklás), a sikervágy, a hírnév, a munkahajsza, egyáltalán minden olyan hajsza – a művészi alkotást is beleértve! –, mely egyetlen másodpercet sem engedélyez, hogy sorsunk valódi arcába belenézzünk. A hajszába kényszerített ember bajba kerül, ha nem hajszolják – ekkor jön a depresszió. Sokan ilyenkor döbbennek rá, hogy a hajcsár nem kívül, hanem belül van, s jó, ha rohanásra ösztönöz, mert addig sem kell a nagy Hiányra, az értelmetlen életre s a még értelmetlenebb halálra gondolni. Isten nélkül – s mindazon erők nélkül, amit az ember számára az isteni jelent – nem lehet a depressziót gyógyítani. Ha nincs Isten, akkor a depressziónak igaza van. De ez csak más szó arra, hogyha nincs fény, akkor sötét van.

Foto: Shutterstock