Álomfejtés: Testhíd

Egy si­va­tag­ban bo­lyong­tam, tel­je­sen egye­dül. Tű­zött a nap és szi­klák vet­tek kör­be, egé­szen a lát­ha­tár pe­re­mé­ig.

Egy­szer csak a ho­ri­zon­ton egy szí­nes, li­la vo­na­lat vet­tem ész­re, és ez fel­kel­tet­te kí­ván­csi­sá­go­mat. Kö­ze­lebb men­ve lát­tam, hogy ez egy út, még­pe­dig egy zöld fű­ből, szép­sé­ges vad­vi­rá­gok­ból ál­ló, au­tó­út-szé­les­sé­gű út, amely a vég­te­len­be ve­zet. Elin­dul­tam raj­ta – két­fe­lől a si­va­tag –, az út fe­lett még lep­kék is rep­ked­tek. Va­la­hon­nan tud­tam, hogy ez a zöld út a si­va­ta­gon ke­resz­tül Is­ten­hez ve­zet.

Egy sza­ka­dék­hoz ér­tem, mely ket­té­vág­ta az utat. A zöld út a sza­ka­dé­kon túl foly­ta­tó­dott, és nem volt híd. A sza­ka­dék­ban mez­te­len, moz­du­lat­lan, szen­ve­dő em­be­rek fe­küd­tek, lát­szó­lag már nem is él­tek, tel­je­sen apa­ti­ku­sak vol­tak. Ők is Is­ten­hez igye­kez­tek, de be­le­es­tek a sza­ka­dék­ba és nem tud­tak ki­mász­ni.

Az én fe­la­da­tom volt, hogy meg­ol­dást ta­lál­jak.

Azt ja­va­sol­tam, hogy ka­pasz­kod­ja­nak össze, ké­pez­zünk a sa­ját tes­tünk­ből hi­dat. Így min­den­ki át­jut.

Így is lett. Er­re éb­red­tem fel.

Ked­ves Ruth!

Ez az álom még ka­masz­korom­ból va­ló, ami­kor nem hit­tem sem Is­ten­ben, sem em­ber­ben. Most már sok­szor eszem­be jut az álom mon­da­ni­va­ló­ja. Azt hi­szem, ez egy „élet­fe­la­dat” út­mu­ta­tást adó álom, és azért fon­tos, mert erőt ad a csüg­ge­dés­ben, a „si­va­tag­ban”.

A si­va­ta­go­kat egyéb­ként na­gyon sze­re­tem, leny­ű­göz fen­sé­ges­sé­gük és kö­nyör­te­len pom­pá­juk. A si­va­tag na­gyon őszin­te és tisz­ta hely, ahol sem­mi sem aka­dá­lyoz­za a sze­met ab­ban, hogy messzi­re lás­son, és ahol a kör­vo­na­lak éle­sek, a lét kér­dé­sei pe­dig vég­te­le­nül le­egy­sze­rű­söd­nek.

Ma­gam­ról: rend­kí­vül zár­kó­zott va­gyok, nem szí­ve­sen be­szé­lek az ér­zel­me­im­ről, az éle­tem­ről. Har­min­cé­ves nő va­gyok. Egye­dül élek, de sok örö­met ta­lá­lok a ter­mé­szet­ben, a mű­vé­szet­ben, az ol­va­sás­ban és az em­be­rek meg­fi­gye­lé­sé­ben. Több di­plo­mám is van, de tu­dom, hogy nem ezek szá­mí­ta­nak – egy­ál­ta­lán nem se­gí­te­nek, ha az a cé­lom, hogy kö­ze­lebb ke­rül­jek az em­be­rek­hez. Azt hi­szem, ez a szin­te gye­rek­ko­ri álom ar­ra ta­nít, hogy egye­dül nem le­het Is­ten­hez kö­ze­lebb ke­rül­ni, sem messzi­re jut­ni az „úton” – hi­szen ott van­nak a sza­ka­dé­kok, a le­küzdhe­tet­len­nek lát­szó aka­dá­lyok. Eze­ken csak „mez­te­le­nül”, össze­ka­pasz­kod­va és sa­ját tes­tünk­ből for­mál­va hi­dat le­het át­jut­ni.

Ké­rem, Ruth, hogy ál­mo­mat, amely igen igen sze­mé­lyes, tegye va­la­me­lyest sze­mély­te­len­né, ha bár­hol pu­bli­kál­ja. Bár meg­írom a ne­ve­met, és nem ér­zem szé­gyell­ni­va­ló­nak, gon­do­lom, az üze­ne­tét sem, amit Ön ki­há­moz eset­leg, de igen sok is­me­rő­söm ol­vas­sa a Ter­mé­szet­gyó­gyász Ma­ga­zint, és lel­kem mé­lyén még­is azt sze­ret­ném, hogy ne is­mer­je­nek rám.

Üd­vöz­let­tel: egy har­min­cé­ves nő

Ked­ves Har­min­cé­ves Nő!

