Övön aluli lelki élet

Mert ugye el­ke­se­re­dé­sünk mély­pont­ján – ezt az ál­la­po­tot ne­ve­zi je­len írás övön alu­li lel­ki élet­nek –, ami­kor meg­kér­dő­je­le­ző­dik az élet ér­tel­me, még­sem dől­he­tünk be an­nak, hogy torz gon­do­la­tunk, mér­ge­ző ér­zé­sünk, meg­tor­pant aka­ra­tunk ma­ga a vég­ső va­ló­ság!?

Hogy a te­he­tet­len­ség, az ön­saj­ná­lat, má­sok hi­báz­ta­tá­sa, vagy a kap­zsi­ság, fenn­hé­já­zás, kö­ve­te­lő­zés, elé­ge­det­len­ség bé­két nem is­me­rő há­bor­gá­sa fed­né fel a va­ló­ság­ról szó­ló ős­tu­dást, ősi is­me­re­tet? In­kább lát­nunk kell a víz­vá­lasz­tót az igaz/ha­mis, lát­szat/va­ló­ság, mú­lan­dó­ság/örök­ké­va­ló­ság sok­szor igen ne­he­zen ki­bo­goz­ha­tó har­cá­ban.

A pozitív lelki élet erőd ad a traumák feldolgozásához

Lel­ki éle­tünk­ben, már­mint esz­mé­lé­sünk­ben, fej­lő­dé­sünk­ben is van­nak ilyen víz­vá­lasz­tók, ame­lyek vég­ze­te­sen le­ha­tá­rol­hat­nak ben­nün­ket, vagy új táv­la­tot nyit­hat­nak vi­lág­lá­tá­sunk­ban, ön­ma­gunk szem­lé­le­té­ben.

Tra­u­mák, stresszek, sé­rü­lé­sek, fáj­dal­mak, fé­lel­mek kü­lö­nö­sen al­kal­ma­sak ar­ra, hogy a nem­kí­vánt ese­mény ide­jé­be, mint idő­hor­gony­ba hur­kol­ja­nak ben­nün­ket, amely per­sze egy­faj­ta gye­rek­ség ál­la­po­tá­nak az erő­sza­kolt és ter­mé­sze­tel­le­nes vissza­ho­za­ta­lá­val jár­na. Ezek az idő­hor­go­nyok, mint neu­ro­ti­zá­ló té­nye­zők, ma már a köz­gon­dol­ko­dás ré­szei. A neu­ró­zis mel­lett a má­sik víz­vá­lasz­tó, amely min­den­fé­le szen­ve­dés­be bör­tö­nöz ben­nün­ket, az EGO.

A lelki élet vezérfonala a szellemiséghez való tartozás

Ám ne gon­dol­juk, hogy ez az igen so­kat idé­zett fo­ga­lom elég­gé ki­csi­szolt és meg­fe­le­lő tar­ta­lom­mal fel­töl­tött len­ne. Még a sza­kem­be­rek kö­ré­ben sem tel­je­sen egyér­tel­mű­ek a szó­hasz­ná­la­tok. Hi­szen a pszi­cho­ló­gia – amely so­ká­ig a fi­lo­zó­fia szol­gá­ló­lá­nya kény­sze­rült len­ni – is csak a leg­kor­szerűbb hang­vé­tel­ben ké­pes meg­ra­gad­ni és ki­fe­jez­ni az em­ber va­ló­sá­gát. Ilyen kor­szerű hang­vé­tel a ho­lisz­ti­ka, amely az em­ber szel­le­mi va­ló­sá­gá­val is szá­mol, a test-lé­lek-szel­lem em­ber egy­sé­gét hang­sú­lyoz­ván. Ta­lán nem tű­nik túl­zás­nak azt ál­lí­ta­ni, hogy a je­len­kor le­gát­fo­góbb szem­lé­le­te a vi­lág és az em­ber meg­ér­té­sé­ben.

