A belső képek ereje: A képzelőerő segít a gyógyulásban

A képzelőerő a legkülönbözőbb képességeket foglalja magában: hangokat képzelünk el, verses formába öntünk szavakat, mozgással, például táncon keresztül fejezzük ki az élményeinket és az érzéseinket. A kreativitás minden formájához képzelőerőre van szükség. Az agykutatás is bizonyította, hogy az elképzelt helyzetek majdnem ugyanolyan erősen befolyásolják az agyunkat, mind a valós élmények. A képzelet kimutatható változásokat képes előidézni a testünkben. Ezt mi magunk is tesztelhetjük, ha elképzelünk egy citromot. A legtöbb ember szájában összefut a nyál erre a képre.

A mindennapokban tudat alatt használjuk a belső képeket

A képzelőerőnk olyan képességeket támogat, mint például saját magunk pontosabb érzékelése, ezáltal segít megváltoztatni a hangulatunkat, elképzelni helyezeteket, és gyengédebben bánni saját magunkkal. A mindennapokban is gyakran használunk belső képeket anélkül, hogy ezt tudatosítanánk magunkban. Például elképzeljük, melyik focicsapat fogja megnyerni a meccset, és eközben magunk elé idézzük a játékosokat.

A nyelvünk is gyakran beszél képekben, és ezt természetesnek tartjuk. Mindenki érti, mire gondolunk, ha azt mondjuk, valaki „bogarat ültetett a fülünkbe”, vagy valakinek „zabszem van a fenekében”. A reklámok is gyakran használják ezeket a képeket, például a lábgombareklám, amely javulást ígér, ha a viszketéstől „a falra tudnánk mászni”.

Mikor a képzeletünk segít a túlélésben A pszichoterápiában a belső képek használata sokszor játszik fontos szerepet. Lehet szó spontán kialakult képekről, amelyeket a terápia során értelmezünk, vagy a kreativitás aktív beindításáról. Ez elsősorban a traumát átéltek terápiája során fordul elő, hiszen őket gyakran kínozzák az emlékeik. Ilyenkor rá lehet csatlakozni a páciensek élményeire, ahogyan sokszor már gyerekként is azt a túlélési módszert választották, hogy elmerültek a gondolataikban, képzeletbeli barátokat, segítőket, tereket hívtak segítségül. A megterhelő élmények magányossá tesznek, szükségessé válik, hogy a belső erőinkre támaszkodjunk.

A súlyos, traumatikus élményekkel kapcsolatban gyakran felmerül egy szó, a túlélés. Ez már önmagában is egy elképzelést jelent. A terápiás munka során sokszor kiderül, hogy a kreativitás, a művészet és az ezekkel kapcsolatos képzelőerő különösen gyakran segít a túlélésben. A túlélés művészete egyszerre jelenti, hogy túléljük a traumákat, de azt is, hogy a puszta túléléstől eljutunk az értelemmel telt életig. Alapvetően a szellemünk formálásáról van szó.

Ahhoz, hogy a szellemünk nyitott legyen, nyitott és együttérző szívre van szükség. Ezen a ponton van szükség a művészetekre a legtágabb értelemben, és különösen a képzelőerőre. A szívünk érzelmi alapon működik, és arra van szüksége, hogy ápoljuk. Hogy az öröm és a szeretet gyógyító képei segítenek ebben, míg az elkeseredés, a düh és az utálat rontanak a helyzeten, azt egyfelől mi magunk is tapasztaljuk, másfelől számos tudományos kutatás is bizonyította. Rose Ausländer költő, aki a 2. világháború alatt több évet töltött a csernovici gettóban, sokakhoz hasonlóan a művészetét használta arra, hogy kifejezze magát és túlélje mindazt a rémséget, mellyel szembe kellett néznie.

Állítsunk pozitív képeket a traumákkal szembe

A pszichodinamikus imaginációs traumaterápia a belső képekből indul ki, és arra biztatja a pácienst, hogy a trauma negatív képeit állítsák szembe pozitív belső képekkel. Az imaginációs terápiát lehet játékterápiaként is értelmezni, amely a saját belsőnkben zajlik.

Ezzel együtt a terápia minden formája, mely során valamit létrehozunk, például a pszichodráma is imaginációs terápia, hiszen a belső képeinket fejezzük ki külső formában. Van, akinek jobb, ha mindent belül játszhat le magában, másoknak fontos, hogy valami megfoghatón keresztül kifejezhessék magukat. A páciens és a terapeuta között olyan képzeletbeli tér keletkezik, amelyben minden elképzelhető megtörténhet. A páciens belül visszatérhet a nehéz és a gyógyító helyzetekbe, míg a valóságban a mai, felnőtt létében marad. Hogyan vidíthatunk fel egy szomorú gyereket, ha nincs, akihez forduljon?

Vagy ha az emberek nem elegendőek arra, hogy csillapítsák a szomorúságát? Két író is lenyűgözően dolgozza fel az elhagyott gyerek problematikáját. Egyrészt Kenneth Grahame, aki A szél lengeti a fűzfákat című művében pozitív élményekről számol be állatokkal, másrészt Aharon Appelfeld könyve, az Egy élet története. Ebben Appelfeld arról ír, milyen volt kisgyerekként, miután megszökött a koncentrációs táborból, hónapokig egyedül élni, az állatokra és a természetre támaszkodni, ha biztatásra szorult. Emellett a szülei emlékei adtak neki erőt. De egy gyereket felvidíthat a zene is. Például dallamokat hall, dúdol maga elé, akár Wolfgang Amadeus Mozart tette azt gyerekként. Még csak nyolcéves volt, amikor egy egész szimfóniát megírt a fejében, mivel az apja beteg volt, és neki megtiltották, hogy zavarja.

