Napkultuszok az ókortól napjainkig

Alapértelmezésében a Nap-ciklus feltámadás, halál és újjászületés tartalommal rendelkezik. Mindig a legősibb isteni jelentés hordozója, akár egyénileg tudatosítjuk, akár a kollektív tudatból hat szimbolikusan. A régi bölcsek elsődlegesen a szellemi fényt érzékelték, amely aztán megjelenik metaforikus tartalmával a napistenségek jellemzőiben, és ebből vezették le annak fizikai megnyilvánulásait, hatásait a földi életre.

A fénnyel és a forrásaival kapcsolatos terminológia: mécses lámpa, tűz, csillagok, Hold és mindenekelőtt a Nap, elsősorban fizikai valóságukra vonatkozik. Az emberi tapasztalat következtében ezek a szavak feltöltődtek további tartalmakkal, hasonlatokká és jelképekké váltak, széles körű és összetett jelentést öltve magukra. Pl. a fény szemben áll a sötétséggel, a nappal az éjszakával, ezért a fény az igazság, a tudás, a tudatosság szimbóluma lett, amely szembehelyezkedik a tudatlanság és a hamisság, hazugság sötétségével. Ez a folyamat nagyon régi, például ez vezette Mezopotámia népeit arra, hogy Samas napistennek tulajdonítsák az igazságosság biztosítását és a megegyezések betartását. Már Hammurápi agyagtábláin is úgy ábrázolják a babilóniai királyt, amint Samastól kapja a törvényeket, amelyeket később elterjeszt.

A Nap mitikus jelentése

Mezopotámiában sok nép élt, sumérok, akkádok, babilóniaiak, asszírok, akik aztán egy hitvilágból táplálkoztak alapvetően. Valamennyit változtattak a mítoszaikon, de továbbra is érzékelhető maradt a közös eredet. Utu a sumér Nap-isten, amelynek akkád neve a Samas. Az akkádok elfoglalták a sumér városokat, átvették a hatalmat. Kulturálisan asszimilálódtak a sumérokkal, de más nyelvet beszéltek, így vált Utu Samassá. Nagyon különleges az ábrázolása, a nyolcsugarú csillag. Ő képviseli a Nap ragyogó fényét, amely mindennap visszatér, hogy megvilágítsa az emberek életét mennyei erőként, továbbá melegséget hoz, hogy növekedést adjon a növényeknek. Utu képírásos jele megjelenik már a legkorábbi ékírásos feljegyzésekben.

Számos ősi sumér király úgy beszél Uturól, mint a királyukról, ezt tanúsítja királyok nevének a formája, amely díszítő jelzőként magába foglalja az isten nevét. Utu két fő temploma, amelyeket E-babbarnak, vagyis Fehér Háznak neveztek, Sipparban (Észak-Suméria) és Larsában (Dél-Suméria) álltak. Utu legfontosabb jellemzője az igazságosság. Ő az erő abban a Fényben, amely felfedi mindazt, amit látni való, és a sötét ellenséget és a sötétség tetteit. Karakter tekintetében Utu/Samas a Fény, amely Mindent Lát. Ezért kapcsolódik úgy a joghoz és a rendhez, mint a jóslatok tisztaságának a biztosításához.

Határozottan hangsúlyoznunk kell Utu/Samas törvényességet adó erejét a Törvény Szelleme lévén, vagyis ő uralkodik azon tények és tettek felett, amelyek helyes, jó élet éléséhez vezetnek. A Fény/Nap tudatosság biztosítja az isteni, vagyis a természeti törvények megvalósulását tényszerűen az eseményekben. Nem a büntetés oldaláról, hanem erőt ad a helyes tettekhez. A Nap-tudatosság így az abszolút igazság, erkölcsi erő és teljesség.

Minden kultúra alapja a szellemi/fizikai Nap tisztelete

Utu társadalmi szerepe ennél fogva az istenek és az emberek bírója. Éjszaka a holtak vitái felett ítélkezik. Minden reggel Utu előlép keleten a „menny belsejéből” sugarakkal a vállainál, és áthalad az égbolton. Utu/Samas a mindig visszatérő istenségek egyike Mezopotámiában, aki átutazik a lenti mélységeken, naplementekor belépve a kapuin, majd fénnyel árasztja el a fenti magasságokat hajnalkor visszatérve. A Gilgames eposz szerint a nyugati kaput, ahol a Nap lenyugszik, skorpió emberek őrzik, félig emberek, félig skorpiók. Ez az első másvilági kihívás Gilgamesnek, hogy találkozzon velük, és legyőzze őket a halhatatlanság keresése közben.

