Imre Vallyon – A „törzsfőnökök törzsfőnöke”

– Kisgyermekként már ismerted a küldetésedet, tizenkilenc éves korodban pedig különböző titkos társaságokban tanítottál. Nem korai indulás ez?

– Sosem volt kérdéses számomra, hogy feladattal vagyok itt, csak éppen a megvalósítás hogyanjára kellett várnom tizenéves koromig. Hároméves voltam, amikor az első misztikus élményt átéltem. Azt követően pedig minden éjszaka belső tanításokban részesítettek különböző síkokról, fizikai testben élő mesterem nem is volt soha. A kezdetektől tisztában vagyok azzal, hogy a tapasztalatokat, amelyeket megkaptam, át kell adnom másoknak is, csak akkoriban még nem tudtam, hol és miként.

– Nyilvánvalóan álmodban sem gondoltad volna, hogy épp Új-Zélandon találod meg a helyed.

– Kamaszkoromban egy cigányasszony megvizsgálta a tenyeremet, majd miután az életvonalamat igen különösnek találta, kártyát vetett. Ez alapján azt mondta, hogy a tengerentúlon találom meg mindazt, amit keresek. Ezen akkor csak mosolyogtam, hiszen az 50-es évek Magyarországát nem lehetett csak úgy elhagyni. Tizenhat évesen – 1956-ban – mégis úgy alakult, hogy kijutottam egy ausztriai menekülttáborba, ahol be is adtam az igényemet, miszerint Amerikában szeretnék letelepedni. Akkor egy ember hozzám lépett, és különös akcentussal közölte velem: Új-Zélandra kell utaznom. Tiltakoztam persze, el sem tudtam képzelni az életemet az őserdők és kannibálok földjén. A kérvény beadása után három hónappal azonban a Vöröskeresztnél döntés született: megfellebbezhetetlenül Új-Zélandra irányítottak.

– Azt még mindig nem értem, hogyan válik valaki különböző titkos társaságok elismert előadójává tizenévesen…

– Új-Zélandra úgy kerültem, hogy egy szót sem tudtam angolul. Az első utam a könyvtárba vezetett, ahol néhány hét leforgása alatt nemcsak a nyelvet sikerült elsajátítanom a könyvekből, de egy számomra addig ismeretlen szó – Yoga – is rám köszönt, és „megütött”. Abban a pillanatban jött vele a felismerés, hogy ezzel van feladatom. Persze nem a fizikai test gyakorlataival, hanem a yoga ősi filozófiájával. A következő napokban – szintén egyfajta belső sugallatot követve – felkerestem a helyi titkos társaságokat, a kabbalistákat, a rózsakereszteseket, a szabadkőműveseket és így tovább. Az ottani beszélgetések, elmélkedések során felismerték a velem született képességeket, és egyre többet hívtak előadóként magukhoz.

– Egy előadásod során aztán megtalált egy újabb lényeges felismerés, amit te fordulópontként emlegetsz.

– Sidneyben voltam, épp a Teozófiai Társaság ülésén, és mint addig mindig, a kezemben volt az előre elkészített előadásvázlat. Ott és akkor azonban ért valami – fizikai síkon talán az eszméletvesztéshez hasonlatos volt a néhány pillanatig tartó élmény -, és megértettem, nincs szükségem vázlatra többé. Az elmén felülkerekedtem, és attól kezdve csak az inspirációra hagyatkozom, ha tanítok. Amikor kiállok az emelvényre, vagy akár a mindennapi életben beszélgetek emberekkel – egyszerűen megnyílik a „csatorna”, és tudom, hogy miről mit kell mondanom az adott helyzetben, az adott hallgatóságnak. Sokan megkeresnek előadás után, hogy válaszoltam a fel sem tett kérdéseikre. Ez nálam spontán, természetes módon működik minden esetben, ha spirituális témában kell megnyilvánulnom. Ráhangolódom a közönségre, és ha az energiamezőben felbukkan egy kérdés, megválaszolom. A képesség csak ezoterikus kérdésekben mutatkozik meg, ilyenkor gondolkodnom sem kell, „átfolyik” rajtam a megfelelő válasz. Sajnos azonban akkor nem működik, ha például számolnom kell, vagy megszervezni az utazásaimat. A világi tevékenységekben ez nem segít.

– Mit élsz át, miközben katalizálsz?

