Gondolatok az öngyógyításról 2. rész
Amikor – immár felnőttként – elkezdünk aktívan dolgozni szellemi szinten magunkkal, ráébredünk, hogy negatív élményeinket magunk hoztuk létre. Ekkor még inkább megnehezülhet – tökéletlenségünket átlátva – elfogadni, azaz szeretni önnön személyünket! Ezért a tudatos, szellemi szintű előrelépés első feladata tudomásul venni, békésen elfogadni tökéletlenségeinket, ekkor nyílik meg az út a kiegyensúlyozott önértékeléshez, majd az előrelépéshez.
Szellemi munkánk során a tudatosság különböző szintjei közt mozoghatunk. Ezt a rendszeresen meditálók, illetve a spirituális gyógyító praxist gyakorlók jól ismerik, és jól ismerik azt a békesség- és szeretetteljesség-élményt is, ami a magasabb szinteken éri az embert. Ám visszatérve, a háromdimenziós földi realitás élményszintje tökéletlennek tűnik, keserűséget – tehát örömtelen létérzetet – kelthet a szellemi keresőben, ami ugyanúgy önelfogadási akadályként működhet, mint a pszichés szint fentebb taglalt sérülései és gyermeki elvárásai! Nagyon nehéz az érzékletek szerint véges valóságban élni úgy, hogy közben tudatában vagyunk a magasabb Valóság végtelenségének. Ezen belül a legnagyobb kihívás a félelem érzetének megélése, illetve kordában tartása, miközben a magasabb tudatosság élményidőszakaiban meggyőződtünk már arról, hogy semmi sem félelmetes, hogy magunk vagyunk a Világosság, a Fény!
Különböző tanítások szerint feladatunk egyre inkább szellemivé válni, kijutni a testi (anyagi) lét „börtönéből”. Sok szellemi kereső betegíti magát avval, hogy ezt a földi, emberi lét lenézésével véli megkezdhetőnek, és így válik önleértékelővé, jelen emberi mivoltának és személyiségének megvetőjévé. Nem kis munka ráébredni arra, hogy az anyag átszellemítésének becses lehetősége áll minden földi emberélet előtt, és e lehetőség kihasználása a szellemi szinten hatalmas élmény; igazi emelkedés jár vele! Minden káosz, düh, gyűlölet és kín láttán is bíznunk kellene az emberi állapotban, és abban, hogy az anyagi világ (is) az isteni egyfajta kifejeződése, nem méltatlan, nem szükségszerűen lehúzó. A szellemi munkásnak kell a leginkább elfogadnia az emberlétet – mint olyant –, ennek nyomán elfogadnia és becsülnie jelen önmagát.
A betegség mint tanítónk
Gyógyítói szemlélettel szólva: az egészségnek és a betegségnek egyaránt van létjogosultsága. Az ember szellemi és anyagvilágbeli kettős jelenlétének megfelelően életünkben szükségszerűen meg-megjelenik a betegség mint tanítónk, mint fejlődésünk szerszáma. Betegségeink elfogadása azonban nem jelentheti a beletörődést, a sajnálkozó önátadást a kórnak, a kínnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy legbelső, isteni Fény-önvalónkba vetett nagy bizalommal elfogadjuk az adott betegség pillanatnyi szükségességét, feltárjuk és tudatosítjuk, milyen építő tapasztalatban részesít, majd szellemi, pszichés és testi szinten egyaránt teszünk egyensúlyosabb állapotunkért: a gyógyulásért.
Más szóval: az egészséges test a mélyebb, isteni Én kifejeződése. A test valamely részének betegsége jelzi, hogy a megfelelő információs területen nem engedtük mélyebb (szellemi, isteni) valónk szabad kifejeződését földi életszokásainkban. Zavar keletkezett, nem tudtuk igaz Énünket és „csaló” (korábbi sebeit kompenzálgató) énünket megkülönböztetni, sőt (egy ideje) megengedtük, hogy a „csaló” uralkodjon, hogy az el nem fogadás ördögszekere mozgásba jöjjön. A betegség arra ösztönöz, hogy a magasabb rendhez illeszkedés kiigazításába kezdjünk, mégpedig épp a kritikus ponton. Javunkra szolgál!