Ebben a kultúrában a képek, megszemélyesítések kozmikus kiterjedésűvé teszik a tudatot is, amennyiben nemcsak egyszerűen a Nap nyugszik le naplementekor, hanem Utu isteni személyiségként alászáll a lenti mélységekbe, hogy ott is rend és igazságosság legyen, és legyőzi a túlvilágot, mindennap hajnalban visszatérve a fenti magasságokba. Ezzel az emberek egyénileg mindennap tudatosan átélik a szellem halhatatlanságát.

Kínában azt mondják, hogy a taoista hagyomány Nyolc Halhatatlanja a Nap esszenciájával táplálkozik. A rómaiaknál Apolló Nap-isten csodálatosan szép és fényes, a Fény istene, a művészeteket, a zenét, a dicsőítést és az igazságot tulajdonították neki.

A 12 sugár jelentése

Jézus ikonográfiájában a 12 fénysugarat ‒ melyek a az apostolokat szimbolizálják ‒ „Sol iustitiae” (az igazság Napja) néven nevezik. A 12 sugár egyben az egészség és a boldogság 12 irányát is jelölik.

A hétsugaras kerék ‒ mely pl. a New York-i Szabadságszobor fejét veszi körül ‒, ahol a sugarak kis lángokként mozognak, az emberi lény hét energiaközpontját jelenti, és ezeknek a központoknak a fejlesztésének a képességét. Ez emlékeztet arra a keleti ábrázolásra, amely a Napot kerékként vagy spirálként mutatja (Nap-kerék = szvasztika). Belőle ered az egy középpontból induló spirál rajza, amely a teremtő erővel rokon. A sugarak irányától függően változik a Nap szimbolikus jelentése. Amikor a sugarak Kelet felé (az óra járásának irányával egyezően) mozognak, akkor a napfelkeltét jelölik, és átvitten a születést, amikor Nyugati irányba mennek (az óra járásával ellentétesen), akkor a naplementét, átvitt értelemben a halált.

A Nap jelentősége a hindu vallásban

A hindu szövegek a Napot minden dolog kezdeteként és végeként jelölik meg, melynek védelmező erőt tulajdonítanak a terméketlenség és az éhség, az öregség és halál szenvedéseivel szemben, nagyon erős áldó szimbólum. Ugyanakkor a Nap az ég szíve, középpontja és emblémája. A védikus jelképrendszerben ezt a fogalmat az Univerzális Szellem lakhelye képviseli, amit a zeniten álló Nap, avagy a szellemi Nap a tökéletes statikusság pillanatában ábrázol. Azért van hét napsugár Síva fejéhez kapcsolódóan a hagyomány szerint, mivel hat a tér dimenzióit jelöli, a középpont pedig az úgynevezett extra kozmikus dimenziót.

A buddhista hagyományban a Nap magának Buddhának az emblémája. A megvilágosodott fénye, tudatának és az emberi problémák meghaladásának a visszatükröződése átalakul fénysugárrá. A bölcsesség, a megvilágosodás és a szellemiség fénye a sárga, tágabb értelemben az arany.

A Napot sokszor állat és virág formájában is ábrázolják, például oroszlánként, szarvasként, lótuszként, napraforgóként vagy krizantémként.

A keltáknál a Napot az univerzum alapvető elemének tekintették, és egyik szimbólumát Szent Mihály Napjának nevezik. Az ábrázolásban megszakítás nélküli két vonal fonódik egymásba a középpontban elhelyezkedő Nap körül, védelmez a rossz, a gonosz ellen és az élet forrása. Általában a szív és az értelem egyesülésének a jelképeként használták.

A Nap megszemélyesítése

A szanszkrit nyelvű Védákban nagyon sok Szúrja/Mithrász istennek, a Nap megszemélyesítésének szentelt himnusz található. De a Szavitrának szóló himnuszokat is ide kell sorolnunk, hiszen őt is Szúrjával azonosítják, „aki ihletet ad, inspirál”. Ugyanitt az Aditik egy napistenségcsoport, tizenketten vannak. A sandhjavandánam rituálé, amelyet a hinduk egy része gyakorol, a kézmozdulatok és testmozgások olyan együttese, amely Nap befogadására és átélésére hivatott. Tartalmazza a Napnak szentelt Gájatri manrát is, amelyet az egyik legszentebb himnusznak tekintenek.

