Élvezzük az iskolát!

Maria Montessori forradalmi pedagógiai módszereit a XX. század elején fejlesztette ki. Elvei mostanában mind nagyobb népszerűségnek örvendenek. Sok haladó gondolkodású szülő és pedagógus ismerte fel, hogy ez a nevelési módszer önállósággal és egészséges magabiztossággal ajándékozza meg a gyereket, olyan tulajdonságokkal, amelyekre éppen manapság oly nagy szükség van.

A Montessori-iskola olyan oktatási intézmény, ahol végre a gyerek áll a középpontban, nem a tanár vagy a tananyag. Ahol nincsenek osztályzatok és szentírásszerű órarend, ahol a diákok szabadon mozoghatnak és megválaszthatják tevékenységeiket.

A németországi Inning Montessori-iskolájában 8.15 és a 10.30-kor kezdődő nagyszünet között úgynevezett „szabad munka” történik. Ilyenkor vezetik be a gyerekeket például az olvasás, az írás és a számolás rejtelmeibe, információkat kapnak a biológia, fizika, történelem és földrajz területéről, amelyek segítségével megismerhetik a saját világukat. De közben azt is tehetik, ami tetszik nekik: játszanak, zenélnek, birkóznak vagy visszahúzódnak a pihenősarokba. Szünet után különféle feladatokat kínálnak a gyerekeknek, akik megválaszthatják, melyikre jelentkeznek: zene, sport, agyagozás, színház, műhelymunka, szövés, az iskolai újság szerkesztése-írása, idegen nyelvi oktatás.

A diákok maguk döntik el, mit akarnak csinálni, és ezzel megtanulnak felelősséget vállalni a döntéseikért. A tanítónők – minden osztályban ketten vannak – segítenek, ha a gyerek kéri, válaszolnak a kérdésekre, és feloldják a konfliktusokat. Egyébként a háttérbe húzódnak, és igyekeznek a gyerekeket nem befolyásolni. Nemcsak a tananyagot, hanem a tanulás ütemét is maguk a gyerekek határozzák meg. Mivel az általános iskola alsó tagozatának mind a négy évfolyamát összevonták, a gyorsabban haladó diákok csatlakozhatnak az idősebbekhez, és mondjuk már másodikban foglalkozhatnak olyan dolgokkal, amelyek elvben a harmadik osztály tananyagához tartoznak. Másfelől a lassabban haladó gyerekek még másodikban is nyugodtan tanulhatják az első osztály tananyagát.

Mivel nincsenek osztályzatok, nem alakul ki versengés a tanulók között, így a gyerekek inkább azt tanulják meg, hogy kölcsönösen segítsenek egymásnak, nem azt, hogy igyekezzenek a gyengébbet maguk alá gyűrni. Természetesen az ilyen iskolában is akadnak időről időre viták, veszekedések, de olyan erőszakos cselekedetekre, amilyenek a normál iskolákban manapság napirenden vannak, nincs példa. A gyerekek barátságosabbak és kiegyensúlyozottabbak, mindenekelőtt azért, mert itt komolyan veszik, hogy törődnek egyéni igényeikkel, és nagyobb hangsúlyt fektetnek a személyiség fejlődésére, mint arra, hogy mindenáron a fejükbe tömjék a tananyagot, akár akarják, akár nem.

A tanulók többségének a negyedik osztály végén át kell mennie normál állami iskolába, mert magasabb évfolyamon egyelőre kevés a Montessori-iskola. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez nem okoz különösebb problémákat. Sőt, az alkalmazkodás rövid időszakát követően ezek a diákok a legjobbak közé tartoznak, mivel önbizalmuk erős, kreativitásuk pedig töretlen.

A Montessori-pedagógia egyik különösen fontos alaptétele, hogy a gyerek egyéniségét feltétlenül tisztelni kell, és hagyni szabadon kibontakozni. Egy másik hasonlóan fontos tétel szerint minden gyereknek elemi igénye, hogy megtapasztalja az újat, és annál jobban tanul, minél inkább megadjuk neki a lehetőséget arra, hogy a saját ritmusát kövesse. A központi jelszó: „Segíts, hogy egyedül csinálhassam!” A továbbiak pedig: „Fontos vagyok. Felelősséget vállalok önmagamért. Szabadon fejlődhetek, kibontakozhatok. A többiek bíznak bennem, hogy egyedül meg tudom oldani a problémáimat. Ha nem jutok tovább, megkérhetek másokat arra, hogy segítsenek nekem.”

