A vonások jelentéséről – Megrendülés
Ez a Gerjesztő (Megrendítő) jele. Az irányjel pedig a 16-os, a Lelkesedés.
Jön a tavasz.
Az újjászületés.
Kívül? Belül?
Nem tudni.
Azt mondja a könyv, hogy amikor valaki a dermedésből, a téli „halálból” felébred, megriad.
A tavaszünnep mennydörgéssel, villámlással kezdődik.
Ne félj!
Ne ijedj meg!
Amikor valami új belép a régibe, mindig ijesztő
Amikor a rügy kifakad, felőlünk nézve örömteli, biztató és kedves – de a rügy számára riasztó, mert hozzászokott a régi összezártságához. Hozzászokott a homályhoz, és a hirtelen fény most vakítja.
A magzat is, amikor kitör az anyaméh ismerős homályából: bömböl.
„Az újjászületés hírnöke – mondja a könyv – a megrendülés.”
A megrendülésnek – ha átélted már valaha, tudod – két fázisa van.
Az első: megrázó, félelmet keltő, nyugtalanító, sőt néha ijesztő.
A második: örömteli, lelkes, boldog, felszabadult.
Egyik a másik nélkül nincs – s egyik a másikat követi.
A régit már jól ismerjük – az újat nem.
No most ha valami szétomlik, amit régóta jól ismerünk, akármilyen rossz volt, nyomasztó, sőt, néha már börtön volt számunkra, mégis ijesztő – mert ragaszkodunk ahhoz, amihez hozzászoktunk.
Sokévi rabság után szabadulva néha legszívesebben visszafordulna a rab a börtön kapujából – mert a külvilág idegen, a börtönt pedig megszokta.
Ha valaki hosszú ideig gipszben jár, mert forr a csontja, amikor lefűrészelik róla a gipszet s végre a saját lábára állhat, először bénának érzi magát és riadtnak, mert hozzászokott – lélektani nyelven: azonosult a gipsszel.
Megszokta, hogy szoborban jár.
Sőt, amikor fűrészelik róla a sok hónapos használatban elkoszolódott, kemény gipszet, már-már úgy érzi, mintha fájna, mintha a saját lábát fűrészelnék, egyszerűen azért, mert lelke a hosszú idő alatt azonosult az idegen gipszpáncéllal, úgy érezte, mintha a saját lába volna.
A lélek ősi képessége az azonosulás
Kicsiben ezt akkor éljük meg, amikor kedvenc ruhánkat leöntjük kávéval.
– Jaj! – kiáltunk fel.
S ez a kiáltás vagy sikoly nem olyan lelkiállapotból ered, mint amikor valakit apró bosszúság vagy anyagi kár ért, hanem mintha megsebesültünk volna, mintha testünket érte volna baj, mintha megvágtuk volna combunkat vagy karunkat – az ilyen sikoly hasonlít a sebesültek jajkiáltásához.
Miért?
Mert egy kicsit azonosultunk a ruhánkkal.
Mint ahogy valaha – születésünk előtt és után – a testünkkel is azonosultunk.
És ha az ilyen „azonosulást” szétdúlja valami, az rémülettel jár.
Egyébként innen érthető az „istenfélelem” kifejezés is.
Nem azt jelenti, hogy a Jóisten félelmet keltő Zsarnok, rettegnivaló Hatalom, akitől az ember nyüszítve húzódik a sarokban, mert a szeretetlen Úr azt akarja, hogy reszkessen tőle – hanem azt, hogy amikor a végtelen isteni szeretet betör az ember életébe, az félelmet kelt, mert feldúlja a megszokott homályt és az ismerőssé vált biztonságérzetét, amit az ember – mint béka a mocsárban – már jól ismer, megszokta, és nem óhajtja otthagyni.
A halál is ezért félelmetes.
Itt kell hagyni, amit megszoktunk.
Amivel azonosultunk.
Amiről azt hittük, a miénk, mi magunk vagyunk.
Semmitől sem félünk annyira, mint a szabadságtól.
S ebben a jósjelben éppen ez születik – a múlttól való szabadulás először, s egy ismeretlen jövendő, ami szokatlan lesz még.
Barátnőmnek különös élménye volt pár nappal azelőtt, hogy ezt a jósjelet megkapta volna.
Délelőtt, fényes nappal hirtelen úgy érezte, hogy két oldalról körülveszik őt hatalmas és jóságos Szellemiségek. Mintha megérintették volna, s valami olyasmit hallott, de egészen tisztán, hogy „Közénk tartozol!
Lényét átjárta egy szavakkal kifejezhetetlen szeretetélmény.
Megrendült
Sírógörcsöt kapott. Ritkán sír – de most zokogott.
Akkor hívott fel, amikor lelke lecsendesedett.
De az élmény benne maradt. Éreztem, hogy amikor beszélni kezd róla, újra elérzékenyül és sírva fakad.
Senki sem „új életre” vágyik, hanem szeretetre. A régit azért számolja fel, mert nincs benne szeretet.
Nem tud már megteremni benne.
Terméketlenek hozzá a körülmények.
És akkor jön egy ilyen élmény… egy ilyen érintés… egy ilyen mondat… hogy nagy Lelkek a csodák világából megérintik a lelkét s azt súgják: közénk tartozol!
S mintha két oldalról is átölelnék.
Ilyen az, amikor az „isteni” betör a hétköznapokba.
Egyelőre nem lehet tudni, mit hoz ez a jósjel.
Valami elmúlik – és valami új születőben van.
És ilyenkor, ahogy a kínaiak mondják, az ember először jajgat, s aztán nevet, nevet, boldogan nevet.
Fotó: Shutterstock
