Akik elfelejtettek felnőni

A spontán rajz egy nevelési tanácsadóban, amelyet a kis kliens csak úgy rajzol a néninek, ahogy kedve tartja, amelynek témáját nem határozzák meg, sőt, nem is muszáj, csak ha ő akarja, könnyebben elmondja, mi a baj, mintha beszélnie kellene magáról. Ezekből a rajzokból kiderül, miért nem akar a rajzoló felnőni.

Akik elfelejtettek felnőni – családon belüli tragédiák áldozatai

Néhány példa eszembe is jut:

– Gábor, akit sokszor lekezeltek, kis hülyének mondtak otthon, tíz évvel volt fiatalabb a bátyjánál. Amikor családrajzot készített, ezt egy kézzel kezdte, a saját kezével, amelyet később a bátyja megfogott, a szülők pedig a testvére mellett voltak. Ennél jobban nem is lehetett volna kifejezni, hogy „fogjátok meg a kezemet”. A szüleinek már nem volt türelmük hozzá, a testvére is rajta gyakorolta a felülkerekedést.

– A hazudós Linda családrajzán mindenki háttal állt. Egy családi titok miatt – édesanyja házasságon kívül született – összevissza hazudoztak neki, hogy ki az igazi meg nem igazi nagyapja. Erre ő is hazudozni kezdett, kitalált mindenféle történeteket.

– Laci 9 éves volt, amikor apjuk balesetben meghalt. Édesanyjával és két húgával igen elárvultnak érezte magát. Anyját szíven ütötte a rajz egy magányos csónakról, amely kihalt folyóparton áll.

„Ennyire elveszett a fiam?” – tört ki az anyából. „Akkor jobban össze kell szednem magam, nem kesereghetek tovább.”

Folytathatnám a példák százait, hogy az elvált szülők gyerekei milyen gyakran rajzolnak fél házat, ha egy fán az odu igen hangsúlyos, az biztosan védelmet, rejtekhelyet, megbízható énhatárok hiányát jelzi, vagy a kiszáradt fa érzelmi lelombozódást, kiszikkadást jelöl. De témánk nem a gyerekekről, hanem a gyermeteg felnőttekről szól, akik elakadtak a lelki fejlődésben, komplexusokkal küzdenek, vágyaik, terveik nem valósultak meg, nem futották ki pályájukat, ezért gyermekesen sértődöttek, rezignáltak, visszavonulók és természetesen a világot hibáztatják a sikertelenségekért, kudarcokért, törésekért. Míg a gyerekeknél könnyebb kezdősebességet adni az elakadásnak vagy irányt mutatni az elhajlásból, a felnőtteknél az abbamaradás, a félbemaradt befejezetlenség, a lezáratlanság annyi amortizált energiát termel a megerősítő, kialakulás irányába vivő energia helyett, hogy az azokból való kijutás már korántsem olyan egyszerű, mint egyes gyorstalpaló technikák azt hirdetik.

Felnőni a gyermekkorban ért sérelmekkel együtt

Először is meg kell szabadulni a téveszméktől, rögeszméktől, a hazugsági fellegváraktól, a neurotikus csőlátásoktól, a gyerekes önimádattól és egocentrizmustól, a haragoktól, gyűlöletüktől és egyéb negatív energiáktól, az öntehetetlenségtől, a halogatásoktól, a szőnyeg alá sepert problémáktól, a tagadásoktól és még sorolhatnánk hosszú-hosszú oldalakon keresztül, mi minden köti meg az ember lelki fejlődését, életének kibontakozását. És akkor még az önimádatról, öngyűlöletről, nihilizmusról, projekcióról és önsajnálatról nem is szóltunk.

Vagy az unalomról, amely a krónikus elégedetlenség és sokféle pótcselekvés forrása.