A fenti alapelveken túl a Montessori-módszer jellegzetes tulajdonságai még a tanítás sajátos struktúrája és a speciális didaktikus anyagok rendszere, amelyek holisztikus tanulási technikát biztosítanak, tanulást „fejjel, szívvel és kézzel”.

Így kezdődött

Ezt a világszerte az alternatív oktatás legsikeresebb módszerei közé tartozó eljárást a XX. század elején fejlesztette ki Maria Montessori olasz orvos és pedagógus. Ahogyan olyan sok más, saját korát megelőző személyiség, ő is olyan életet élt, amely sok szempontból kalandosnak nevezhető – nem távoli őserdőkben, hanem itt, a nyugati civilizáció kellős közepén.

Ezt a színes életet meglepő felfedezések, sikerek és visszaesések, áttörések, konfliktusok, újrakezdések jellemezték. És mindenekelőtt egyetlen biztos cél: segíteni a gyerekeket – bárhol is éljenek ezen a földön – abban, hogy szabadon és önmagukért felelősséget vállalva nőjenek fel, és kibontakoztathassák saját egyéniségüket. Olyan cél volt ez, amelyért sokat kellett harcolni.

Az Olaszország egyik elit családjában felnövekvő Maria tizenkét éves korában figyelemre méltó, és a kor viszonyaihoz képest felettébb meglepő döntést hozott: elhatározta, hogy mérnök lesz. A szülei beleegyeztek a kívánságába, ami akkoriban szintén szokatlan volt, hiszen egy női mérnök elképzelhetetlen valaminek számított. Hogy megvalósíthassa a vágyát, Mariának az elkövetkezendő néhány évet egy fiúiskolában kellett töltenie. A fiúk egy más nemű behatolását az ő területükre provokációnak érezték, és agresszivitással válaszoltak. Mariának és egy másik, ugyanabba az iskolába járó kislánynak a szünetekben be kellett zárkóznia az osztályba, hogy biztonságban legyenek a rájuk támadó osztálytársak elől.

Ehhez jött még, hogy a tanítás mindazokat a jellegzetességeket felmutatta, amelyeket Maria későbbi pedagógiai módszerében elkerülendőnek tartott: egyhangú volt, szigorú és elméleti, a tananyagot passzívan és ellentmondás nélkül kellett befogadni. A kíváncsiságot, az egyéni kezdeményezést és a kísérletező kedvet elnyomták. Maria azonban keresztülvitte az akaratát. Nyilvánvalóan olyan ember volt, akit az ellenállás csak még jobban ösztönöz. Évekkel később így írt egy barátnőjének: „Jól vagyok, de elevenségem és bizalmam lassan alábbhagy. Talán az ennek az oka, hogy minden túlságosan jól megy, és semmiféle feszültséget nem élek át. Hiányzik az az ösztönzés, amit csak a harc adhat.”

Élet az emberek szolgálatában

Miután 1890-ben jó eredménnyel leérettségizett, váratlanul megváltoztatta korábbi szándékát, és elhatározta, hogy orvos lesz. Döntését az váltotta ki, hogy találkozott egy koldusasszonnyal, akinek az ölében üldögélő kisgyereke egy piros papírfecnivel játszott. Villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy életét nem a gépeknek, hanem az embereknek akarja szentelni. Elhatározását tett követte, bár itt sem volt könnyű dolga, hiszen szintén férfiak számára fenntartott területre akart betörni. Hogy bekerülhessen az egyetemre, a kultuszminiszter külön engedélyére volt szüksége, aki először megtagadta a hozzájárulást. Végül is mi történt, senki nem tudja – talán Montessori papa használta fel a befolyását, aki fontos állást töltött be a pénzügyminisztériumban. Mindenesetre Maria Montessori 1892 őszén megkezdhette orvosi tanulmányait.

Mint az egyetlen nőnek a sok férfi között, akik megint csak hívatlan vendégként tekintettek rá, nem volt könynyű dolga. De nem hagyta, hogy megfélemlítsék, és bravúros sikerrel fejezte be tanulmányait. 1896-ban a római egyetem pszichiátriai klinikáján lett asszisztens, és közben a nőmozgalomban is aktív tevékenységet fejtett ki, nagy feltűnést keltve radikális nézeteivel. Még ugyanebben az évben egy berlini kongresszuson követelte a nőknek a férfiakkal egyenlő munkához és bérhez való jogát, hangsúlyozva: „A férfi nem lovag, a dolgozó nőt vagy riválisnak, vagy zsákmánynak tekinti.”

