„Pedig”- párkapcsolati játszmák kereszttüzében
Sok történetet tudnék idézni, ahol nincs egyidejűség a vágyak és lehetőségek tekintetében, mint például gyermekvállalás vagy karrier, házasság vagy utazások, lakás vagy motor, elköteleződés vagy váltott lovakkal való haladás. Diákkapcsolatokban, amikor a lány úgy véli, megtalálta az igazit, csak meg kell várniok, amíg egzisztenciálisan is felcseperednek, sokkírozó, amikor a huzamos nyomás alatt álló fiú kiböki: „Én soha nem foglak feleségül venni.” De ez még nem szokott az első és az utolsó szakítás lenni, mert a lány nem adja fel azonnal a rejtett/nyílt elvárását, csak amikor a fiú egyre izmosabban próbálja aranyifjú életét élni. És ez sokszor sok időt vesz igénybe, akár éveket is még.
De az ilyenfajta házassági dilemma a mai időkben a harmincas évei végét taposó feleknél is előjöhet. Főleg, ha a férfi született agglegény, és már jól bekondicionálódott a húsz-huszonöt év olyan szabad kapcsolati gyakorlata, amelyben a függetlensége nem sérül, és nem kell elköteleződnie hátralévő éveire. Az ilyen férfiak vonzzák a negyven év felé vészesen közeledő nőket, akik mégis szeretnének gyermeket. De minél görcsösebb az egyik fél igyekezete, annál határozottabb elzárkózást és önvédelmet, esetenként ellentámadást vált ki a másikból. Amikor egyik kliensem ilyen típusú problémáját próbálta ecsetelni, szemmel láthatóan nagy kínban, rákérdeztem, milyen mondat küldte padlóra? Az, amikor azt mondta, hogy igazán nem várhatod el tőlem, hogy feleségül vegyelek.
A kapcsolatokban gyakran azt halljuk meg, amit szeretnénk
Rögtön ráéreztem a mondat keserű sűrítményére a férfi lelkében is, hiszen nyilván sok olyan mondat hangzott el közöttük, amelyet a nő nem akart meghallani. Például az én nem ígértem semmit, soha nem mondtam, hogy a kapcsolatunk százas, én nyílt kártyákkal játszom és így tovább. Megkérdeztem a nőtől, mit válaszolt. „Hát én sem égek a vágytól, hogy veled éljem le az életemet!” Csakhogy ez nem volt igaz. Az indulati labdát megpróbálta viszszadobni, de megsebződött. Láttam, mennyire őrlődik az őszinteség vágyában és kockázatában. Kiszolgáltatottnak, csalódottnak érezte magát, a helyzetet pedig megalázónak. Az is volt. Amikor kétségbeesetten azt kérdezte, mit válaszolhatott volna, utaltam a szóra, amely tökéletesen összefoglalja ezt a többéves meddő csatározást és várakozást. Ez a szó: a pedig.
– Pedig én azt gondolom, mi nagyszerű páros vagyunk. Ezt persze jókedvű könnyedséggel és kedvesen kell mondani. Ebben nem kockáztatjuk az őszinteségünket, sőt elegánsabban fogalmazódik meg ragaszkodásunk, odaadásunk. Egy ilyen mondat finoman billegteti meg a mérleget. Ha úgy nyomatékosította volna az ellenvéleményét, hogy a „márpedig” szót használja, az felcsattanás lett volna, és a nyílt szembehelyezkedés itt nem járhatott volna eredménnyel.
Valójában hatalmi harc dúlt kettőjük között, hogy ki töri be a másikat. Kliensem mélyen eltűnődött az ötbetűs szó fűszerező hatásán.
Engem is lenyűgöz a nyelv géniusza, amely ilyen mesteri módon képes árnyalni mondanivalónk hatékonyságát. Ez a szó még csak nem is fő szófaj, ige vagy főnév. Mégis, önmagában állva is nagy kifejező ereje van. Hiszen tudjuk, hogy a kommunikációban a ki nem mondott szónak is nagy üzenete lehet, ha kellő tekintettel, hangsúllyal vagy gesztussal kísérjük. És az elhallgatás a másik felet aktivizálja. A hazugság pedig semmiképpen nem versenyképes a hatékonyságban a valósághoz képest.
A „pedig” az ellenkezésnek egy finom változata a kommunikációban
A „pedig” az ellenkezésnek igen megfinomított változata. Nyilvánvaló a szembenállás, de a lebegtetett hangsúlyban megengedés is van. Ily módon, ha mégsem a javunkra billeg a mérleg, nem kell azt éreznünk, hogy letiportak bennünket – azaz az egónkat – vagy semmibe vettek volna, hiszen jeleztük álláspontunkat, nem söpörték azt le csak úgy minden további nélkül az asztalról.
Attól finomabb az ellenkezés, mint az ellenmondást nem tűrő konfrontáció, hogy a másfelőlre irányítja a figyelmet. Arra, hogy más nézőpontok is léteznek, mint a pillanatnyilag hangoztatott érv.
Van benne egy „mégis”, amely a magasabb szempontot fókuszálja, amely minden probléma megoldásának kulcsa is egyben. Ha próbamondatokat fogalmazunk meg gondolatban a pediggel, és főleg, ha a „már„ és „még„ nyomatékosító szót is odatesszük, rengeteg példát láthatunk az alkalmazhatóságára, legyen szó fokozásról, fenyegetésről, felszólító jellegről vagy egyszerű nyomatékosításról. Lássunk néhány példát:
– Ez pediglen azt jelenti, hogy…
– Mégpedig azért, mert …
– Márpedig erről szó sem lehet!
– Én pedig azt gondolom, hogy…
Ez a nyomatékosító, fokozó dinamika hihetetlenül hatékonnyá teszi a szóban forgó ötbetűs szavunkat. Még az ellentmondást nem tűrő dixi – „amit mondtam, megmondtam! – is benne rejlik, persze megfelelő szövegkörnyezetben. Például: „Pedig neked is jobb lenne, ha belátnád, hogy: ez így nem mehet tovább, rajtad is múlik, más szempontok is vannak etc.”
A kommunikáció magasiskolájában klienseimmel mindig a százas válaszokat gyakoroljuk, ha az az éppen zajló csörtében nem sikerült, mert a mindent elhomályosító lila köd, az elviselhetetlen kudarctól való félelem, a frusztráció megbénította a reakciókészséget. Amikor ezzel a finom dinamikával felülkerekedünk vitapartnerünkön, valójában saját indulatunkon is túljutunk. Vagy talán a gyerekességünktől szabadulunk meg, az egocentrizmusunkon jutunk túl, még ha az olyan nehéz is a felnőtté válásunk folyamatában.
Márpedig nem maradhatunk toporzékoló gyerekek, akik nem látják, hol a világ közepe. Mégpedig azért, mert a tudatlanságuk sötét felhője eltakarja a fényt, amit persze soha nem nyelhet el végképpen.
Fotó: Adobe Stock
