Mit akar megtanulni a lélek?

Az élet olykor igazságtalannak tűnik. Miért van az, hogy bizonyos emberek újra és újra ugyanazt a sorsot szenvedik el, bármilyen keményen is dolgozzanak önmagukon, míg mások egyszerűen csak élik az életüket, és a szerencse magától az ölükbe hullik? Miért oszt az élet ilyen egyenlőtlen kártyákat? Mi lenne, ha elfogadnánk, hogy a lélek bugyraiban rejtőzik annak a magyarázata, ami eldöntötte, hogy a világra jöjjünk, és megtapasztaljuk az emberi életet? Mi lenne, ha tudatos, szeretetteljes erő lenne a felelős azért, hogy milyen utat járunk, hogy ezáltal fejlődjünk és a képességeink is fejlődjenek?

Egy lélek, amely tudást akar

Azt gondolhatnánk, ez a lélek nem azért jött erre a földre, hogy tapasztalatok nélküli, értelmetlen életet éljen. Az élet nagy filmjét akarja valószínűleg átélni: erőteljes érzéseket, megoldhatatlan helyzeteket, drámai bonyodalmakat – ezáltal mindig új megoldásokkal kell előállnia.

Ha elképzeljük, hogy egy ilyen szellemi tudat egy halandó testbe kerül, és anyagi, a biológiának és minden egyéb természeti törvénynek alávetett lényként akar élni, akkor azt is el tudjuk képzelni, mennyire különbözik az emberi lény tapasztalata a test nélküli lélek tapasztalatától.

Milyen tapasztalatokat akarsz szerezni?

Fogadjuk el, hogy ez a kutató lélekről szóló elképzelés megfelel a valóságnak. Akkor érdemes elgondolkozni a következőkön:

Hogy a lélek, amelyik az emberi lét tapasztalatait magához engedi, hogy megtanulja kibontakoztatni a belé plántált képességeket, úgynevezett lélekszerződéseket köt. Ezek az égben szeretetből kötött egyezségek, amelyek hozzásegítik a lelkeket ahhoz, hogy amit a továbbfejlődésükhöz meg akarnak tapasztalni, azt valóban megtapasztalhassák. A lelkek dönthetnek például úgy, hogy a feltétel nélküli szeretetet akarják kutatni, az odaadást, a szabadságot vagy a korlátokat. Ilyenkor a lélekszerződés különösen súlyos élethelyzeteket állíthat elő. Ez vonatkozhat bizonyos leckék megtanulására. Egy életszerződés oda vezethet, hogy az ember mentőangyalokkal találkozik a földön, vagy pontosan azt az állást kapja meg, amire vágyott. Megegyezés születhetett arról, hogy valaki találkozik a lelki társával, akivel rendkívüli boldogságot vagy mély gyötrődést él át. Ez oda vezethet, hogy egy ember teljesen lehetetlenül viselkedik velünk, érzelmileg vagy fizikailag bántalmaz minket, cserben hagy, vagy nagy nehézségeket okoz nekünk. Egy lélekszerződés magában foglalhatja mindazt, amit a lélek ezen a földön át akar élni.

Felejtsd el a szellemi természetedet

Ahhoz, hogy a lélek emberként valódi tapasztalatokra tegyen szert, teljesen és tökéletesen emberré kell válnia. Hogy ezt megtehesse, ahhoz elsőként is el kell felejtenie, amit önmagáról tud. Miért van ez így?

Amíg a lélek tudja, hogy a valóságban ő szellemi lény, aki elválaszthatatlanul egy mindennel, halhatatlan és feloszthatatlan, nem tudja komolyan venni a testi adottságokat. Egy tapasztalatot az ember csak akkor tud valóban átélni, ha azt minden érzékszervével megéli, és ha maga is hisz benne. Testi módon élőnek lenni olyan állapot, amely tökéletesen különbözik a test nélküli állapottól.

Halandó és érző

Hogy a lélek a földi életet reális módon élje át, először is el kell felejtenie önmagát és a kötődését ahhoz a szellemi világhoz, amelyből származik. Éreznie kell, amit átél. Eggyé kell válnia a tapasztalataival. Legyél önmagad projektje, légy halandó és érző lény, légy ember – ezzel a szlogennel indul útnak a lélek.

De hogyan felejtse el mindezt, és hogyan váljon érző lénnyé? Úgy, hogy olyan erősen és egzisztenciálisan érez, hogy ez az érzés minden mást kiolt. Itt jön képbe a belső gyermek.

