Engedelmesség

Gon­do­lunk itt a dik­ta­tó­ri­kus ha­ta­lom­gya­kor­lás ano­má­liá­i­ra, amely min­dig az en­ge­del­mes­ség ta­la­ján bur­ján­zik. A tor­zu­lást csak fo­koz­za az alá­ve­tett em­be­rek ön­gyű­lö­le­te és ön­meg­ve­té­se, amely per­sze so­ká­ig rejt­ve van ön­ma­guk előtt is. Azon­ban tud­juk, hogy a tu­dat­ta­lan­ba szá­mű­zött in­du­la­tok és el­len­ér­zé­sek bú­vó­pa­tak­ként tör­nek a fel­szín­re, sok­szor a leg­vá­rat­la­nabb pil­la­na­tok­ban. De kezdjük az ele­jén.

Mint min­den fej­lő­dés, a lel­ki fo­lya­ma­tok is igény­be vesz­nek kül­ső erőt spon­ta­ne­i­tá­suk és ön­moz­gá­suk mel­lett. Eme kül­ső és bel­ső erők kö­zöt­ti el­lent­mon­dá­sok és köl­csön­ha­tá­sok bon­ta­koz­tat­ják ki lel­künk sa­ját bel­ső di­na­mi­ká­ját, amely azu­tán éle­tün­ket, sor­sun­kat, sze­mé­lyi­sé­gün­ket ala­kít­ja. Aki­nek van gyer­me­ke, az meg­ta­pasz­tal­hat­ja a dac­kor­sza­kok vi­har­zó di­na­mi­ká­ját. Azt, hogy a „nem!” szócs­kát a be­szél­ni még nem tu­dó ki­csi­nyek is mennyi­re ade­kvá­tan al­kal­maz­zák.

Engedelmesség gyermekkorban

Leg­fő­kép­pen a szü­lői sze­re­tet elvesz­té­sé­től va­ló fé­le­lem ron­csol­ja és te­szi ál­nok­ká a vi­sel­ke­dést. Ez a szü­lői sze­re­te­tért va­ló te­pe­rés – a köz­tu­dat­ban: meg­fe­lel­ni aka­rás – könnyen ha­sa­dást idéz elő a lel­ki struk­tú­rá­ban. A ha­sa­dás a cse­le­ke­de­tei és a sa­ját bel­ső in­dí­té­kai, mo­ti­vá­ciói kö­zé éke­lő­dik, és olyan mély le­het, hogy va­ló­sá­gos kü­lön­vált­sá­got ered­mé­nyez­het össze­füg­gés és köl­csön­ha­tás he­lyett. Ahol pe­dig rés tá­mad a kül­ső és a bel­ső kö­zött, ott meg­szű­nik a fe­le­lős­ség és az em­ber­ség. De hát mi­lyen le­het­ne egy sa­ját bel­ső vi­lá­gá­ról le­ha­sadt élet?

En­ge­del­mes­ség és ön­fe­la­dás a fe­le­lős­ség he­lyett, kény­szer és ha­mis­ság az iga­zi in­dí­ték, szán­dék és cél he­lyett. A ha­sa­dás a ha­sa­dást erő­sí­ti. Csak­úgy, mint a szo­ron­gás ese­té­ben, amely a bel­ső ko­he­ren­cia hi­á­nya miatt lép fel. Ha az en­ge­del­mes­ség sa­ját ösz­tö­nös, emo­cio­ná­lis és in­tel­lek­tuá­lis énünk fe­la­dá­sá­val, meg­ta­ga­dá­sá­val jár együtt, ezek a ré­szek int­egrá­lat­la­nok ma­rad­nak. A kö­zöt­tük tá­ton­gó sza­ka­dék olyan nagy le­het, hogy va­ló­ság­gal kü­lön éle­tet él­nek, kü­lön mű­köd­nek. A bel­ső ko­he­ren­cia hi­á­nyá­ra igen hi­á­nyos sze­mé­lyi­ség épül.