A pszichiátriai klinikán végzett munkája során szellemileg sérült gyerekekkel is kapcsolatba került. Elkezdett foglalkozni velük, és olyan lehetséges módszereket keresett, amelyekkel segíthető fejlődésük és nevelésük. Itt kezdődött az a folyamat, amely évekkel később intuitív felismeréseknek és tudományos kutatómunkának köszönhetően elvezetett ahhoz a rendszerhez, amely kidolgozóját világszerte ismertté tette: az úgynevezett Montessori-módszerhez.

Egy új pedagógiai ötlet születése

1906-ban Eduardo Talamo bankár bérházakból álló komplexumot építtetett Róma San Lorenzo nevű munkásnegyedében, korai példáját adva ezzel a szociális lakásépítésnek. Mivel az ott lakó gyermekes családokban általában mindkét szülő dolgozott, a gyerekek egész nap szabadon kóboroltak. Talamo elhatározta, hogy létrehoz számukra egy óvodát, és megkérte Maria Montessorit, vállalja el ezt a munkát. Az asszony azonnal igent mondott, hiszen itt lehetősége nyílt arra, hogy addig elméletben kifejlesztett pedagógiai módszerét a gyakorlatban is kipróbálja.

Az ezt megelőző évek az áttörés évei voltak számára, a belső út keresésének és a fejlődésnek az évei, tele konfliktusokkal és csalódásokkal. 1898-ban Maria Montessori szerelmi viszonyba keveredett kollégájával, Guiseppe Montesanóval, és terhes lett. De a házasságkötésre nem került sor, és gyermekét egyedül nevelő anyának lenni egy Maria pozíciójában lévő asszony számára elképzelhetetlen volt. Eltitkolta terhességét és fia születését is, aki a Mario nevet kapta, és akit tizenöt éves koráig vidéken nevelt egy család. Maria rendszeresen látogatta a fiút, de nem mondta meg neki, hogy ő az anyja. A fiú azonban később különleges szerepet kapott az asszony életében, támogatta Maria munkáját, és számos útjára elkísérte.

Talán ez a titok ösztönözte arra az asszonyt, hogy figyelme a fogyatlékos gyerekekkel végzett munkára irányuljon. 1899-ben társigazgató lett egy olyan iskolában, ahol fogyatékos gyerekekkel dolgozó tanítókat képeztek ki. Egy évvel később a római női főiskola higiéniai és antropológiai docense lett, emellett pedagógiai témájú felolvasásokat tartott és aktív részese volt a nőmozgalomnak. Cikkeket írt, előadásokat tartott, és másokkal együtt petíciót nyújtott be az olasz parlamentnek a női választójogért.

Legfontosabb munkája azonban az volt, hogy a francia pszichológus, Edouard Séguin munkásságát tanulmányozta. A francia szakember fogyatékos gyerekek nevelésével foglalkozott a XIX. század közepén, és olyan didaktikai anyagot fejlesztett ki, amelynek segítségével meglepő eredményeket ért el. Mialatt Séguin tapasztalatait kutatta, Maria Montessori mindinkább arra a meggyőződésre jutott, hogy módszere a „normális” gyerekekre is alkalmazható volna, és ezen a területen még sikeresebbnek bizonyulna. Talamo bankár ajánlata azután megadta neki a lehetőséget, hogy az elméletet gyakorlattá változtassa.

Montessori 1907 januárjában kezdte meg a munkát az első gyerekházban 50 gyerekkel. Ez a „Casa dei Bambini” lett a későbbi Montessori-iskolák előfutára. Az asszony kicsi, gyerekméretű bútorokat készíttetett, és olyan konyhát rendezett be, ahol az evés közös étkezéssé válhatott. A hagyományos gyerekjátékokat elutasította, mivel az volt a meggyőződése, hogy ezek nem az „építőmunka”, sokkal inkább a „tulajdon iránti vágyat” keltik fel a gyerekekben. Ehelyett a gyerekek Séguin didaktikai anyagait kapták meg. Az asszony megfigyelte, hogyan bánnak vele, hogyan fejlődnek, és közben javítva és kibővítve létrehozta belőlük a Montessori-anyagokat: fatárgyakat, rajzfigurákat, színes fonalakat, zörgő dobozokat, gyöngyoszlopokat a számoláshoz, smirglipapírból készült betűket és még sok egyebet.