Meghatározó gyerekkori élmények

Tegyünk egy kirándulást vissza a gyerekkorunkba. Bizonyára mindannyiunk átélt sérülést, elhagyatottságot, megszégyenítést vagy meg nem értést – akár szándékosan, akár véletlenül történt. A helyzet nem romlott tovább, ha a fájdalmunkat észrevették, magukhoz öleltek és megvigasztaltak bennünket. A gyerekekre erős pszichikai ellenálló képesség jellemző, az úgynevezett reziliencia, amely arról gondoskodik, hogy pszichikailag egészségesek maradjanak akkor is, ha az emberi környezetük furán viselkedik. Ha gyerekként megvigasztaltak minket, valaki felfigyelt a fájdalmunkra, akkor még heg sem marad vissza. Bár megszereztük a tapasztalatot, hogy érzelmileg megsérültünk, utána vigasztalást nyertünk, a sérülést meggyógyult, és végül megtanultuk, hogy ha megsérülünk, valaki felvesz minket, nem maradunk egyedül a fájdalommal.

Ha azonban senki nem volt ott, aki gyerekként magához emelt, megvigasztalt, megvédett volna minket, és észrevette volna az érzékenységünket, akkor le kellett hasítanunk magunkról a fájdalmat és a belső magányt, és úgy tennünk, mintha nem is sérültünk volna meg. Az agyunk azonban, főként a szorongásközpont, az úgynevezett amygdala, tudott a sérülésről, és attól a pillanattól kezdve kerülte azokat a helyzeteket, amelyek újra kiválthatják az ehhez hasonló sérüléseket. Az amygdala számára nem létezik az idő. A sérülések nem avulnak el. Csak ha egy fájdalmat okozó helyzetben ezzel egyidejűleg pozitív, vigasztaló élményt is szerzünk, akkor nem hagy a kiváltó ok nyomot. Ám ahelyett, hogy megvédelmeznének minket, gyakran nagyon fájdalmas élményeket élünk át egyszerre: megsérülünk és ezzel egyedül maradunk. Nem csoda, hogy ma is cserben hagyjuk saját magunkat, ha érzelmi sérülést élünk át? Nem ismerünk mást, ezért az a meggyőződésünk, hogy az érzelmi sérülés és a belső magány kényszerűen kéz a kézben járnak.

Bepótolni a szeretetteljes védelmet

Mi hiányzott nekünk gyerekként a nehéz helyzetekben? Egy hatalmas szövetséges, tehát olyan valaki, aki megbízhatóan mellettünk áll, hisz nekünk és megvédelmez minket. mindezt a szerepet ma betölthetjük mi magunk. Ha megtesszük saját magunk számára mindazt, amit valamikor valaki másnak kellett volna megtennie értünk, akkor bepótoljuk azt a vigasztaló tapasztalatot, ami gyerekkorunkban hiányzott nekünk.

Hogy meggyógyítsuk a belső gyermeket, amennyiben biztonságba helyez minket, akkor óvatosan kell magunk felé fordulni. De hogyan tegyük ezt meg?

A belső gyermek mint matrjoska babák

A kapcsolatot a belső felnőtt és a belső gyermek között, amely végső soron csak a limbikus rendszer és a prefrontális kéreg közötti kapcsolatot jelképezi, jól ábrázolhatjuk a matrjoska babák példájával. Minden egyes babában rejlik egy kisebb baba, amelyikben egy még kisebb található. A kicsi babák a belső gyermeket jelképezik. Azért van belőlük több, mert a gyerek többféle éltkoron megy keresztül.

Néhány havonta vagy évente, attól függően, milyen gyorsan fejlődünk, létrejön a következő, nagyobb baba, és körbeveszi az összes többit. Magával viszi mindazt a tudást és tudatot, amit megszereztünk. Ideális esetben a legnagyobb baba az, aki cselekszik és döntéseket hoz. Ha a kisebb babák odabent vannak, és a külső mindig körülveszi a kisebbeket, akkor kitöltöttnek és biztonságban érezzük magunkat.

De mi történik? Valahányszor gyerekként megsebződtünk, és el kellett nyomnunk az érzéseinket, mivel sem meg nem vigasztaltak minket, sem tudomásul nem vették a sérülésünket, benne ragadtunk a helyzetben. Olyan ez, mintha a megfelelő matrjoska baba megmerevedett volna a helyzetben, és többé nem tartozna hozzá az egész rendszerhez. Ezért úgy tűnik, mintha felnőttek lennénk, úgy cselekszünk, mint a legnagyobb baba, ámde belül üresnek érezzük magunkat, mivel valamennyi kisebb baba különböző, sebzett helyzetben megragadt. És nemcsak megragadtak, hanem még mindig szeretetért és elismerésért küzdenek.