– Nyugalmat, teljes csöndet. Nincs ebben erőlködés, maguktól jönnek a válaszok. Az információt a legmagasabb forrásból kapom, az elme nem jut szerephez ebben a folyamatban. Így torzítás nélkül juthat el az emberekhez a spirituális igazság. Ez nemcsak akkor működik, ha szóban tanítok, írás közben is nyitott a „csatorna”. Egyébként mindig is volt igényem arra, hogy papírra vessem a kapott tudást. 1980 óta működik hivatalosan az iskolám (Foundation for Higher Learning – a szerk.), azóta nyomtatott formában is megjelennek a könyveim. Nemrégiben készült el életem fő műve, egy több mint kétezer oldalas tudástár, amelyben mindaz benne van spirituális megközelítésben, amit a 21. századi embernek a világról tudni érdemes. Utoljára a 19. században született hasonló volumenű összegzés, egy Helena Blavatsky nevű orosz írónő, a Teozófiai Társulat alapítója vetette papírra.

– Gondolom, nem kevés kételkedő, provokatőr is megtalált már. Nem ér sok támadás?

– Nem számít, hiszen nem feladatom foglalkozni azokkal, akik kételkedni vagy épp dicsekedni jönnek az előadásaimra. Nincs okom foglalkozni az elme harcaival. Az én dolgom az, hogy a föntről kapott tudást úgy tálaljam az adott hallgatóságnak, hogy megértsék a szavaimat. Egészen másképp kell fogalmaznom, ha ateistákkal, katolikusokkal, hindukkal vagy épp zsidókkal beszélgetek, holott a lényeg egy és ugyanaz. A tanításom túlnő a tradíción és a valláson, azoknak szól, akik már elhagyták a konvenciókat és mélyebb tudásra szomjaznak.

Csak azokkal kell foglalkoznom, akik spirituális intelligenciával bírnak, és képesek elengedni az elmétől való függésüket. Számomra nem cél, hogy milliókat gyűjtsek magam köré, sem a hírnév, sem a pénz nem inspirál. Boldogabbá tesz, ha az a kettő, tíz, száz, vagy kétszáz ember, akinek épp beszélek, megérti a mondanivalómat, és ezáltal fejlődéshez jut. Nincs szükségem arra, hogy hívek ezrei mormogják rózsaáhítattal a nevemet, számomra a tanítás szolgálat, ennyi az egész. Meghívtak Új-Zélandon is, hogy készítsek televíziós sorozatot a tanításaimról, de visszautasítottam a felkérést. Nem kell ezreket hozzám vonszolni, ha még nem készek annak befogadására, amit adni tudok nekik. Ha egész életemben akár csak száz embert is el tudok vezetni a fényhez – győztem. De ha nem fogadják el az emberek a tanításaimat, az is jó. Én azért csak teszem tovább a dolgomat…

– A többször említett „csatorna” szó talán némelyekben ellenérzést válthat ki.

– Nem véletlenül, hiszen számtalan médium, vagy önmagát médiumnak tartó személy van, de sajnos a többségük elvesztette a realitásérzékét. Ők egyébként általában az asztrálvilágból kapják az információkat, és mint tudjuk, a szellemvilág üzenetei nem mindig az igazságról szólnak. A megvilágosodásnak négy foka van, a misztikus megélések már az úton való elindulást jelzik, de korántsem a cél elérését. Sokan azt hiszik, attól, hogy egyszer megélték az egységet, vagy például angyalokkal tudnak kommunikálni, már meg is állhatnak a fejlődésben, mert megtapasztalták a teljességet. Holott a további fokok végigjárása nélkül nem érhető el az, amit megvilágosodásnak nevezünk – vagy Jézus a Mennyek Országának, Buddha Nirvánának. A második fokozat annak a biztos tudatnak a folyamatos megélése, hogy van egy magasabb rendű cél is az emberi létezésben annál, mint amit a mindennapokban megtapasztalunk. A harmadik, amikor kinyílnak a lelki érzékszerveink, befogadóvá válunk a fizikai szemmel nem látható világokra. A negyedik pedig a szüntelen fényáradatban való létezés. Amiről sokan megfeledkeznek: ennek az állapotnak az eléréséhez az elme nem segít hozzá, sőt akadálya annak. A megvilágosodott ember három fő ismérve – a magasabb rezgésszintre való feljutás képessége, a tudatosság és a szabadság, amely nem valósulhat meg az egó legyőzése nélkül.

– Miként kerültél kapcsolatba a maorikkal?