De legalább ilyen fontos volt az a mód, ahogyan védenceivel bánt. Megfigyelései alapján rájött, a gyerekek nem azt várják, hogy kiszolgálják őket, sokkal inkább egyedül akarják megcsinálni a dolgokat. Ahogyan írta: „Ha egy kis szabad játékteret engedünk a gyereknek, akkor előbb-utóbb ki fogja jelenteni: ezt én akarom csinálni! Gyerekházaink hozzájuk igazított környezetében a kicsikben kifejlődik a belső igény arra, amit úgy fogalmazhatunk meg: segíts, hogy egyedül csinálhassam!”

Egy fontos felismerés: a mozgás fejleszti az intelligenciát

Az értelmes pedagógiai segítség csak az önsegítéshet nyújtott közvetett segítség lehet. Ebben az értelemben mondta Maria Montessori az asszonyoknak, akiket később tanítónőkké képezett ki: „A pedagógusnak csendben és passzívan kell viselkednie, hogy a gyerek szelleme szabadon kibonatkozhasson. Minden gyereknek megvan a maga tanulási tempója, saját egyéni ritmusa. Individualitását tisztelni kell és támogatni, csak akkor bontakozhat ki teljesen. A gyereknek mindig lehetőséget kell biztosítani arra, hogy szabadon mozoghasson, mert a világ minden pontján szerzett megfigyelések azt támasztják alá, hogy a gyermeki intelligencia mozgás útján fejlődik.”

Maria Montessori azt is leírta, milyen következményekkel jár, ha megóvjuk a gyerekeket a szabad kibontakozás veszélyeitől, és megállapításai ijesztően aktuálisnak hangzanak. „A tünetek elsősorban a gyerek mozgásán vehetők észre. Kezek, amelyek nem dolgoznak, de nem képesek nyugodtan maradni sem, ideges mozgások, amelyek mindent veszélyeztetnek a környezetükben, szétszórtság, félénkség, figyelmetlenség és számos más jel. A mozdulatok többnyire túlságosan hevesek, rendezetlenek és céltalanok. A gyerekek nem képesek kitartóan és figyelmesen viselkedni. Semmi nem érdekli őket, amit tanítanak nekik.”

Manapság a magatartászavaroknak erre a speciális formájára új nevet használunk: hiperaktivitás. De az ilyen gyerekekkel való bánásmód nem különbözik attól, amilyen Montessori korában volt: „A felnőtt nem gondol arra, hogy rendbe hozza azt a rendezetlen szervezetet, amely elveszítette normális funkcióját, hanem ehelyett megpróbálja elnyomni a tüneteket” – írja. Mára annyi történt, hogy lecseréltük a tünetek elnyomásának eszközét, a nádpálca helyét átvették a gyógyszerek. Ezt neveznénk fejlődésnek?

A gyerek magatartászavara a legtöbb esetben nem betegség, hanem túlélési stratégia. A természetes növekedésében például drótkerítéssel meggátolt fa mindenféle kinövéseket és torzulásokat fejleszt ki, de nem azért, mert beteg. Azért lesz nyomorék, hogy életben maradjon, hogy tovább tudjon növekedni. A gyerekeknél sincs ez másképp. Nincs szükségük terápiára, elegendő, ha megváltoztatjuk a környezetüket, és velük szemben a felnőttek magatartását. Rebecca Wild, aki Equadorban a Montessori-elvek alapján működő iskolát vezet, arról számolt be, hogy a hozzájuk érkező hiperaktív gyerekek néhány héten belül „normalizálódtak”, anélkül, hogy bármiféle mesterséges eszközhöz kellett volna nyúlni.

Az első „Casa dei Bambini” óta sok minden megváltozott. A padlóhoz rögzített padok eltűntek az iskolákból, helyüket asztalok és székek vették át. Ennek ellenére a diákoktól még ma is többnyire azt várják, hogy tanítás alatt a helyükön maradjanak, tevékenységük köre a székükre korlátozódik. Ennél még a ketrecben tartott tyúkoknak is több mozgásterük van. És ha a gyerekek tyúkok lennének, valamelyik állatvédő szervezet már biztosan szót emelt volna értük. Ha létezik „a faj igényeinek megfelelő” állattartás, akkor érdemes lenne elgondolkozni „a faj igényeinek megfelelő embertartásról” is.

