Hozzáférkőzés
Álmomban anyai nagyanyám bukkant elő, akinek ereiben tatár vér folyt. Türkmenisztánból került Magyarországra, és a budapesti lakásban jelent meg. Sötét hajú, valamelyest indiai külsejű volt. Kendő takarta el az arcát, ahogyan valamiféle guggoló vagy térdeplő helyzetben volt előttem.
Különös érzés volt, mert tudtam, hogy álmodom.
Viszont uralkodott rajtam a vágy, hogy lássam az arcát.
Nem akartam hirtelen mozdulatot tenni, mert attól tartottam, elröppen az álom. Óvatosan vettem hát le a kendőt az arcáról – de alatta ott volt egy másik kendő. Újból próbálkoztam, de ismét ez történt, vagyis képtelenség volt hozzáférkőzni. Heves szívdobogásra ébredtem fel.
Kedves Ruth!
Valójában két dolog is érdekel általában az álmok és az aktuális álom kapcsán: az álomtechnika és az álomüzenet.
Az előbbi a tudatos álomra vonatkozik, amelynek igen nagy irodalma van. Úgy tudnám megfogalmazni: befolyásolható-e a valóság álom közben?
Ezt eléggé izgalmasnak éltem meg, mert miközben világosan tudtam, hogy álmodom, benne akartam volna tartani magunkat az álomban, hogy meglássam a nagyanyám arcát. De ez nem sikerült. Egyfelől az újra és újra megjelenő kendők, másfelől a felébredés miatt.
Vajon benne maradhattam volna még az álomban? És az is kérdés számomra, hogy az álom vagy az ébrenlét tudatállapota a valóság?
Ez talán már nem is technikai, hanem inkább filozófiai kérdés.
Az üzenet kicsit felkavaró, mert a kacifántos családomat érinti. A nagymama, aki az álomban felbukkan, valószínűleg már nem él. Édesanyám 14 éves volt, amikor a kapcsolatuk úgymond zátonyra futott. A részleteket anyám soha nem mondta el.
A szüleim elég kicsi koromban elváltak, apámmal nem tartom a kapcsolatot, azt sem tudom, él-e még. Talán van egy féltestvérem is, de az sem biztos.
Én 28 éves vagyok. Húszéves voltam, amikor anyámmal együtt mentünk ki Dániába. Ott végeztem el az egyetemet, építész vagyok. Négy évvel ezelőtt az édesanyám meghalt. Eléggé magányosan élek, de igen intenzív a szellemi életem. Zenével is foglalkozom, hangszeren is játszom, találmányaim is vannak. Valamennyire beilleszkedtem a dán életbe, bár az idegenség érzése elég erős bennem.
Eljövetelünk óta egyszer sem mentem haza Magyarországra. A magazint egy régi általános iskolás osztálytársam juttatja el hozzám, aki úgy látja, hogy lelki segítségre van szükségem. Ez lehet, hogy igaz is. Ily módon lapjuk rendszeres olvasója vagyok. Az álmomat az osztálytársamnak küldtem el, ő javasolta, küldjük be a lapba, hátha válaszolnak.
Amennyiben válaszol, nyugodtan használhatja a valódi nevemet, mert úgysem tudja senki, hogy ki vagyok, hol vagyok és mit csinálok.
Üdvözlettel: Péter
Kedves Péter!
Ne legyen abban olyan biztos, hogy senki nem tud magárol semmit, mert lám, ez a hajdanvolt osztálytársa is élő kapcsolat, amelyből még magazinunk olvasói is merítenek.
Sok ember érzi magányosnak magát, vagy azt, hogy nem igazán értik meg őt. Való igaz, hogy a kommunikációs gát igen erősen tartja magát az emberek között, de én mindig azt szoktam mondani, hogy kettőn áll a vásár. Vagyis mi mit teszünk meg azért, hogy megértessük magunkat?
Nos, az álom apropóján is ezt kell mondanom, mert az álom a legintenzívebb és legmélyebb kommunikáció önmagunkkal, és szerencse, hogy maga nem azzal kezdte, hogy semmit nem ért belőle.
Az álom lényege a spontaneitás, akár úgy is mondhatjuk, hogy ez a technikája, és ezt nem lenne szerencsés kiszámíthatóvá tenni. Nem az akaratnak engedelmeskedik. Nyelvezete pedig a szimbólum, tag jelentéshorizonttal, sok szubjektív élmény előhívásával. Ezt sem lenne jó valamiféle racionális magyarázattal lehatárolni.
Álma tipikus animaálom: az anyai nagymamán keresztül élete animavonulata rejtőzködik, vagyis akar kipattanni, mint feszítő titok. Bár nem látja az arcát, biztonsággal tudja, hogy ő guggol-térdepel maga előtt, de nem lehet látni, érinteni, hozzáférkőzni.
Heves szívdobogás kíséri a megközelítési próbálkozást. Egyszóval a saját érzelmi életéről szól.
Érdekes a felvázolt családtörténet, a tatár eredet, a válások, fájdalmas elidegenedések, messze külföld és így tovább. Mintha senki nem mutatná az igazi arcát, talán magát az álmodót is beleértve. Mérlegelje, van-e magában olyanféle önrejtőzködés, mint a nagymamában.
Érdekes a kérdés, amelyet a valóságról feszeget. Azt gondolom, a valóság sem álomban, sem ébrenlétben nem befolyásolható. A valóságot érzékelni, felfogni, megérteni lehet és kell, nem befolyásolni!
Az álom üzenete a saját magához való hozzáférkőzésben van. Ha zenével is foglalkozik, tálcán kínált az érzelmek – anima – megélése. A családi tudattalan igen komoly és meghatározó réteg a tudattalan lélekmunkánkban, nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Olyan ez, mint a mesebeli rézerdő: csak ezen keresztül vezet az út az ezüst- és az aranyerdőhöz, a célhoz, a királykisasszonyhoz vagy a magnum opushoz.
A fájdalmak is komoly őserdők, amelyeken nem könnyű átvergődni.
Az üzenet a múlthoz, a valósághoz, az igaz arcunkhoz, önmagunkhoz, a titkokhoz való hozzáférkőzésre buzdít. Nem hirtelen és nem erőszakkal, mert az ellenállást vált ki, hanem tapintatosan, szeretettel, türelmesen, megadóan.
Akkor megpillanthatjuk a valóságot.
Köszönettel és üdvözlettel