A spirituális gyógyítás egyik pillére tehát isteni, Fény-önvalónkba vetett teljes bizalmunk; a másik pillért pedig éppen jelen megnyilvánulásunk elfogadásának helyreállításával teremthetjük meg. Meg kell keresnünk (akár külső segítő bekapcsolásával) a „csalást”, azt: miben nem vállaltuk igaz önmagunkat, hogy helyette a másoknak való megfelelést (illetve a kisgyermekkori beidegzés érvényesítését) engedjük jelen valóságunk centrumába. Nem érdemes elnézőnek lennünk abban, hogy magunkban feltárjuk önmegtagadásainkat, manipuláló „okosságunk” játszmáit a külvilággal, mert így gyomlálhatjuk ki az önleértékelés és önelítélés magjait, sarjadó hajtásait. Helyre kell állítanunk feltétel nélküli önelfogadó szeretetünket, amelynek révén akkor is jónak, jóra méltónak látjuk magunkat, amikor történetesen nem győztünk egy adott problémával (vagy személlyel) birkózva. Ekkor tudjuk felhasználni Fény-önvalónk minden életenergiáját, ekkor egészségesek és másokat megsegíteni képesek vagyunk!
Szembesülni fájdalmainkkal
De hogyan szabadíthatjuk meg magunkat az önleértékelő, sőt magunkra haragudni is hajlandó szemléleti szokásoktól? Hiszen egyetlen épelméjű felnőtt sem akarja lenézni, megvetni önmagát! Bizony nem. A célszerűtlen, kisgyermeki múltunkban gyökerező szemlélet mozgatórugói jellegzetesen az érzelmi szférában érvényesítik befolyásukat. Az öngyógyítás gyakorlata során tehát vállalóan szembesülnünk kell keserves érzelmeinkkel, fájdalmainkkal! Ez eleinte nagyon nehéz, de később sem lesz könnyű, ugyanis a régi minta éppen azáltal működik mozgósítóként, hogy – téves önszereteti formaként – kerülni próbáljuk a fájdalmas, a félelmetes érzelmi állapotokat.
A szembesülés döntő lépés, melynek kivitelezéséhez sokszor segít az az egyszerű fogás, hogy feljegyzést készítünk önmagunkról.
Zavartalan helyzetben vegyünk elő egy tiszta papírlapot, és az egyik oldalon írjuk fel (oszlopot képezve): mit kifogásolunk magunkkal kapcsolatban, melyik tulajdonságunkat értékeljük negatívan. Majd lépésről lépésre felidézve a listán szereplő negatívumokat, a lap másik oldalán írjuk mindegyik mellé: milyen érzelem ébred avval a dologgal kapcsolatban, hogyan érezzük meg, hogy a nem szeretett elem felbukkant világunkban. Ez nem ripsz-ropsz munka! Türelmesen érdemes pásztáznunk régebbi és közelebbi tapasztalataink emlékeit, hogy a kis kifogáslista összeálljon, majd kiegészüljön az érzelmi jelzőkkel is. Alighanem ismételten időt kell szánnunk a lap két oszlopának összeállítására, néha napokat kihagyva eközben.
A lapot csak magunknak szánjuk, nem kell titkolódznunk, mégis nagy csoda lenne, ha elsőre fel tudnánk sorolni belső buktatóinkat, melyekkel úgy vagyunk, mint az orrnyereggel: ott van a szemünknél, mégsem látjuk, épp a közelsége miatt! A lista érzelemoldalának készítése során érdemes újra meg újra megerősítenünk önmagunkat: teljesen megengedhető, sőt szükséges úgynevezett negatív érzelmekkel is találkoznunk, akár önmagunk vonatkozásában is. Vállalnunk kell őket!