A kényszer hasadást idéz elő a személyiségben

Az ilyen ha­sadt sze­mé­lyi­ség a fé­le­lem, gyű­lö­let és en­ge­del­mes­ség kör­for­gá­sá­ban da­rá­ló­dik. Tel­je­sen meg tud re­ked­ni egy kao­ti­kus ál­la­pot­ban, ame­lyet egy­faj­ta lá­za­do­zás jel­le­mez, ez per­sze a haj­dan elvesz­tett ön­szer­ve­ző ké­pes­sé­get nem hoz­za vissza. Mert tud­nunk kell, hogy igen fi­nom pa­ti­ka­mér­le­gen bil­leg az egyen­sú­lyo­zó fo­lya­mat, amely a lel­ki fej­lő­dést, sze­mé­lyi­sé­günk ala­ku­lá­sát le­he­tő­vé te­szi és irá­nyít­ja. Igen fi­nom egyen­sú­lyo­zó mű­ve­le­tek so-r­oza­ta ala­kít­ja a sze­mélyt. A 21. szá­zad „ec­ce ho­mo”-já­nál jó len­ne rá­lát­nunk er­re a fo­lya­mat­ra. Mert a múlt szá­zad em­ber­ei­nél és tár­sa­dal­má­nál a ká­oszt igen jól meg­ta­nul­má­nyoz­hat­tuk: az üres­sé­get, a zűr­za­vart, az in­du­la­to­kat, a ni­hi­liz­must. Ezek­ben a kül­ső és a bel­ső élet kö­zöt­ti kap­cso­lat hi­á­nya min­den­kor igen lát­vá­nyo­san fe­lis­mer­he­tő. A vi­sel­ke­dés kül­ső ve­zé­relt­sé­gét kell lát­nunk ezek­ben az ano­má­li­ák­ban.

A gyer­me­ki lét­ben a szü­lők ha­tal­mi igé­nyei­hez va­ló al­kal­maz­ko­dás foly­tán épül az éle­tük ha­mis sze­re­tet­re. Mert csu­pán egy kép­zelt elő­nyért, a sze­re­tet re­mé­nyé­ért, az erő­ből, ha­ta­lom­ból va­ló ré­sze­se­dé­sért árul­ja el leg­ben­sőbb mo­ti­vá­ció­it. De a sze­re­tet he­lyett mé­lyen be­fész­ke­lő­dő ön­gyű­lö­let­re tesz szert. Aki ily mó­don elvesz­ti, va­gyis fe­lad­ja a jo­got, hogy ön­ma­ga le­gyen, egy­ben em­pa­ti­kus ta­pasz­ta­la­tot sem sze­rez, mi­lyen osz­toz­ni má­sok örö­mé­ben és fáj­dal­má­ban. Fel­nőtt­ko­rá­ban a tár­sa­da­lom sok­fé­le ideo­ló­gi­át nyújt­hat ilyen­fé­le kül­ső ve­zé­relt­sé­gű sze­re­pek­hez. A po­li­ti­kus, a ka­to­na, a kom­man­dós, a me­ne­dzser mind-mind ré­sze­sül­het a ha­ta­lom­ban anél­kül, hogy ön­azo­nos­sá­gát – ami lény­egé­ben nincs is – be­vin­né tény­ke­dé­se­i­be. Kü­lön­ben ho­gyan le­het­ne olyan óriá­si kö­pö­nyeg­for­ga­tá­so­kat, pál­for­du­ló­kat vég­hez­vin­ni, mint ami­lyen­nek ta­núi le­het­tünk?

