Önmagunk perifériáján
A mindennapi okoskodásokban sokszor különválasztják a célt és az oda vivő folyamatot. Ilyen például, amikor – e sorok írója szerint sovány vigaszként – úgy fogalmaznak, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Ezt a sporttal kapcsolatosan hallhatjuk gyakran. Nehéz elképzelni és elhinni, hogy valaki a győzelem vágya és képzete nélkül indul versenybe. Az, hogy ez mekkora kétellyel van alábombázva, az más kérdés. És az is más kérdés, hogy győztes csak egy lehet, mármint a sportversengésben.
A részvétel és célhoz érés metaforisztikusan természetesen túlmutat a mindennapi ténykedéseink epizódjain, és utalást tartalmaz az egész életvitelünkre, valamint felveti a kérdést, mit gondolunk a beteljesedésről, a véghezvitt feladatról. Hol tartunk az önismeretünkben, mennyire vagyunk képesek egybelátni életünk eseményvonulatait, mennyire vagyunk egész sorsunk tudatában, mire jutottunk az élet-halállétezés kérdéseiben. Összefoglalván: holisztikusan szemléljük önmagunkat, vagy részletekben, békaperspektívákban gondolkozunk.
Az út és cél, valamint a rész és egész jelképei mellett kézenfekvő még egy szimbólumot elővenni gondolatfűzésünkhöz, ez pedig a központ és a periféria. Ezek analógiában állnak a fentiekkel. A személyiség számtalan metaforája közül a mandala kötődik leginkább a centrum kontra periféria nézőponthoz. Annál is inkább, mivel a mandala = középpontjával.
A mandala a középpontjából teremt mezőt maga köré, és ennek a mezőnek minden pontja, és a kontúrja is, összeköttetésben áll a kiinduló középponttal, rendszert alkotván azzal.
Vagyis az eredet = centrumával. Az ezt körülvevő mező pedig mintegy másodlagos képződmény, azaz másodlagos pozíció, marginalitás, egy részlet csupán, ahonnan nézőpontot nyerhetünk. De az egészet valójában csak a centrumból láthatjuk be.
Hogy mikor vagyunk/voltunk/leszünk létezésünk eme eredeti centrumában, az igen fogas kérdés. Születésünk előtt a köztes létben, vagy csecsemőkorunkban, vagy életünk egy-egy tökéletesen megélt teljességében? Alig megválaszolható kérdés. Ha egy kisgyermeket látunk játszani teljes elmélyültségben és betöltöttségben, az ilyen állapot. És az is, amikor igazi belső érdeklődésünktől vezéreltetve teszünk valamit. Az alkotómunka is ilyen, és az igazi szerelmi együttlét is. Óvodáskorú gyermekek néha már mutatják azt az önbizalmat és énerőt, amely későbbi életüket is jellemzi majd, noha lehet, hogy arról beszélnek, tűzoltók, rendőrök, pilóták lesznek, vagy a kislányok táncosnők, tv-bemondók, modellek. A későbbiekben mindez zátonyra futhat, elvérezhet. Felsorolni is lehetetlen, mi minden zökkentheti ki az embert a tartásából, az egyensúlyából, a közepéből. Bánatok, stresszek, traumák olykor két vállra fektetnek bennünket, máskor megsokszorozzák erőnket. Egy anya például azt mesélte harmadik gyermekéről – egyébként ötgyermekes anya volt –, hogy amióta skarlátos volt, mélabús lett. Boldog, mosolygós, pampuskás kislányból félszeg, bánkódó, kishitű kislány.
Ezek a címben jelölt periferiális helyzetek: amikor önmagunk centruma helyett önmagunk perifériáján keringünk. Ilyenek a betegségek is. Az egészség holisztikus fogalom: teljesség. Szemben a részleges, a töredék, a hiányos, a befejezetlen állapottal.
Ilyen az is, ha valaki csak azért él egy kapcsolatban, mert nem bír egyedül lenni, vagy mert eltartják, vagy mert függő. Vagy az, ha csak a pénzért dolgozik, és a munkája valójában nyűg számára.
A szabadidőtöltések egy része is valamiféle kényszeredett állapot, nem igazi szórakozás, feltöltődés, kedvtelés, hanem részegeskedés, kurvulás, otrombáskodás.
Kilátástalan nyomor, a minden energiát felőrlő szenvedés, a kétségbeesettség, elveszettségérzés, testi-lelki fájdalmak, a nemtörődömség, felelőtlenség, cinizmus mind-mind periferiális állapotok. De ilyen minden krízisállapot, az örömtelenség és az élet értelmét megkérdőjelező nihilizmus. Nyilvánvaló, hogy az egyik legértelmetlenebb kérdés az, amely az élet értelmét bombázgatja. Az efféle értelmetlenségi krízis a sejtjeinkig hatolhat.
Ugyanakkor működik egy lelkünk mélyén rejtett, sok réteggel fedett ősi tudás, megbizonyosodás, élmény önmagunk közepéről, isteni eredetünkről, amely összerendezni próbál mindent az életünkben, amely életünket a világegyetem összefüggésrendszerébe helyezi. Ez a középpont az, ahol a kérdés azonos a válasszal, az út a céllal, az eredet a kikerekedettséggel.
A keleti filozófia ezt az Oum Mani Padme Hum mondat zengésébe próbálta belefoglalni: a lótuszvirág gyöngyébe, amely a közepében fénylik, ahonnan a szirmok kibomlanak. Ezt fejezi ki a jóga szó is: minden pillanatban egyesülve lenni a magasabb erőkkel, kapcsolatban lenni a centrummal. Vulgárisabb megfogalmazásban leigázni akaratomat, egómat, önzésemet.
Érdekes a fényűző kifejezés. Híven jelzi a külsőségektől való vezéreltséget, azt az elvakultságot, amely még periférikusabbá teszi az életet a hamis csillogásban, a felületes örömökben. Mindig társul hozzá valamiféle hivalkodás, felesleges tékozlás, és a csodálatra vágyás belső ürességet takar. A belső üresség a centrumát vesztett állapot.
Elidegenedés az eleven élet áramától, amely a szeretetben, a jó cselekedetekben, az igaz hangvételben, az emberi magatartásban áramlik, ezekből árad. Egy 13. században élt szufi költő, Rumi egy verssorában úgy fogalmaz: …Az élet élete vagyok…
Elvágva a spirituális centrumunktól szétesettek, egyoldalúak, szétszórtak, félelmeinkben börtönzöttek vagyunk. De ez a lelki sötét éjszaka csak az élet egyik, a sötét fele. Olyan, mint a távolodó nap hosszú árnyéka.
De legbelül a spirituális centrumunk integráló ereje átemeli egónkat a tágabb dimenzióba, visszavisz oda, ahonnan jöttünk. Újból megtudjuk, amit mindig is tudtunk, és ráébredünk arra, amit soha el sem felejtettünk.