Az érzelmi energiák öngyógyítása
Az érzelmi energiákkal kapcsolatos öngyógyítói munka kiváló leírását a nagyszerű spirituális gyógyítótól, Barbara Ann Brennantól érdemes átvennünk (bár több szerző is átadta már). Eszerint az önmagunkkal kapcsolatos (pozitív, illetve negatív) érzelmek az auramező úgynevezett második szintjének viszonyaiban testesülnek meg. A negatív érzelmek nehezítik, esetleg kimondottan meggátolják (blokkolják) ezen a szinten az energiaáramlást, azaz: életellenesek! Ideiglenes áramlási nehézségek persze lehetnek, vannak is, és ekkor még nem betegszünk meg. Ám ha téves önszereteti módként (magyarán: önbecsapással) úgy próbálunk tenni, mint ha nem is lennénk abban a nehezült érzelmi állapotban, akkor az áramlási képben önmagukba zárult, elszigetelt foltok, illetve tömbök jelennek meg, amelyek tartósan szűkítik az energetikai kapcsolatot (a magasabb és alsóbb szintek között). Az ismételt „csalások” következtében a zárt tömbök egyre szaporodnak, kialakul az áramlási blokád, azaz a beteg állapot.
A probléma kulcsa a vállalás. Ha valaki megbánt, ám én az udvariasságnak nevezett csalással élve úgy teszek, mint ha mi sem történt volna, máris létesítettem egy kis zárványt. Ha ismételten lenyelem megbántottságomat, a hasonló jellegű zárványok egymáshoz simulva halmozódnak, és kialakul a blokád. Romlik az első auraszint (és ezáltal a fizikai test) felé irányuló életenergia-áramlás, úton vagyok a betegséghez. Ha viszont – támadó él nélkül, de nem is meghunyászkodva – kifejezem megbántottságomat, akkor a sérelem érzelmi energiája nem zárt örvényt alkot, hanem – a kommunikáció révén – elhagyhatja a második auraszintet! Ha a vállalás szokásommá lesz, akkor mindent megtettem a blokád – azaz a megbetegedés – létrejötte ellen.
A cselekvéssé transzformált érzés révén auránkban emelkedik a rezgésszám, míg az elfojtott érzelmek lassuló áramláshoz, csökkenő rezgésszámtartomány felé való elhangolódáshoz vezetnek. Az érzelmi auramező (2. szint) zárványokkal, blokádokkal való terhelése során nemcsak az első szint, hanem a harmadik (úgynevezett mentális) auraszint is „fertőződik”. A felgyülemlett és konzervként őrizgetett negatív érzelmek halmazából ott megítélés születik. Önmagunk elítéléseként, leminősítéseként egy (harmadik szintű) zárvány is megjelenik, ami által ettől kezdve könnyebben hozunk létre újabb érzelmi blokádelemeket, mintegy igazodva a „magasabb véleményhez”. A második auraszint (érzékenyebbek által láthatóan!) szűkül, keskenyedik, összenyomódik, egyben fénylő helyett zavarossá is válik, a viselkedési kép pedig – találó a szó! – depresszióssá, vagyis torzulttá lesz!
A második auraszint „megtisztítása” során az energiatudatot vissza kell fordítani ehhez a szinthez. Ez azt jelenti, hogy a mentális zárványt (az önelítélő nézetet) provokálóan felnyitjuk a harmadik szinten, azaz a beteget szinte „kilökjük” abból a hitéből, hogy „ő már csak ilyen” (azaz: nem tehet semmit érzelmeivel). Ez sokszor éppen nem biztató közléssel, hanem a blokád okozta keserv groteszkké növelésével érhető el. Elengedhetetlen, hogy a páciens átélten kifejezze érzéseit, hogy áramlás alakuljon ki az érzelmi szinten, és az evvel járó öröm érzetének köszönhetően az egész aurában szabadabb, magasabb frekvenciájú energiaáramlás jöjjön létre. Az érzelmekkel való szembesülés, azok vállalása lényegi elem a spirituális gyógyításban, ám a gyógyítónak arra is gondot kell fordítania, hogy betege ne essen túlzásba, ne „lubickoljon” hosszan, önsajnálóan a korábban nem vállalt, elnyomott negatív érzelemben!