Néz­zük az új vi­lág­né­zet és ön­szem­lé­let né­hány ho­lisz­ti­kai pil­lé­rét:

• az egész­ség és be­teg­ség kér­dé­sét, be­le­ért­ve a lel­ki ren­del­le­nes­sé­ge­ket;
• a vi­lág­egye­tem ho­lo­gra­fi­kus rez­gő­rend­sze­ré­ben tes­tünk ener­gia, for­ma és in­for­má­ció;
• nem az idő az ab­szo­lút, ha­nem az örök­ké­va­ló­ság;
• a fé­le­lem­ben hi­e­del­me­ink rab­szol­gái le­szünk;
• a lé­lek az élet hor­do­zó­ja, a lé­lek mi­ben­lé­té­nek, a lé­le­kis­me­ret­nek igen nagy fon­tos­sá­ga van a je­len­kor em­be­ré­nek éle­té­ben.

Övön aluli lelki élet – amikor a félelem, a harag és a szorongás uralkodik

So­ha nem sza­bad szem elől té­vesz­te­nünk az éle­tün­ket ve­zér­lő szel­le­mi­sé­get, koz­mi­kus ér­tel­met.

És azt se fe­lejt­sük el so­ha, hogy a hal­ha­tat­lan­ság tu­da­tát hor­doz­zuk a mú­lan­dó vi­lág­ban, ha­lan­dó tes­tünk­ben, fi­zi­kai ese­mé­nyek­ben, lát­ha­tó for­mák­ban.

Az en­tró­pi­át, va­gyis az ener­gia szét­szó­ró­dá­sát, hasz­no­sít­ha­tat­la­nul tör­té­nő el­fe­csér­lő­dé­sét, egé­szen az „el­por­la­dá­sig” a be­teg­sé­gek mu­tat­ják leg­job­ban. A pszi­cho­szo­ma­ti­ka óriá­si lé­pé­se­ket tett az irány­ban, hogy a bel­ső szer­vek és a me­ri­di­á­nok ren­del­le­nes mű­kö­dé­sei mi­lyen tes­ti tü­ne­te­ket okoz­nak. Je­len írás nem a tes­ti tü­ne­tek­re kí­ván fo­ku­szál­ni.

A lé­lek meg­be­te­ge­dé­sé­nek ener­ge­ti­kai moz­za­na­tá­ra ut­alunk e he­lyütt né­hány úgy­ne­ve­zett ne­ga­tív ér­zés, mint pél­dá­ul ha­rag, iz­ga­lom, té­pelő­dés, szo­mor­úság, fé­le­lem össze­füg­gé­sé­ben. Iga­zi cir­cu­lus vi­tio­sus fi­gyel­he­tő meg már en­nek az öt ér­zés­nek a kap­csán is: a ha­rag a má­jat, az iz­ga­lom a szí­vet, a té­pelő­dés a lé­pet, a szo­mor­úság a tü­dőt, a fé­le­lem a ve­sét ká­ro­sít­ja. De ez a meg­fi­gye­lés az érem­nek csak az egyik ol­da­la. Úgy is fo­gal­maz­ha­tunk, hogy ezek az ér­zé­sek ép­pen ak­kor lép­nek fel és ural­ják a lel­ket, ami­kor az em­lí­tett szer­vek ener­giá­ja csök­ken.