Ilyenkor azt hisszük, hogy felnőttek vagyunk és értelmesek. A valóságban viszont csak arra törekszünk, nehogy újra megsérüljünk. Ha nem adunk a belső gyermekünknek tudatosan egy biztonságos helyet önmagunkban, akkor abból az alapállásból élünk, hogy elkerüljük a fájdalmat, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Mi ennek az oka?

Valahányszor egy régi sebet valami újra megérint, az ember lefagy

A gyerekeknek nincsen lehetőségük arra, hogy attól, amit éreznek, egészséges és érett módon távolságot tartsanak, és erőteljes érzelmeik ellenére is képesek maradjanak cselekedni. Nem alkalmasak arra, hogy érzelmileg megtartsák önmagukat, az érzelmi gondoskodást a szülőknek vagy a gondozóknak kell megoldaniuk. A gyerekeknél ugyanis még nem fejlődött ki az agynak az a része, amelyik arról gondoskodik, hogy a személy érzelmi stressz esetén is tudatos és cselekvőképes maradjon.

Az érzelmi agy, amelyik a gyerekeknél nagyon domináns és aktív, törzsfejlődési szempontból nézve idősebb, és ezáltal erősebb, mint egészséges, felnőtt emberi tudatunk, amely a dolgokat tudatosan és analisztikusan képes látni. Az érzelmi agy még az agy fejlődése során is impulzív és reflektálása nem hajlamos marad. Ez nem változik. Összesen csak új részek csatlakoznak hozzá, például a nagyagykéreg.

Hogy a matrjoska babák képénél maradjunk, a kicsi babák mindig kicsik maradnak. Az agy érése során azonban egyéb részek is jönnek hozzá, amelyek mindig nagyobb réteget képeznek a babák körül. Ha azonban a kicsi babák érzelmi sérülések eredményeként bizonyos helyzetekbe befagynak, akkor nincsen kontaktus és interakció a nagyobb és a kicsi babák között. Ugyanez történik az agyban is. ha az érzelmi agy érzelmi sérülések miatt belemerevedik a sérülésektől való félelembe, a szégyenbe és a szeretet elvesztésétől való szorongásba, akkor nem működik együtt az érettebb nagyagykéreggel. Valahányszor egy régi sebet valami újra megérint, az ember lefagy, képtelenné válik a cselekvésre, visszahúzódik, védekezik vagy támad.

Szabaduljunk ki a merevségből

A megoldás a következő: a kicsi babákat ki kell hozni a megterhelő helyzetből, és újra összerakni őket. Akkor a matrjoska babák feltöltik önmagukat, és önmagukká, illetve stabillá válnak.

Mostanra sok mindent megtudtunk a belső gyermek érzelmi hiányairól, és bizonyára ugyanaz a célunk: otthont akarunk adni neki önmagunkban, ahol biztonságban és meghitten érzi magát. Ez a meghittség az alapja a lelki szerződések beteljesülésének. Éppen ezért ilyenkor érzelmi utazás kezdődik, amely megmutatja, hogyan hozhatjuk ki a belső gyermeket egy sérülést okozó helyzetből, és vihetjük be a saját bensőnkbe (a gyakorlatot lásd a keretes írásban). A gyakorlatnak két lényeges aspektusa van, amelyek egyformán fontosak:

• A belső gyermeket meglátni és tudomásul venni. Hinni neki, és végre elismerni azt, amit érez.
• A belső gyermek átéli, hogy többé nincs egyedül, és ez megváltja őt a magányától.

Önmagunkat megmenteni, önmagunkat szeretni

Önmagunkat megmenteni az egyik legerősebb módszer arra, hogy önbizalmat nyerjünk és belsőleg szabaddá váljunk. Ha felvesszük önmagunkkal a támogató kapcsolatot és felszámoljuk azt az állapotot, amikor lehasítjuk őt önmagunkról, ha odaállunk önmagunk mellé, az oda vezet, hogy képesek leszünk a világot hitelesen, teljes önbizalommal és könnyedséggel alakítani, anélkül, hogy attól félnénk, hogy nem fognak szeretni minket. Szeretjük önmagunkat, kapcsolatban állunk magunkkal, törődünk magunkkal és sebzett belső részeinkkel. Ezáltal olyan helyzetbe kerülünk, hogy odakint sokkal nagyobb felelősséget tudunk vállalni a saját valóságunkért, mint amit el tudtunk volna képzelni akkor, amikor a belső gyermekünk határozott meg minket.