Amint korábban láttuk, az egyiptomi Ré-ből a fizikai Napot vezetik le, mely szellemi Fényként is sugárzik. Ugyanígy az indiaiaknál is minden istenségnél megtaláljuk az eredeti szellemi Fény alapot, melyből kifejlődik, kialakul az istenségi erőforrás. Minden hindu istenség ábrázolásában megjelenik a napszimbólum, mindegyik tulajdonképpen egy sugárzó Nap. A sugárzó Nap a fejük mögött az egyik általános alapmotívum ábrázolásukban. A szellemi Nap dimenzió a Supreme/Legfelsőbb, melyet a finomérzékelésű bölcsek képesek voltak interpretálni másoknak. Ez az a Nap alapsugárzás, mely mindegyik védikus istenség és a buddhizmusban minden buddhaforma szívcentrumának kapcsolatát jelenti a Nirvána-beli Ősfénnyel.

Az teljes félreértés, amit egyes magyarázók gondolnak a védikus istenségekről. Politeizmusról/sokistenhitről beszélnek, mert nem értik, hogy mindegyiküknek közös a fényforrása, és utóbbihoz az emberi tudat hozzáférési kódjait, vizualizációs lehetőségeit mutatják/adják.

A Nap-kultuszok eredete és gyakorlata Közép- és Távol Keleten

A Nap kultusza egészen a védikus időkig nyúlik vissza, és a brahmánizmus kezdeti idején számos templomot szenteltek neki India különböző részein. A Nap-isten a hinduizmusban ősi istenég, amely „végtelen sok dicséretre méltó”. A Napra vonatkozik a szanszkrit szó „Mitra”, vagyis „Barát”, ebből a jelzőjéből jön a perzsa Mithrász megnevezés.

A Legfelső Lélek, a Tudás Napja az igazi Barátunk, továbbá az Aranykor királyi dinasztiája a Nap-dinasztia. A Rámajánában, amelynek főszereplője Ráma, a Nap-dinasztiából származik, vagyis abból a klánból, amelynek királyai úgy ragyognak, mint a Nap. Ez arra az állapotra vonatkozik, amikor a lélek fénye állandóan tisztán ragyog, és így az a világ mestere és uralkodója. Úgy tűnik, hogy egy ősibb istenségről van szó a többi istenséghez képest. A perzsa mitológiában Mithrasz perzsa Nap-isten a védákra vezethető vissza, ugyanakkor a mazdaizmusból vezetik le Szúrját. A „mazda” fényt jelent. Egy máig ismeretlen helyről származik mind a két kultúra, az ősi perzsa szövegek nyelve is nagyon hasonlít az indiai szövegek nyelvéhez.

Ez egybevág a Brahma Kumáris (Bráma Gyermekei) rendszerének azon tanításával, hogy először a Rézkorban az imádat elkezdődése idején a Paramátma, vagyis a Legfelső Lélek/Fény nem emberi formában, hamisítatlanul elérhető volt mindenki számára. A Legfelső Lélek soha nem inkarnálódik anyaméhen keresztül, ezért nem lehet emberi formában ábrázolni. Mivel testetlen, ezért mindig tiszta, nem lép be a születések körforgásába. Ezért lehet egyedül ő a Tisztító, a Megváltó és Felszabadító. Az egyéni lélek kapcsolata a Legfelső Lélekkel a kötések megszűnésének a végső útja. A tilak jele a homlokon erre a kapcsolatra, lelki mivoltunkra emlékeztet, és a tiszta lélek fénye, ereje minden istenségi forma elérésének a kulcsa. Ennek az elfelejtett ősi tudásnak az emlékei a Nap-vallások, és ezért vonul végig legalább szimbolikájában minden jelenlegi vallási rendszerben.

Jóga és ima

A Szúrja Námászkárt, a Nap-üdvözletet Szúrja isten, a Nap tiszteletének egy formájának is lehet tekinteni, mely a leghatalmasabb energia, amely fenntartja az életet a Földön. A Hatha jógában az ászanák ezen sora minden szempontból a köszönet egy formája, ima a mozgásban. Felismerni a Napot, amely „rajtad kívül és benned is ragyog”. A Szúrja Námászkár minden ászanájához mantrák kapcsolódnak, amelyek képesek felébreszteni a bennünk lévő Szúrja isteni minőségeket. Ezek között van a képesség, hogy megszüntessük és megváltoztassuk mindazt, ami helytelen, eloszlassuk a sötétséget, amelyre a szeretet hiányaként is tekinthetünk, felébresszük a misztikus tüzet, a gyógyító képességet, felismerjük az isten jelenlétét mindannyiunkban, észleljük az isteni jelenlétet az egész kozmoszban.