És egyáltalán, megvonható-e valahol egy valamiféle határ a gyermekség és felnőttség állapota között, amely az eltájékozódásunkat segíthetné a kérdésben? Mert úgy tűnik, hogy a biológiai idő, azaz az évgyűrűk szaporodása önmagában nem elég ahhoz, hogy ne maradjunk ábrándos, bakfis nagyanyák, mesés sikerekről fantáziáló arrogáns kamaszok, szüleikről le nem vált kiszolgáltatott, körömrágó kisgyerekek. Még ha egy második szaturnikus ciklusát élő felnőtt nő – azaz 56 év körüli – képes is összefoglalni viselkedését ily módon:

Bizonytalanság, szorongó gyermekkorból felnőni

A bizonytalan kislány vagyok, akit idetesznek, odatesznek, hol csodálnak, hol elutasítanak, megbüntetnek, elhagynak. Van egy dolog, amitől megfulladok, amitől szólni sem tudok, és amivel nem tudok megbirkózni. Ugyanakkor megszabadulni sem igazán akarok ettől; az sem biztosítja őt a továbblépéstől, ami a megszeppent, ujját szopó kislány állapoton túlemel. Sokszor fennmarad a körömrágás.

Ugyanis ami azonnal szembetűnik a duzzogó, kunyeráló, méltatlankodó, panaszos, önsajnáló, szomorú-vádló, sértett magatartásban, az, hogy az aktuálisan zajló eseményhez nincs igazán köze. Ami kiváltja, amire következik, az egyáltalán nincs arányban a sértettséggel, a mutatott fájdalommal, a látható félelemmel.

Felnőni az érzelmi éretlenségből

Valamiféle irigység, gőg, hiúság sugárzik az elzárkózásban, és az is, hogy ebben az egocentrikus attitűdben inkább csak kapni akarnak, mintsem adni, és igazi együttérzésre eléggé képtelenek. Az érzelmi éretlenség pedig a fájdalom, a félelem, a harag, a bűntudat sajátos keveréke. A harag általában a régi fájdalmak fedő érzete.

A jövőbeli fájdalomra félelemmel reagálunk. De az a fájdalom és félelem, amely nem jut el a kifejeződésig, önmagunk ellen fordítódik és bűntudattal keveredik. Így ha elfogadjuk, hogy minden tudás és ismeret a lelkünkbe van írva, a lelki kínokat fellelhetjük az őrizgetett és betokosodott sérelmekben, fájdalmakban és félelmekben.

A sértődött ember nem képes felnőni

A határ tehát, amelyet a gyermeki és felnőtt viselkedés között keresünk, valahol a tudatos és tudattalan lélekműködésünk között húzódik, amelyen keresztül a lelki tartalmak illeszkednek a tudatban.

Ha az árnyékba száműzött energia nem nyer formát, kifejeződést, patológiás energia lesz, fóbia, félelem, hipochondria, intellektuális perverzió, egzaltált eszme és így tovább. Ezek mindegyike megjelenhet vallási, politikai vagy szociális köntösben. Világosan látnunk kell a különbséget a duzzogó kisgyerek és a spirituális ember sérthetetlensége között: a sértődés nemkívánatos állapot, mert lényegében elbizakodottá tesz.

A sértődött ember gyerekes egocentrizmusa

A sértődött ember nem a jelenben él, nem tud magával mit kezdeni, mindig igazolni akarja önmagát és ebben öntetszelgés van, képmutatás. Helyt ad lelkében egy olyanfajta keserűségnek, amely egy határon túl önzésbe, gyerekes egocentrizmusba torkollik.

A gyermekség állapota az örök jelenben zajlik. A felnőtté válás folyamatába az idői tapasztalatok masszívan beleépülnek: az azonnali reakció helyébe a magasabb tűrésküszöb lép, amely számol a következményekkel, épít a belátóképességre, ez a következmények mérlegelésével, azok elviselésével jár. Legfőbb lényege azonban a tett, a megvalósítás, amely az elképzeléssel való megütköztetés eredménye. Szabad akaratunk, saját döntésünk következményeinek a vállalása, ami maga az autonómia, amely a „nekem kell”, „nekem jár” helyébe lép.

Fotó: Shutterstock