1. gyakorlat: Biztonságba helyezni a belső gyermeket

Helyezkedjünk el kényelmesen, lazítsunk el.

Kérjük meg a testünket, mutassa meg, hol tárolódik a régi sérülés, amit aznap szemügyre akarunk venni. Az adott helyen beszorultságot, fájdalmat, légszomjat vagy feszültséget érzünk. Lélegezzünk tudatosan az adott helyre, érezzük meg. Tegyük rá a kezünket. Kérjük meg a testünket, most mutassa meg nekünk ezt a fájdalmat, feszültséget, légszomjat vagy hányingert érzésként. Most talán érzünk valamit. Most jön az emlékezés. Bízzunk önmagunkban. Észleljük önmagunkat ebben a helyzetben, ismerjük fel, hány évesek vagyunk, és hogy nézünk ki. Bízzunk a belső képeinkben. Válaszoljunk gondolatban a következő kérdésekre, olyan pontosan, amennyire csak tudunk:

• Hogy érzi magát az akkori énem?
• Mi történt?
• Miben áll a sérülés?
• Hogyan érzi magát ez a fiatalabb én?

Most képzeljük el, hogy felnőttként, aki ma vagyunk, hogyan kezelnénk ezt a helyzetet, menjünk oda a fiatalabb énünkhöz, vegyük őt a karunkba. Ezt az egészet egyszerűen csak képzeljük el. Hozzuk ki a fiatal énünket a szituációból, úgy, ahogyan megtennénk a legjobb barátunkkal vagy a gyerekünkkel. Adjunk neki vigasztalást és tartást. Mondjuk azt neki:

„Látlak, hallak, és érzékellek. Itt vagyok melletted. Azért jöttem, hogy megmentselek.”

Érzékeljük, mi változik meg ettől

Képzeljük el, hogy odamegyünk azokhoz az emberekhez, akik a fiatal énünket megsebezték vagy cserben hagyták. Képzeljük el ezeket az embereket, és mondjuk azt nekik, hangosan és tisztán: „Soha többé nem engedem, hogy megbántsd ezt a gyereket. Most azonnal magamhoz veszem őt. Mostantól a védelmem alatt áll.”

Úgy védelmezzük a fiatalabb énünket, mintha különálló lény lenne, akiért felelősek vagyunk.

Most hagyjuk el együtt a helyzetet. Képzeljük el, amint a belső gyermekkel együtt végigsétálunk egy gyönyörű úton. Ez az út egy csodaszép tájra nyíló kapuhoz vezet. Keresztülmegyünk a kapu alatt, és ezzel magunk mögött hagyjuk a fiatalabb énünk minden nehézségét. Mindazt, amit megsértett vagy megszégyenített, eltűnik, és ezzel fellélegezhetünk.

Továbbmegyünk az úton, amely csodás parkba vezet. Itt a fiatalabb énünk biztonságban van, és kipihenheti magát. Szelíd állatok veszik körül, magas fák, padok és szép helyek, ahol le lehet feküdni a fűbe, és a fiatalabb énünk jól érzi magát. Van egy őr is, aki vigyáz rá, olyan figura, akiben bízni lehet, aki mellett biztonságban érzi magát. Engedjük meg neki, hogy egyszerűen itt lehessen, bennünk, hogy ellazulhasson és új erőt meríthessen. Itt meggyógyul, és megkap mindent, amire szüksége van, hogy a régi sérülései lassan eltűnjenek. Engedjük el ezeket a belső képeket, és térjünk vissza a térbe, ahonnan indultunk.

Fontos hangsúlyozni, hogy a lélek spirituális tudati szinten olyan döntésekkel szembesül, amelyek a növekedését és az érését szolgálják

Megszületünk, és utána érző, szükségletekkel jellemezhető lénnyé válunk: gyerekké. A belső gyermek tehát az az érzelmi lény bennünk, akiben a tapasztalat, amelyet a lelkünk meg akar nyerni, érezhető, emberi tapasztalattá változik. Ha felismerjük, hogy egyforma mértékben hordozzuk magunkban a sérült belső gyermeket és a hatalmas lelki megbízatást, akkor könnyebben tudunk bánni azokkal az élményekkel, amelyek az életünket annyira nehézzé teszik. Szinte minden fájdalom és csalódás mögött ott rejlik a belső gyermek, akinek szüksége van a segítségünkre, illetve szinte mindig ott van egy lelki szerződés. Amikor odafordulunk a belső gyermekhez, és kapcsolatba lépünk a lelkünkkel, képessé válunk arra, hogy békét hozzunk a feszültségek mezejére. Nagyon könnyű lehet tisztázó üzenetet kapni a lelkünktől (2. gyakorlat).