A Nap melegséget ad, anélkül, hogy bármit kérne viszonzásul. A Nap fényét a Paramátmához hasonlítják, vagyis az isteni szeretet és energia fizikai manifesztációja. Szúrját azonban fokozatosan elfelejtették, és a hívek imádatában Visnuval és Sívával helyettesítették, azokkal az istenségekkel, akik egyre fontosabbá váltak a világ fenntartása és tisztítása során.

A Nap, mint a Teremtő Mag

Az antropoform Nap-vallások istenein keresztül felismerhetjük a Teremtő Mag megnyilvánulásait, az erős Nap-tudatosságot, így fényükkel ők is legyőzik a sötétséget, a gonoszt, a démonokat. A teremtés kinyilvánítja a Teremtőt, még a teremtés tárgyai, mint a fizikai Nap is valamilyen szintig a teremtő minőségeit. Ha a szellemi fény megszűnne a világban, akkor a fizikai fény és élet is megszűnne. Érdekes, hogy élő formában csak India és a Távol-Kelet őrizte meg a Nap-kultuszt és az ősi istenségek imádatát, a többi helyen más vallások vették át az uralmat, bár az ő esetükben is ott a Nap-szimbólum, a Fény, mint isteni minőség. A buddhizmus a sok buddhaformába vitte át a hindu istenségi rendszert, a kereszténység meg a szentek tiszteletébe.

Amaterasu a sintoizmus egyik legfontosabb istensége, és a Nap és a Fény istennője, akitől minden származik. A japán császári család közvetlen mitikus ősének tekintik. Amaterasu azon kívül, hogy a Nap istennője, az egyiptomi Íziszhez hasonlóan, a földművelésé is. Ez archetípuson keresztül lehet, vagy vajon lehetett közvetlen kapcsolat Japán és Egyiptom, sőt esetleg Japán és Atlantisz között? Amaterasu találta ki a rizsföldeket, az „inadákat”. Valamint megtanította az embereket, hogyan hasznosítsák a selyemhernyókat, a szövőszéken történő szövés művészetének a feltalálásával. Templomának az a különlegessége, hogy minden húsz évben lebontják és újjáépítik pontosan ugyanolyanra. A templom belsejében egy szentély található, amelyben Amaterasu ábrázolását egy tükrön át láthatjuk.

Jézus és a Nap-jelképek

A Bibliában már az Ószövetség részében megjelenik a Nap jelképe a Megváltó vonatkozásában, Malakiás próféta így ír a róla: „Igazságom Napként fog megjelenni, és sugarai gyógyulást fognak hozni… azon a napon, amikor kinyilvánítom a hatalmam, és el fogjátok űzni a gonoszokat…” A Malakiás könyvében található kijelentést az igazság Napjának az eljöveteléről a keresztények Jézus születésének a próféciájaként értelmezték. Az Újszövetségben gyakran megjelenik Jézus és a fény szimbolikája. Máté evangélista Jézus átlényegüléséről beszélve, „amikor arca úgy ragyogott, mint a Nap”. Más alkalommal János apostol számol be a róla a Jelenések Könyvében, hogy amikor Jézus megjelent neki, „arca a Napra hasonlított, amikor az teljes fényében ragyog”.

A Nap jelkép nagyon gyakran megjelenik a korai keresztény íróknál, akik megkülönböztették az igazság igaz Napját a pogányok és a manicheusok által tisztelttől. Ezt a szimbolikát a feltámadás történet is ösztönözte. Kezdetekben a keresztény ikonográfia rendszeresen használta a pogány ábrázolásokat, különösen az első három évszázadban, amikor az üldözések kockázata gátolta a kifejezetten keresztény jelképek használatát. Ezért olyan Nap-jelképeket alkalmaztak, hogy Jézusra utaljanak, mint például a Legyőzhetetlen Nap sugaras koronája. A Nap felhasználása krisztusi jelképként e kezdetektől egészen a napjainkig jelen van valamilyen formában a keresztény ikonográfiában. Ez tipikusan az az állapot, amikor a lélek legyőzi az anyagot, és tiszta fénnyé nemesíti azt.