Rés a pajzson

Az iga­zi csat­ta­nó azon­ban csak most kö­vet­ke­zik, amely a be­teg­sé­gek éle­tel­le­nes mo­men­tu­má­ra vi­lá­gít rá. Ez az ön­ag­resszió már egé­szen ki­csi ko­runk­ban el­kez­dő­dik, pél­dá­ul a vissza­tar­tott sí­rás­sal. Hány és hány fel­nőtt gyó­gyu­lá­sa kez­dő­dik a fel­tar­tóz­tat­ha­tat­lan sí­rás­sal, amely után le­tisz­tu­lás, meg­könnyeb­bü­lés, ki­en­ge­dés lép fel. Az az erő, amely a sza­vak­ban, tet­tek­ben nem fut­ja le pá­lyá­ját, el­le­nünk for­dul. A be­teg em­ber sok­szor úgy ér­zi, hogy ő a kö­rül­mé­nyek ál­do­za­ta, má­sok és hely­ze­tek be­te­gí­tet­ték őt meg. Ad­dig nem fog meg­gyó­gyul­ni, amíg nem kez­di fe­lis­mer­ni, hogy ő mi­kép­pen vett részt a kö­rül­mé­nyek ala­kí­tá­sá­ban.

Csak­úgy, mint az épü­let sza­vunk az ép, egész, be­fe­je­zett fo­lya­mat ki­fe­je­ző­je. Szim­bo­li­ká­ban a sze­mé­lyi­ség jel­ké­pe. El­len­fo­gal­ma a hi­á­nyos, rész­le­ges, be­fe­je­zet­len, ab­ba­ma­radt, tor­zult. Er­re az ön­ag­resszió­ra utal bölcs Sa­la­mon mé­lyér­tel­mű meg­fi­gye­lé­se, hogy a bú­su­lás­ban ke­gyet­len­ség van, va­gyis ön­ma­gunk­nak is ár­tunk. A ha­rag ára­dá­sa pe­dig akár kü­lön ér­te­ke­zés tár­gya is le­het­ne. Fo­gad­juk el, hogy min­den be­teg­ség ön­ag­resszió, amely tön­kre­te­szi im­mun­rend­sze­rün­ket.

Sok min­den­nel kom­pen­zál­hat­juk: ön­saj­ná­lat­tal, lus­ta­ság­gal, ha­zu­do­zás­sal, fé­lel­mek­kel, zár­kó­zott­ság­gal, kö­zöm­bös­ség­gel, mér­ték­te­len za­bá­lá­sok­kal, ki­csa­pon­gás­sal, go­nosz­ko­dá­sok­kal. Dest­ruk­ti­vi­tás­ba for­dí­tott erő, amely­re to­váb­bi meg­be­te­gí­tő ré­te­gek ra­kód­nak, pél­dá­ul ha­lo­ga­tás, idő­za­var, kap­ko­dás. Tegyük fel a kér­dést: mi az élet alap­anya­ga? Az ér­zés, a gon­do­lat, az aka­rat? Mert ezek mind nyo­mot hagy­nak, mint­egy meg­tes­te­sül­nek al­ka­tunk­ban, ke­délyünk­ben, vi­sel­ke­dé­sünk­ben. De eme ka­rak­ter­vo­ná­sok vagy én­kép-pán­cél­za­tok mö­gött ele­ven ener­gi­ák van­nak, túl a lát­ha­tó for­mán.

Az idő is csak egy di­men­zió

Egy­szer va­la­ki azt mond­ta ne­kem, fél, hogy nem jut idő az időt­len­re. Ez a szel­le­mes pa­ra­do­xon a fé­le­lem ter­mé­sze­te vo­nat­ko­zá­sá­ban is igen ér­té­kes uta­lást tar­tal­maz. Re­mé­lem, az Ol­va­só is fe­l­is­me­ri, mi­lyen nagy szel­le­mi rab­ság­ban tart­ják az em­bert a kü­lön­fé­le fé­le­lem­ből fa­ka­dó hi­e­del­mek.

Min­den lé­lek, aki ide le­szü­le­tik a Föl­dre test­be, idő­be, tér­be, sors­ba, a vi­lá­got ön­ma­gá­ban és ön­ma­ga ál­tal is­mer­he­ti meg. Nagy ön­gólt lő, ha bel­ső ener­giáit ön­ma­ga el­len for­dít­ván övön alu­li lel­ki éle­tet él.

Fotó: Shutterstock