Az előítéletek tudatosítása
Ha öngyógyításba kezdünk, először is tudatosítanunk kell azokat az előítéleteket, amelyek fájdalmakat takarnak (ezt tehetjük a fent említett lista segítségével!). Ekkor azonban még a harmadik auraszintre koncentráltunk. Akkor „nyúlunk” a beszűkült, pangó második szinthez, amikor felidézzük a tudatosított önszemléleti elemhez tartozó érzelmet, bátran odatartjuk magunkat annak, mintegy szétáramoltatjuk testünkben (ugyanis megjelenésekor többnyire helye van a testben, például a torokban vagy az alhasban bukkan fel!).
Ami ebben a legtöbb gyakorlást igényli, az épp az érzés felidézése. Ebben segíthetünk magunknak, ha nemcsak tömören tudatosítjuk valamely előítéletünket magunkról, hanem kis indoklást fűzünk hozzá. Például az az önítéletem, hogy bátortalan vagyok. Miért látom így magam? Mert a főnökömmel való kapcsolatban nem adok hangot ellenvéleményeimnek. Ez az! Ezt az „indokló” helyzetet érdemes feleleveníteni, elképzelni, amint már megint „nyelek” az igazgatóm előtt állva, és az érzés ekkor felbukkan! Nehogy a szokott elnyomással éljek, kifejezetten felszólítom magamat átélésére, szétterítésére, majd megnevezésére.
Megvan. Ekkor megfigyelem, és tisztázni kezdem, mi lenne a helyénvalóbb neve, mintegy a „mögöttes érzést”, az eredetit (a belső gyermek élményét) próbálom megragadni. Az érzés megerősítése, szétterítése, mögöttes érzésének felfedezése közben a második szint energiái mozgásba lendülnek, amit gyakran érzelemnyilvánítások is kísérnek: könnyek vagy éppen verejték bukkan elő, remegés vagy toporzékolási vágy ébred stb. Csak semmi illem! Semmi felnőttes fegyelem! Engedjük meg magunknak az érzelemnyilvánítást, mert annak közepette a második auraszint rohamosan tisztul, illetve feltöltődik energiával.
A harmadik szinten megjelenik az új felismerés: fáj, hogy szenvedést okoztam magamnak (mármint korábban, az érzelem blokkolásával!), ráébredek, hogy nem ez a valódi szándékom magammal, hanem a szeretet. Tehát az öngyógyítási folyamat sikere, ha szeretetet érzek magammal kapcsolatban. Ez a magasabbról származó energiák újbóli megjelenését mutatja a második szinten, és alapja az a büszkeség, hogy vállaltam az érzéseimmel való szembesülést. Az élmény többnyire katartikus! Ha egyszer, egy önleértékelő nézet kapcsán eljutunk ide, az újabb – más előítéletekkel kapcsolatos – gyógyítási ciklusok már jóval könnyebbek, néhány új megkönnyebbülés után már elképedve gondolunk rá, miként is bánthattuk magunkat annyiszor, annyi ügyben, annyi éven át! Önelfogadás épül eközben, és eltökéltség, hogy soha többé képmutatást! Az önszeretet energiatudatossága az aurát színes ragyogásba vonja, hiszen a második szint gyógyulása ugyanúgy kihat a szomszédos szintekre, amint blokádja is kihatott azokra. Az első szint javult áramlása folytán a testi egészség, a test használhatósága rendeződik, a harmadik szint (önmagam tudati megítélése) tisztulása nyomán a negyediken is újult helyzet keletkezik: ennek jeleként a többiek, azaz embertársaim megítélése az elfogadás irányába mozdul.