Ha nem len­né­nek di­plo­mái, bi­zo­nyá­ra nem tud­ta vol­na ennyi­re ár­nyal­tan leír­ni a si­va­ta­gi ván­dor­lás és a sza­ka­dé­kok té­má­ját. Ez is egy sza­ka­dék a mo­dern em­ber éle­té­ben, amely a ta­nult­sá­got és ta­pasz­ta­la­tot vá­laszt­ja ket­té. Va­ló­já­ban a ket­tő nincs kü­lön. El­ső ih­le­tem­ben a „sza­ka­dék a si­va­tag­ban” cí­met ad­tam ál­má­nak, de amint ír­ni kezdtem a vá­laszt, to­váb­blép­tem. Gon­do­lat­ban ta­lán én is meg­tet­tem azt az utat, mint Ön a gye­rek­ko­ra óta el­telt idő alatt. És bár nem ír­ja, mi­lyen ak­tua­li­tá­sa van en­nek az álom­nak, kell, hogy le­gyen, kü­lön­ben nem most ír­ta vol­na le ne­künk. Er­re a fel­té­te­le­zett ak­tua­li­tás­ra szü­le­tett a test­híd cím. Re­mé­lem, va­ló­ban si­ke­rült azó­ta né­hány sza­ka­dé­kot át­hi­dal­nia, a fáj­dal­mat és szen­ve­dést po­zi­tí­van ha­tó erő­be át­for­dí­ta­nia. Né­hány sej­tés a so­rok mö­gül­ről:

A hit és ké­tely. Em­lí­ti, hogy az álom ide­jén sem Is­ten­ben, sem az em­be­rek­ben nem hitt. Ma ez úgy tű­nik, más­kép­pen van. Ám in­kább csak oda­for­du­lás és kö­ze­le­dés mu­tat­ko­zik, mint­sem meg­ér­ke­zés. Elin­dult egy fo­lya­mat, mi­ként a gö­dör­ből el­kezdtek ki­mász­ni az em­be­rek tes­tü­kön és tes­tük­kel.

A test itt a kon­krét meg­fog­ha­tó­sá­got jel­ké­pe­zi, pro­blé­má­ban és meg­ol­dás­ban egy­aránt.

A kül­ső-bel­ső kö­zöt­ti sza­ka­dék

Mi­vel em­lí­ti, hogy a si­va­ta­gi si­vár­ság­ban a lét kér­dé­sei igen le­egy­sze­rű­söd­nek, meg me­rek pen­dí­te­ni olyan ma­gas fi­lo­zó­fi­át, mint az egye­te­mes lé­te­zés és sze­mé­lyes élet egy­sé­ge. Bár a hat­mil­li­árd­nyi em­ber­ke tü­le­ke­dé­se, han­gos­ko­dá­sa, mély­sé­ges tu­dat­lan­sá­ga ezt az ősi egy­sé­get da­ra­bo­kra szag­gat­ni lát­szik, a vi­lá­got, a lé­te­zést a ma­ga­sabb erő in­té­zi. Sza­ka­dék ad­dig van a si­va­ta­gi ván­dor­lá­sunk­ban, amíg be­lül meg nem lel­jük ezt az egy­sé­get: Is­tent a lel­künk­ben és a lel­künk­kel va­gyunk ké­pe­sek fe­lis­mer­ni, meg­lel­ni.

Ám még a zöld­fü­ves és vad­vi­rá­gos út is, pil­lang­ók­kal kö­vet­ve, sza­ka­dék­hoz ve­zet. Ez itt az én-te ön­zés-ön­zet­len­ség sza­ka­dé­ka le­het.

Az álom­nak ezen a pont­ján azt ér­zi, a ma­ga fe­la­da­ta a meg­ol­dás meg­ta­lá­lá­sa, ki­mun­ká­lá­sa.

Nyil­ván a sa­ját gö­dör­ből va­ló ki­má­szás­ra esik itt uta­lás, de a se­gí­té­sen, oda­for­du­lá­son ke­resz­tül. Kü­lön­ben a sza­ka­dék elvág­ja az utat.

Az a bi­zo­nyos so­kat han­goz­ta­tott „em­ber­nek len­ni” ki­hí­vás vagy sors­fe­la­dat nap­ja­ink­ban még dö­röm­bö­lőbb, még mell­be­vá­góbb. A mo­dern em­ber ér­ték­rend­za­va­ra még ki­rí­vóbb, mint az úgy­ne­ve­zett sö­tét kö­zép­ko­ri em­be­ré. Egy­fe­lől sa­ját erő­fe­szí­tést, érést, fej­lő­dést, ki­tisz­tu­lást igé­nyel, más­fe­lől elvá­laszt­ha­tat­lan a töb­bi em­ber éle­té­től.

Ked­ves har­min­cé­ves ol­va­sónk!

Túl egy Sza­tur­nusz-ci­klu­son – ez éle­tünk 28-30 év­nyi pe­rió­du­sa – ta­nu­lás­tól és ta­pasz­ta­la­tok­tól fel­vér­te­zet­ten mun­kál­jon ki meg­ol­dást most, je­len­le­gi éle­té­ben, mi­ként az álom­ban ezt át­hi­dal­ta fe­lis­me­rés­sel és tet­tek­kel.

Sze­ret­ném je­lez­ni, mennyi­re meg­ör­ven­dez­te­tett ál­ma és le­ve­le.

Fotó: Shutterstock