Bántás
Valójában mi történik velünk és bennünk bántás esetén?
Miféle védekezés az, amely ahelyett, hogy hagyná elszállni a rosszat, odaköt belőle egy részt, amely ellenáll a múlandóságnak? Hogyan van az, hogy az ütések nem akkor fájnak, amikor érnek bennünket, hanem később, és ezáltal tovább fájnak, hatásuk elnyúlik az időben?
Jól emlékszem az esetre, amikor megkaptam az értesítést, hogy noha a felvételi vizsgán megfeleltem, az egyetemre nem vettek fel. Egyik unokabátyám volt ott, aki később megjegyezte, onnan tudta, ez mennyire fáj nekem, hogy először mosolyogtam. Mintha nem az történt volna, ami történt, hanem valami olyan, amin mosolyogni lehet. Azóta értem ezt a fajta furcsa védekezést a fájdalmakkal szemben, ahol kétfajta tudat működik bennünk:
– az egyik nem akar tudomást szerezni a sérelemről, elutasítja, tagadja azt, ezáltal mintegy meg nem történtté kívánja/próbálja tenni; visszahozni kívánván azt az időt, amikor még minden rendben volt, amikor még nem kellett szomorkodni;
– a másik tudatfelünk a tehetetlen, az elszenvedő, a letaglózott, amely kénytelen tudomásul venni, hogy nemkívánatos hatás ért bennünket, haragszik, gyűlöl, esetleg kissé azonosul is azzal, aki hatalmat gyakorol felette, mert látja, hogy ilyennek lenni kifizetődőbb, fölényt ad. Ez a felünk titkon azt reméli, hogy adott esetben mi is ilyenek leszünk, mi kerülünk fölénybe, bosszút állunk, megtorlunk másokat, nekünk lesz sikerünk. Ebből lesz a még nagyobb kín, mert ez a kettős vágy, ez az elutasítás/olyan akarok lenni, gyűlölöm/bűntudatom van, még jobban mérgezi a lelket, mint az időből való kilebegés a tagadás által. De ebből a lendületből lesz a visszabántani akarás is.
Sértés, a félelem az alapja
Ugyanis a sértések passzív elszenvedése bizonyos fokú önbántást jelent, megbetegítő, magunk ellen fordított energiát, amely mindig mélyíti a már úgyis működő lenyomatokat, mintákat.
Ekkor a bántás már belülről jön, mint emlék, félelem vagy gondolat.
Idézhetjük Petőfi híres versét, az Egy gondolat bánt engemet című költeményt.
Még a növények is őrzik a sebesülések nyomát: ahol a gyanta kicsordul és megkeményedik, ott sérülés érte a fát. Bár a bántás-önbántás-visszabántás körforgása igen mély sebeket képes ütni a lelkeken az emberek közti viselkedésben, a keleti filozófia nemártás elve – ahimszá – igen illuzórikusnak mondható. A reinkarnáció szemszögéből nézve, ahol a születés, a testet öltés mindenkor próbatétel, tanulás, okulás, fizetség a vétkekért, tévedésekért, igen kétséges, lehet-e egyáltalán gyermeki ártatlanságról beszélni? Meddig vagyunk ártatlanok és mikor veszítjük azt el, ez igen különböző az egyes emberek életében.
Egy fiatal nő például úgy jellemezte kapcsolatait, hogy ő az ártatlanságát akkor veszítette el, amikor kapcsolatuk ötödik évében megcsalta a barátját egy olyan fiúval, akit nem is ismert, nem is szeretett, nem is tudja, miért hagyta magát elcsábítani. De megtörtént, és ezzel mindenféle ártó fájdalmak, csalódások, hazugságok, féltékenységek vették kezdetüket, amelyek kivédhetetlennek bizonyultak. Hiszen a barátja szerette őt, ámbár igen sok szenvedést is okozott.
Valamikor mindannyiunk életében átváltozik az önelfogadás, életszeretet, öröm haraggá, bizalmatlansággá, félelemmé és kétséggé. De nemcsak azért, mert a világ úgymond kemény vagy kegyetlen, hanem mert a vágyainkat valóban meg kell ütköztetnünk a valósággal, és ez fájdalmas horzsolásokkal jár együtt. Ha újszülöttként netán valóban ártatlanok, tiszták, épek és egységben létezők voltunk is, ez az idők folyamán átváltozott töredékké, korlátozottsággá, torzult alakká és kínos dinamikává.
A mindennapi kommunikációban gyakran nem is vesszük észre, milyen keményen belegázolunk egy-egy megjegyzéssel mások lelkébe, önérzetébe, milyen csapást mérünk mások önbecsülésébe.
Magatartásunk, viselkedésünk nem a ma született bárány ártatlansága, az esetek többségében inkább kötözködés, kritika, irónia, indulat. Hányszor előfordul, hogy előbb megbántunk, majd kényeztetünk valakit.
A bántás átélése
A bántás átélése és kivédése fontos énképünk, önbecsülésünk kialakításában, méltóságunk megőrzésében. Patikamérlegen billeg, mérődik be az igaz viselkedés, amely mentes a túlsebzettségtől, a sértett visszavonulástól, de a hőzöngéstől, túlkompenzálástól is csakúgy, mint a félelmektől, negatív elvárásoktól. Mert aki azt mondja például: „Te engem nem tudsz megbántani” – hamisan védekezik az elszenvedett sérelmek ellen. Ha pedig azt: „Bánt, hogy hagyom, hogy bántsanak” – érezzük a védtelenségét. Rengeteg félreértésből is származik bántás, amikor mást olvasnak ki a szavainkból, mint ami az eredeti szándékunk volt. Egy srác például azt mondta egyszer a nagyanyjának:
– Te olyan szívós vagy, mint egy teknős. Nagyanyja megsértődött, és ezt válaszolta: Ha, ha, ha! Nem sikerült a bántás! Tévedtél! A teknősök két-háromszáz évig is élnek. A srác szóhoz sem jutott. Nem akarta megbántani a nagyanyját. „Átmentem ezután érdektelenbe” – mondta.
Az igaz viselkedés patikamérlege az elszenvedés és visszabántás között van.
Mert az előbbi megbetegít, az utóbbi visszahullik ránk, vagyis destruktív folyamatot tart fenn, életellenes. Az élet pedig nem árt senkinek.
Fotó: Shutterstock
