Az odaadás

A kommunikáció hasonlatos a méreg hatásához, amelyből egy csepp is halálos lehet, megfelelően hígított állapotban viszont csodálatos gyógyító erő. Így van ez a viselkedésben is:

– a szavakkal lehet korbácsolni is,
– a hallgatással falakat emelni,
– a tömjénezéssel életképtelenné tenni,
– a szigorral egy életre megnyomorítani,
– a faggatózással zárkózottá tenni,
– a tapintattal virágzó együttműködést fenntartani,
– a hazugsággal önámítani is,
– az őszinteséggel (olykor) lefegyverezni.

De sorolhatnánk a kommunikáció energiacseréjének kimeríthetetlen variációit. Mert a kommunikációban valóban energiák cseréje zajlik, adok és kapok. A jó szónak éltető, a gonosznak gyilkoló ereje van. És a kapcsolatok mérlege aszerint billeg, hogy ez az energiacsere mennyire van egyensúlyban, vagy mennyire vámpíroló a felek között. Mint például a panaszáradat, a kritika, a mások elmarasztalása és általában minden negatív viszonyulás, amely az ítélkező rejtett fensőbbségtudatából és érzetéből fakad. A „mindenki hülye” magatartás, amelyből hiányzik a „magamat is beleértve”. De ilyenek az okostónik is, akik valójában semmit sem tudnak, de azt mindenkinél jobban.

A kiindulópont a segítő kapcsolatoknál a felek közötti aszimmetria, és ez mindkét részről nyújt visszaélési lehetőségeket. A segítségért folyamodó a „szegény én” játszmájába ránthatja azt, akihez fordul, a segítséget nyújtó pedig a fölény érzetével torlaszolhatja el a közöttük lévő energia áramlását. A Rogers-féle empátiás beszélgetés kérdőlistája kitér arra, hogy a tanácsot kérő hogyan érezte magát a beszélgetés alatt, milyen benyomása alakult ki a terapeutáról:

– nem figyelt rám,
– nem igazán értette a problémámat,
– azt éreztem, ellenszenves vagyok neki,
– elítélt, rendre utasított, kritizált, bántó volt,
– saját örömeiről papolt, miközben én éjfekete bánatban gyötrődtem,
– fitogtatta tudását, amit én egyáltalán nem értettem,
– alig jutottam szóhoz mellette,
– egy szót sem szólt, fogalmam sem volt, mit gondolt rólam,
– nem értett, mert nem érzett engem,
– úgy vélte, nekem is úgy kellene éreznem, ahogyan ő érez etc.

Az odaadás a kommunikáció egyik legtisztább változata

Nemrégiben valaki a szakma iránti szolgálatát ecsetelte egy csoportmunka során. Nagyon hamisnak éreztem a hangvételét, hiszen a versenyfutás a piacért és egyéb rivalizációk legalább annyira jelen voltak a munkájában, mint a szolgálat. Nem éreztem, hogy fején találta volna a szeget, amikor a munkájával kapcsolatos attitűdjét ecsetelte. Mondtam, próbáljunk egy jobb kifejezést találni, amelynek a gőg és fennhéjázás nem lehet a poláris párja. Végül az odaadás lett a megfelelő szó. Megpróbálom összefoglalni a jelentését:

– Amikor átadjuk magunkat egy tevékenységnek, amely teljesen leköt és betölt bennünket, az nagyon jó. Természetesen ennek nyomában jó eredmény jár. Mégis más az, ha az embert nem a teljesítmény vagy siker motiválja, hanem a teljes figyelmét és energiáját lekötő odaadás. Ahogyan az anya odaadja idejét, energiáját gyermekének áldott állapota alatt. Bár ezt olykor terhességnek vagy viselősségnek is mondják. De valójában inkább áldott állapot ez.

– Azt gondolom, az ilyen odaadáson van isteni áldás. Egy másik párbeszédben egy nő a főnökével, egy nős férfival való kapcsolatát ily módon ecsetelte:

– Azért adtam bele mindent magamból a kapcsolatba a nős férfival, mert tudtam, hogy soha nem lehet az enyém. 

– Nem hagyhatja ott a feleségét és gyermekeit.

– De olyan nagy töltés és feszültség volt közöttünk, hogy azt mondhatom, egymás érintése nélkül is felfénylettünk.

– Ez a többlet volt az, amely túlemelt önmagamon, amikor el kellett válnunk.

– Szerintem szembejőve nem kerülhettük el egymást.

– Ez fontos volt mindkettőnknek.

Én is azt gondolom, hogy a szerelem az odaadásról szól. Szokták használni a „feltétel nélküli” jelzőt, csakúgy, mint a szeretet kapcsán. És ez fontos dologra utal. Az önmagában
való értékre, amely nem vár ellenszolgáltatást.

Ezért nehéz a prostitúcióról vélekedni, hiszen a szerelem pénzért nem vásárolható meg. Mint ahogyan prostitúció esetében nyilván nem szerelemről van szó, hanem a saját lélektől elidegenedett testi élvezetről. Mindannyiunk életében zajlanak nagy versengések, hogy ki mire viszi az életben, mi lesz belőle, milyen kapcsolatban él.

Az önzetlenség kitágítja az énhatárokat

Nemrégiben valaki ecsetelte, menyire idegesíti hajdanvolt osztálytársa csimpaszkodása, irigykedése, segítségért való ácsingózása. „Lehet, hogy gonosz vagyok, de legszívesebben lelökném magamról, mert úgy tapad rám, mint egy pióca. Látom, hogy nehéz helyzetben van, hajszolt, de akkor is nagyon idegesít.”

E sorok írója úgy véli, hogy az ilyen csimpaszkodónak kell adni egy lökést, amely átsegítheti öntehetetlenségén. Főleg, ha mi is kaptunk hasonló lökést valamikor. Egy íratlan szabály szerint az ilyesmit viszonoznunk kell, hogy a jó dolgok – jelen esetben az önzetlen segítség – árama, ritmusa ne akadjon el. Az odaadásnak az önzetlenségben van az ereje és értéke. Ezen nem azt kell értenünk, hogy az önzetlenség minden esetben kívánatos. Hiszen hosszú éveket szentelünk az életünkből énhatáraink építésére. De a dinamikus énhatárainkon túl az önmagunkon való felülemelkedés következik.

Újabban a háborús bűnöket nemcsak az emberiség, hanem az emberiesség elleni bűncselekménynek is mondják. De adódik a kérdés: mely gyilkolás nem emberiességellenes?  Az állatoknál a hatalmi harc egyértelműen szokott eldőlni. A vezér hím kiválasztásánál a vesztesek elfogadják a vereségüket. Ismeretes a kutyák abszolút reflexe: amikor életre-halálra megverekszenek, a vesztes odatartja nyakát. És a győztes nem harapja át. A nemes küzdelem valójában színtiszta odaadás. Mármint a nemességnek való odaadás. És ez a nemesség kötelez. Ezen nem szabad, hogy csorba essék.

Fotó: Adobe Stock