A kommunikációval foglalkozó szakemberek mára kísérletek egész sorával igazolták, hogy ha csak hallás után tanulunk, annak a hatékonysága 20 százalékos. Az olvasásnál ugyanez 30 százalék, hallás és olvasás kombinációjával 50 százalék. Ugyanakkor ha a tanulásban aktív tevékenység is van, a hatékonyság mindjárt 90 százalékosra emelkedik! Az iskolákról döntést hozó bürokrácia ezeket a számokat bizonyára nem ismeri. A tanulás, ismerte fel Maria Montessori, nem pusztán a fej dolga (gondolkodás), hanem a szívé (érzés) és a kézé (érintés) is. Hiszen amit megfogunk, azt később könnyebben tesszük magunkévá. Erre a tényre a Montessori-módszerben nagy hangsúly esik, hiszen, ahogy megfogalmazta, „a modern kultúrembernél alaptalanul nagy szerep jut a szemnek és a fülnek”.

Erre a felfogásra különösen jó példa a smirglipapírból kivágott betűsorozat. Segítségükkel Maria Montessorinak sikerült valami, amit az újságcímek hamarosan „tanulási csoda” és „írásrobbanás” néven emlegettek. Az ilyen betűkkel játszó gyerekek már 1907 decemberében elkezdtek szavakat összerakni, és hamarosan tudtak írni és olvasni, miközben a szüleik jóformán mind analfabéták voltak. Montessori sikere nagy feltűnést keltett, így 1908-ban megnyithatta második gyerekházát Milánóban, egy évvel később pedig publikálta Il metodo című, a saját módszeréről szóló könyvét. 1912-ben megjelent könyvének angol és francia fordítása, amelyet a német, lengyel és orosz kiadás 1913-ban követett. 1914–15-ben jelent meg a japán, a román, az ír és a spanyol, 1916-ban a holland nyelvű változat.

Montessori munkássága mind szélesebb körben vált ismertté. Rómában Montessori-egyesületet alapítottak, amelynek Milánóban és Nápolyban is működött alszervezete. 1911-től módszerét bevezették az olasz iskolákban, majd létrehoztak egy Montessori-pedagógusokat kiképző intézetet, ahová külföldről is sokan jelentkeztek.

Szenzációs eredmények Amerikában

Az Egyesült Államokban valóságos Montessori-boom következett be. Könyvének angol fordítása bestsellerré vált, előadó körútja pedig (amelyre elkísérte a fia, Mario is) szenzációs sikert hozott. Az újságok rajongó hangú cikkei Európa legérdekesebb asszonyának nevezték, előadásaival megtöltötte a legnagyobb színháztermeket is. A körút csúcspontját a New York-i Carnegie Hallban való fellépése jelentette, ahol úgy mutatták be a közönségnek, mint a történelem legnagyobb pedagógusát.

1915 végén Montessori visszatért Európába, de nem Olaszországba, amely addigra már belépett az I. világháborúba, hanem a semleges Spanyolországba, Barcelonába. A spanyol kormány anyagi támogatása lehetővé tette számára, hogy Montessori-modelliskolát nyisson, amely afféle „kísérleti területként” és nemzetközi képzési központként is működött. Maria sikersorozata tartósnak bizonyult. XV. Benedek pápa egy vele való beszélgetés után elrendelte, hogy valamennyi könyvét fel kell venni a Vatikán könyvtárának állományába, és pápai áldását adta rá. Az asszony ekkor a gyerekek vallásos nevelésével kísérletezett, és speciális kápolnát rendezett be Barcelonában a gyerekek számára, ahol aktívan részt vehettek a szentmise rituáléjában.

Néhány évvel később azonban Maria és az egyház viszonya krízisbe jutott, mivel az aszszony vonakodott elismerni az eredendő bűn dogmáját. Egy olyan dogmát, amely nem is magától Jézustól származik, hanem Augustinustól. A gyerekek „kellemetlen tulajdonságai” Montessori szemében nem valamiféle öröklött vagy egyéb „bűn” következményei voltak, sokkal inkább „védekező mechanizmus, reakció a felnőtteknek arra a kísérletére, hogy lelküket a hatalmukba kerítsék”.