„Legyőzhetetlen Nap Születésnapja”

Aurelianus római császár Kr. u. 274-ben szentelte a Sol Invictus templomot Rómában, a Nap-istent téve meg a birodalma fő istenévé. Tőle ered a Dies Natalis Solis Invicti, a „Legyőzhetetlen Nap Születésnapja” téli napfordulós ünnepe, melyet egybeépített az ősi római ünnep, a Szaturnáliák befejeződésével. 330-ban Konstantinus császár, miután áttért a keresztény vallásra, egy dekrétummal tette hivatalossá Jézus születésének a keresztény ünnepét, amely a Sol Invictus születésének pogány ünnepével egybeesett. A „Legyőzhetetlen Nap Születésnapja” lett a keresztény születésnap. 380-ig még megmaradt a Sol Invictus vallása Rómában.

A Kr. u. III. században keresztények Alexandriában január hatodikán Jézus keresztelését ünnepelték, egybeesve a pogány Aion isten születésével, akinek anyja szűz volt, és akinek születésekor egy csillag emelkedett fel az égbe. Ezzel kapcsolatban később a három napkeleti bölcsre tevődött át a figyelem. Január hatodikán eredetileg Jézus születését is ünnepelték, de már 350 körül áttették a születés ünneplését december 24‒25-re, vízkereszt ünnepéhez pedig különböző jézusi eseményeket rendeltek, így pl. Jézus születését, megkeresztelését, a kánai menyegzőn véghezvitt borcsodát és Jézus megdicsőülését. A korábban egy napra összesűrített tartalmakat végül fokozatosan elosztották a vízkereszt utáni időszakra, és január 6, valamint hamvazószerda között különböző időpontokban emlékeznek meg Jézus életének ezen eseményeiről.

Összefoglalás

A különböző mitológiákban az asztrológia Nap-minőségek megjelenésével az ősi, tiszta alapjelentésre rakódva már megjelennek az antropomorf/emberalakú istenségek negatív tudatállapotú elemei is, pl. gőgként, büszkeségként.

A ragaszkodásaik/egójuk következtében az emberek elvesztették az aranykori Nap-tudatosságukat/Nap-erejüket, vagyis mindenkire szeretetet sugárzó képességüket. Az uralkodók még egy ideig fenntartották ezt az erőt az ókortól a középkor végéig, ezzel az adott országban utántöltötték az alattvalóikat. Akkor jó a termés és a termékenység, ha erős az uralkodó személyes kisugárzása.

Az érzékszerveken túli boldogság elérése az összpontosított Nap-tudatosság által lehetséges, a befelé fordulás során kapható energia áttöltése az indrijákba, az 5 érzékszervi tudatba, mely által elérhető a tökéletes „jóllét”! Ezzel nem a külvilágból kapott kellemes testérzet, illat, íz, hang vagy látvány ad boldogságot, sőt ezt a szintet elérő gyakorlók az érzékszerveiken keresztül töltik a világegyetemet, a káli júga/vaskorszak mélypontja utáni Gyémántkort létrehozva. Ugyanígy az elért fénytudatossággal fenntarthatóvá válik a világ tér-idő szerkezete/mátrixa. Ha a lélek bűntelen, nincs benne elváltozás, akkor rendezi a tér-idő struktúrát, ebből jön a rend és harmónia a világba.

Aki fenntartja a Fény/Nap/lélekmag tudatosságot, az tökéletesen képviseli a védikus ismeretekben a „Szó-ham”, vagyis „Az vagyok”, „isteni fénnyel rendelkező lélek vagyok” tudatosságát. Ugyanezt képviseli a taoizmusban a „8 halhatatlan”, akik azért halhatatlanok, mert mindig tiszta az isteni tudatosságuk.

A Nirvánában tartózkodó lélekmag alszik, nem sugározza a Fényt. Amikor éber állapotban van a lélek, tehát belépett a fizikai megvalósításba, továbbá tiszta, nem homályosítja el fényét az ego, akkor sugárzik, mint egy szellemi Nap. Az Arany- és Ezüstkorokban még van fény és tisztaság a világban, majd a későbbi korokban elfelejtik a lények ezt a csillag/fény tudatosságukat, és csak az istenségeket látják Nap fényűnek. Azonban a velük való kapcsolatfelvétel kívánatos minden korban, hogy a fizikai világba is lehozható legyen ez a Fényáram/dristi/szakásh.

Fotó: Adobe Stock