Hiszen amíg nem bántunk jól a bennünk élő gyermekkel, nem engedtük meg szabad önkifejezését, addig – tükörképként – másokkal sem voltunk megengedők, elfogadók.
Most leszünk képesek megérteni, hogy a jézusi tanács (felebarátaink önmagunkként való szeretetére vonatkozóan) maga a spirituális törvény: az önelfogadás hiányosságai szükségszerűen gátolják a többiek elfogadását, az önszeretet megteremtése viszont automatikusan elindít a többiek szeretetére! Ha felhagyunk avval, hogy magunkat elítéljük, utáljuk, büntetjük,
akkor másokkal sem fogjuk többé ezeket tenni. Önmagunk korlátainak békés elfogadása alapul szolgál ahhoz, hogy megértsük a többiek tökéletlenségét. Ha egyszer rátértünk a belső őszinteség szokására, akkor természetes módon őszintévé válunk a körülöttünk élőkkel is.
A spirituális gyógyulás eredményeként elengedjük azt a tévképzetet, hogy amint testi gyermekből felnőtté változtunk, akként kellene elménkből eltűnnie a belső gyermeknek is. Ráébredünk, hogy (amint arra korábban céloztunk) a belső gyermekre szükségünk van. Nem helyette, hanem mellette éltetjük felnőttebb (felelősségvállaló) személyiségünket. Hiszen a belső gyermeké a rácsodálkozás, a kíváncsiság, a tanulás képessége – és az örömé! Nélküle nincs életörömünk! A belső gyermeknél vannak a kulcsok igaz önvalónkhoz, mert ő része annak. Ő vezethet el minket igazi lényegünkhöz: Fény-önvalónkhoz, isteni forrásunkhoz!
Minek örülne a belső gyermek?
Ha sikeresen rendeztük a három alsó auraszintet, és elfogadtuk végre belső gyermekénünket, akkor a továbbiakban érdemes rendszeresen törődnünk vele! Nap mint nap időt kell biztosítanunk arra, hogy csakis magunkkal foglalkozzunk. Meg kell fogalmaznunk, minek is örülne a belső gyermek – és azt az örömöt adjuk is meg magunknak! Ha naponta egy órácskát azt teszem, amit tenni szeretnék, ha hetente egy napon nem az okosan meghatározott kötelesség, hanem az örömöket okozó foglalatosságok (körülmények stb.) töltik ki időmet, úgy a belső gyermeket éltetem, és sokat teszek testi-lelki egészségemért! A magunkkal való törődés nem magányt jelent, bár akadhat köztünk olyan, akinek az egyedül olvasás, a magányos séta nagy örömöt szerez. Az örömszerzés nem új holmi vásárlását vagy új szexpartner meghódítását jelenti, noha előfordul, hogy egy szép tárgy, avagy egy sikerült intim találkozó örömére van szükség.
Mindegyikünk maga döntheti el: azon a napon, azon a héten minek örülne, mivel fejezhetné ki önbecsülését, önszeretetét, miként erősíthetné felnőtt életében is a belső gyermeket. Az intellektuális örömök (azaz a harmadik auraszint áramlásának stimulálása) is fontosak a belső gyermeknek, például a tudás játékos bővítése (rejtvények, fejtörők stb.), avagy elmélyült beszélgetés, netán önművelő olvasmányba mélyedés útján. A „hőmérő” az, hogy szívesen foglalkozom akkor azzal a dologgal. A magam igénye szerint, nem külső indítványra, nem gépies ünneprend szerint. Hiszen nálam jobban senki sem tudhatja, mire van épp szükségem! Ezek a magunkra fordított órák, illetve szünnapok busásan megtérülnek egészségünkben, jobb munkavégző képességünkben, emberi kapcsolataink békésebb alakulásában!