Még maga Mussolini – akinek kapóra jött, hogy a pedagógusnő nevét saját céljaira felhasználhatja – is felajánlotta támogatását. A Montessori-módszert rövid időn belül „nemzeti nevelési elvvé” nyilvánították, és körülbelül hetven olasz iskolában és óvodában alkalmazták. Hamarosan azonban gondok adódtak, mert Montessori az előadásaiban következetesen kiállt a béke mellett, és megvetette a fasiszták rendszerét. Ezenkívül nem mutatta az olasz-nacionalista meggyőződés jeleit, ehelyett „az egész emberiség univerzális hazájáról” beszélt. És nem utolsósorban a fasiszták számára világossá vált, hogy a Montessori-módszer nem engedelmes rabszolgákká neveli a gyerekeket, hanem szabad, önálló, öntudatos és önmagáért felelősséget vállaló egyéniségekké. Az ilyen embereket pedig egyetlen kormányzat sem nézi jó szemmel, különösen nem egy diktatórikus.

Maria Montessori és a fasiszták között 1934-ben került sor a szakításra. Az asszony visszavonult mindenféle hivataltól, elhagyta Olaszországot, és visszatért Barcelonába. 1936-ban innen is elűzte őt a kitört spanyol polgárháború, és ekkor Hollandiába költözködött át. Ott többször is járt már korábban, először 1914-ben. Sok olyan emberrel ismerkedett meg, akik érdeklődtek a módszere iránt, sőt, érdeklődő szülők kezdeményezésére 1917-ben megalakult a holland Montessori-egyesület is. A 30-as évek végére már országszerte 28 városban kétszáz Montessori-iskola működött, hatezer diákkal, 1930-ban Amszterdamban pedig még Montessori-gimnázium is nyílt.

Maria Montessori Hollandiában akart új otthont teremteni magának, amikor meghívást kapott Indiába, ahol szintén élénk érdeklődés kísérte a módszert. Az asszony jelenlététől azt remélték, a mozgalom még inkább lendületet kap. Bár már majdnem hetvenéves volt, Maria elfogadta a meghívást, és 1939 októberében Indiába érkezett. Amikor Olaszország 1940-ben belépett a II. világháborúba, Montessori nem hagyhatta el az országot. Ennek ellenére szabadon mozoghatott, és az elkövetkező évek során több mint ezer indiai pedagógust képzett ki a módszerére. 1946-ban visszatért Hollandiába, és ott élt 1952-ben bekövetkezett haláláig, fáradhatatlanul terjesztve a szabad gyereknevelés elveit.

Montessori munkássága ma, ilyen hosszú idő elteltével még mindig aktuális és nagyon élő. Ám kizárólag magánkezdeményezések formájában él, sok erurópai ország iskoláiba nem jutott el hivatalosan. Bár a módszer hatásosságához nem fér kétség, sikerei tagadhatatlanok, az általános iskolákban nem eszerint oktatnak. Ennek oka lehet a bizalomhiány, de az is, hogy az állam nem akar önálló, öntudatos és önmagáért felelősséget vállalni tudó embereket nevelni, ami pedig a Montessori-pedagógia célja. Úgy tűnik, a szabadságra és békére való nevelés még mindig kevésbé fontos, mint az, hogy a gyerekeket kalitkába zárva megtömjük tárgyi tudnivalókkal. „Hogyan várhatunk demokráciát, ha rabszolgákat nevelünk? A valódi szabadság az élet elején kezdődik, nem akkor, amikor már felnőttünk” – figyelmeztet Maria Montessori. A XX. század köztudomásúan nem a gyerekek évszázada volt, a XXI. végre az lehetne.

A tanulás öröm is lehet

A kijelentés hátterében az áll, hogy az agy maga is szeret aktív lenni, maga akarja eldönteni, hogyan tanul, és nem magolni akar.

A szakemberek szerint a szorongás, a stressz és a büntetéstől való félelem senkit nem segít hozzá ahhoz, hogy kreatív legyen. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink a jövőben meg tudják oldani a felmerülő problémákat, akkor arra van szükség, hogy pozitív környezetet teremtsünk számukra a tanuláshoz. Mindezek a modern agykutatás legújabb felismerései.