Ezeket a belső utazásokat (1.és 2.gyakorlat) felhasználhatjuk, valahányszor a régről ismerős érzelmi témák felmerülnek, és a belső gyermeknek segítségre van szüksége. Ahogyan az első meditáció is megmutatta, a lelkünk mélyén gondoskodunk magunkról. Ez az érzelmi szint. Utána kérdezzük meg a lelkünket, ahogyan ez a 2.gyakorlatban látható, hogy lelki szerződésről van-e szó, és kérjük a segítségét.

2. gyakorlat: ismerjük fel a működő lélekszerződést

Gondoljunk egy nehéz szituációra vagy kapcsolatra, akár a mostani életünkből, akár a gyerekkorunkból. A legtöbb gyerekkori nehéz helyzetet már félretettük, ezért nincs különösebb jelentősége annak, melyik téma mellett döntünk. Vegyük azt, amelyik éppen elénk kerül.

Most képzeljük el, hogy egy fényoszlopban állunk. Ez a fényoszlop kínálja azt a biztonságos teret, ahol összekapcsolódhatunk a lelkünkkel. Ez a kapcsolódás automatikusan történik, amikor belépünk ebbe a fényoszlopba. Érezzük meg, hogyan áramlik keresztül rajtunk a fény, és engedjünk el mindent, ami menni akar. Ez is magától megtörténik. Egyszerűen kiáramlik belőlünk, mint a füst, felemelkedik, vagy belefolyik a földbe. Miután átéltük a megtisztulást, gondoljunk újra az adott nehéz helyzetre vagy kapcsolatra. Most kérjük azt, hogy a nehézségek ebben a helyzetben, amelyek egészen biztosan érzelmi természetűek, jelenjenek meg szimbólumok formájában, amennyiben lélekszerződésről van szó. Ez lehet egy csomó, egy spirál vagy valamilyen más szimbólum, ami az uralkodó érzelmeket megjeleníti. Hagyjuk az adott szimbólumot egyedül megjelenni, ne töprengjünk rajta. Ez megtörténhet nagyon gyorsan, vagy beletelhet egy kis időbe.

Most észleljük a szimbólumot. Érezzük meg, megfelelő-e, akkor is, ha egy kicsit másképpen képzelődik el, mint gondoltuk volna.

Most képzeljük el, hogy ez a jelkép felemelkedik a fényoszlopban. Felfelé halad, amíg el nem éri a lelkünket. Lehet, hogy ezt megérezzük, lehet, hogy nem, mindegyik rendben van. A lelkünk felismeri a jelet, és tudni fogja, melyik lélekszerződésről van szó. Miközben a lelkünk felismeri a lélekszerződést, előfordulhat, hogy rájövünk, milyen tapasztalatot szerzünk valójában abban a helyzetben, amire rákérdeztünk, a valóságban miről szól az a helyzet. Most a lelkünk ereje beleáramlik a szimbólumba.

A lélek felismeri, beteljesült-e a lélekszerződés vagy sem

Ha igen, akkor a szimbólum feloldódik, és ezzel a téma is eltűnik az életünkből. Ha még nem teljesen, akkor a soron következő napokban impulzusokat fogunk kapni, amelyek segítenek még jobban és megfelelőbben bánni a témával. Valószínűleg erős impulzust kapunk majd, egy belső tudást arról, mi a teendő. Valószínűleg azt is megérezzük majd, hogy belénk áramlik az erő, amely ahhoz szükséges, hogy megtegyük, amit kell. Itt a földön ez a folyamat még eltarthat egy ideig, de biztosak lehetünk benne, hogy a lelkünk velünk van, és segít betölteni, amit eltervezett.

Ha akarjuk, most még egy ideig állva maradhatunk a fényoszlopban. Idővel azután elhagyjuk, és visszatérünk oda, ahol most tartunk, a helyiségbe, ahonnan elindultunk.

Fotó: Adobe Stock