Az énnélküliség hátránya

Nem azért, mert nincs kap­cso­la­tuk sa­ját bel­ső lé­tük­kel? Vagy a me­ne­dzse­rek em­ber­te­len teljesítmény centrikussága, amely­nél az üz­le­ti si­ker az ideo­ló­gia, lét­re­jö­het­ne, gya­ko­rol­ha­tó len­ne a sa­ját ér­dek­lő­dés, igény, in­dí­ték fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel? El­kép­zel­he­tő, hogy hi­te­les én­nel ren­del­ke­ző, ön­ma­gá­val har­mó­niá­ban lé­vő em­ber rom­bo­ló ter­ve­ket visz vég­be, vagy pusz­tí­tó fegy­ve­re­ket gyárt egy szer­ve­zet ég­isze alatt, lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás nél­kül? Hány lel­ki­is­me­re­ti mu­tat­ványt lát­ha­tunk, ahol a szé­gyen­nek, meg­bá­nás­nak, bűn­tu­dat­nak nyo­ma sincs? A bű­nö­zés lény­ege is egy­faj­ta én­nél­kü­li­ség. Akár­hány­szor lát­hat­juk, hogy a gyil­kos­ban nincs meg­bá­nás. Sőt, az igaz­ság­szol­gál­ta­tás is a vét­kes szem­szö­gé­ből pró­bál­ja meg­ít­él­ni a hely­ze­tet, azt ta­nul­má­nyoz­ván, mi­ként is­mer a gyil­kos ál­do­za­tá­ban ön­ma­gá­ra és mennyi­re von­zó az ál­do­zat­nak a gyil­kos ere­je, mi­ként ve­ti alá ma­gát an­nak az erő­nek, amely őt el­pusz­tít­ja.

Re­mé­lem, hogy ez a fu­tó pil­lan­tás az en­ge­del­mes­ség szí­né­re és visszá­já­ra meg­in­gat­ta a ked­ves ol­va­só­in­kat ab­ban a tév­hit­ben, hogy a vi­lág és az em­be­ri vi­sel­ke­dés egy­sze­rű, könnyen át­te­kint­he­tő, meg­ért­he­tő.

Ta­lán in­kább az össze­tett­sé­get, el­lent­mon­dá­sos­sá­got, ár­nyalt­sá­got si­ke­rült érez­tet­nem. Ha eh­hez még hoz­zá­gon­dol­juk a pa­ra­di­cso­mi em­ber­pár vét­két, az el­ső en­ge­det­len­sé­get, még kom­plet­tebb ké­pünk le­het a kül­ső és bel­ső in­dí­té­ko­król, ve­zé­relt­ség­ről. Hi­szen ez az el­ső en­ge­det­len­ség tett min­ket ha­lan­dóvá.

Ki­nek vagy mi min­den­nek en­ge­del­mes­ke­dünk, ami­kor vi­lág­ra jö­vünk? Nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk bel­ső haj­la­ma­in­król, vá­gya­in­król, ösz­tön­ein­kről sem, ami­kor a kü­lön­fé­le nyo­más­nak, szo­rí­tás­nak va­ló kény­sze­rű en­ge­del­mes­ség­ről be­szé­lünk. A nyelv gé­ni­usza eze­ket a fo­lya­ma­to­kat hí­ven ki­fe­je­zi. Ál­ta­lá­ban sza­bad aka­rat­ról be­szé­lünk, ami­kor a dön­té­se­ket ele­mez­zük. Pe­dig már az aka­rat­nak is el­len­sú­lyo­zód­nia kell az ér­ze­lem­mel és be­lá­tás­sal. És azt se fe­led­jük, mennyi­vel több­ször en­ge­dünk a fé­lel­me­ink­nek, vá­gya­ink­nak, a csá­bí­tá­sok­nak, kép­zet­nek, mint az aka­rat­nak.

A ha­ta­lom és alá­ve­tett­ség rit­mu­sa a lég­zés, a fe­szült­ség és la­zí­tás vagy a ser­ken­tés/gát­lás rit­mu­sá­hoz ha­son­lít­ha­tó. A lég­zés rit­mu­sa min­den túl­ka­pás­nak örök min­ta. Nem kell messzi­re men­nünk eh­hez a ta­pasz­ta­lat­hoz.

Fotó: Shutterstock