– Elkezdtem asztrológiát, meditációt, jógát stb. tanítani Új-Zélandon egy maori szellemi központban, aminek később a történetét is megismertem: azért jött létre külföldi rózsakeresztesek jóvoltából, hogy az ott tanítók a maoriknak visszaadják az ősi, feledésbe merült tudást. A 60-as években volt ez, és akkoriban a maorik igencsak szunyókáltak, a spirituális ébredezésnek nyomát sem lehetett felfedezni rajtuk. Így aztán a rózsakeresztesek csalódottan visszatértek a hazájukba. Ez a múltból jött információ azonban engem ismét „megütött” – rájöttem, hogy azért kerültem épp Új-Zélandra, hogy az őslakosoknak segítsek rátalálni a gyökereikre. Az ottani sámánok, főnökök ugyanis nem szívesen osztották meg a tudásukat az ifjakkal, így az szépen, lassan feledésbe merült. Én pedig fogtam magam, és a reinkarnációról meg egyebekről szóló tanításaimba egyre inkább beleszőttem az ősi maori tanításokat, amelyekhez szintén inspiráció útján jutottam. Közben kiderült, hogy létezik egy ősi legenda, miszerint a maoriknak egy fehér ember adja át a szent tudást. Na, ettől függetlenül, húsz évembe telt, míg elfogadták, hogy én vagyok a próféciában szereplő mesterük. Eleinte titokban adtam át a tanításokat a felvilágosult törzsfőnököknek, amiket ők beépítettek a hivatalos egyetemi tananyagba, mert közvetlenül tőlem, mint nem sokra tartott fehér embertől ezt nem fogadták volna el a törzs tagjai. Öt éve azonban, egy esküvőn, a legfőbb maori törzsfő – egyik legkiválóbb tanítványom – maga mellé ültetett az ünnepi asztalnál, ami azt jelenti az ő értelmezésükben, hogy kitüntetett vendég lettem. Majd a köszöntőjében azt is elmondta, hogy a mesterének tart. Na, akkor és ott „felolvadt” a jég, azóta a maorik nagy becsben tartanak. Úgy hívnak, hogy Amorangi, azaz a Legnagyobb Vezér. Nekik is azt tanítom – természetesen számukra befogadható formában tálalva a tudást -, amit minden más népnek, illetve mindegyik vallás képviselőjének – az egységet. Gyakorlati módon kapcsolom össze őket a fénnyel ilyenkor, vagyis a megvilágosodáshoz vezető úton segítem a fejlődésüket.

– Hogy látod, Magyarország alszik?

– Egy lassú ébredezési folyamat talán tetten érhető, de sok a tennivaló ahhoz, hogy az itt élők harmóniába kerülhessenek önmagukkal, egymással és a világgal. Az már előrelépés, hogy komoly érdeklődés támadt az ősi rovásírás iránt, azonban ennek értelmezésével vannak gondok. A rovásírás titkos tudomány, és minden népnél fellelhető. A magyaroké azonban azért is szinte egyedülállónak számít, mert azon kevesek egyike, amely szinte tökéletes hűséggel, ferdítés nélkül őrzi eredeti formáját. A benne szereplő ábrák kozmikus szimbólumok, és ha megtalálom azokat az embereket, akik nemcsak felszínes érdeklődésből, hanem mély, elszánt tudásvágyból szeretnék megismerni ezek valódi jelentését, elkezdem a tanítást, amit egyébként már a maoriak körében gyakorolok – Új-Zélandon a magyar rovásírás szimbólumainak segítségével lépnek a fénnyel kapcsolatba a harcosok. Amíg ez itt várat magára, visszavonulások, könyvek útján igyekszem segítséget nyújtani Magyarországnak, a Fénypont Kreatív Műhellyel szövetkezve.

– Gyakran használod a szót: fényharcos. Mit takar ez az elnevezés?

– Kétféle spirituális ember létezik. Az egyik, aki misztikus élményekkel bír, azonban ezekkel tökéletesen boldog, és nincs benne törekvés, hogy a tudását megossza másokkal. A másik – a fényharcos -, aki hasonló élményeket kap, de ezeket nem öncélúan hasznosítja, hanem tanítja azért, hogy jobbá tegye általa a világot. Nem vallás és nem filozófia az, aminek gyakorlására a tanítványaimat buzdítom, hanem az energiával való gyógyítás tökéletes elsajátítása mellett a többi ember és a világ segítése a cél, tiszta, erőszakmentes eszközökkel.