A terapeuta feladata, hogy támogassa, fixálja ezeket a pozitív képeket és érzéseket. A gyógyulás akkor következik be, ha előhívunk olyan elképzeléseket és tetteket, melyek a szeretet, az öröm forrásából fakadnak, valamint az igazságtalanság elutasításából és abból a vágyból, hogy minden embernek jusson igazság. A pozitív hatást serkenti, ha a képeket kitágítjuk, hagyjuk, hogy hassanak ránk, megtapasztaljuk minden részletüket, érzékeljük az utóhatásait.

A kreativitás segít megküzdeni a nehézségekkel

Ha a kreativitás, tehát a teremtő erő segít abban, hogy megküzdjünk a nehézségekkel, akkor fontos tudatosítani magunkban, hogy rendelkezünk ezzel a teremtő erővel. Ez az erő a legkülönbözőbb formákban nyilvánulhat meg, van, aki fest, komponál, ír, énekel, táncol, mások kertészkednek, verseket olvasnak, főznek, kézműveskednek, tudományos kihívásokat keresnek vagy egyszerűen játszanak, elvárások és célok nélkül. A gyerekek tudják ezt a legjobban. Mindez lehetetlen képzelőerő nélkül. „Még van helye Egy versnek. A vers olyan hely, Ahol lélegezni lehet.”

Ezt Rose Ausländer írja, akinek a náci időkben föld alatti barlangokban kellett bujkálnia. Láthatóan helyet hagyott a két „vers” szó között – helyet, ahol lélegezni tud a képzelőereje által. Ez szinte csoda. Ha belegondolunk, hogy minden, amit ebben a pillanatban érzékelünk, annak köszönhető, hogy képesek vagyunk dolgokat elképzelni, akkor megértjük, milyen csodás ereje van a képzeletnek, amellyel mindannyian rendelkezünk! Belső képeink erőteljesek. Ez újra és újra felébreszti a kérdést, hogy mennyiben vagyunk felelősek ezekért a képekért. Vannak kínzóan stabil képzeletbeli képeink, olyan képek, melyeket nagyon nehezen tudunk megváltoztatni, melyek elől alig tudunk menekülni.

Ezek általában ijesztő képek, melyek megbénítanak, sokkolnak. Egészen biztos, hogy a kellemetlen, ijesztő képeket is meg tudjuk változtatni, ha akarjuk, pontosabban, ha tudjuk akarni. Ez is hozzátartozik a túlélés művészetéhez, de az életművészethez általánosságban is. Érdemes a képzelet fogalmát a belső élmények mindenféle formájára kiterjeszteni. Az imagináció képessége különböző kategóriákra osztható.

Például szóbeli képzelőerőre, mint az írók vagy az ügyvédek esetében, illetve minden olyan embernél, aki ügyesen bánik a nyelvvel. A nyelvi alapú képzelőerő egészen másmilyen, mint a térbeli-látó képzelőerő. Az első esetben inkább szóképek, hasonlatok bukkannak fel, míg a másodiknál inkább olyan képeket látunk, melyek térrel, mozgással kapcsolatosak.

Megint egész más a logikai-matematikai képzelőerő, a zenei, a személyközti és a személyen belüli. Ezáltal érthetővé válik, miért használ minden ember egészen más elképzeléseket. Például az erősen matematikai képzelőerővel megáldottak az olyan egyenletek és számok világában élnek, melyeket általában absztraktnak szoktunk minősíteni.

Az az intenzitás és jelentőség, melyről bizonyos páciensek ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban beszámolnak, arra a következtetésre adnak okot, hogy ezek a gondolatok is a képzelőerő megtestesítői. A gyógyító képek és egyéb imaginációs élmények bármikor erősíthetőek. Emlékezzünk csak Paracelsusra, aki a képzelőerőt a legerősebb gyógyító erőnek tartotta, annak, ami az úgynevezett egész magunkkal összeköt minket.

Állítsuk meg a negatív képek kibontakozását

Néha óvatos, ám mégis határozott lépésekre van szükség, hogy határt szabjunk a gyakran megállíthatatlannak tűnő negatív képeknek. Vegyük például azt a harmincas nőt, akinek az élettörténete tele van ijesztő élményekkel. A páciens különösen kreatív, már a terápia előtt is festett, és a képei szinte kizárólag az őt ért traumákat dolgozzák fel.

Úgy gondolja, erre van szüksége. Minden egyes alkalommal új képeket hoz, amelyek a sötét dolgokat dolgozzák fel. A terapeuta is úgy gondolja eleinte, hogy ez a jó megoldás, ám a páciens minden alkalom után egyre fáradtabb, kimerültebb, a tünetei inkább romlanak, mint javulnak. A terapeuta segítséget kér, hogyan érhetné el, hogy a páciens újra kapcsolatba kerüljön az erősségeivel. Hiszen annyi mindent tud, de ennek nagy részét elfelejtette. A terapeuta azt szeretné elérni, hogy boldogabbak legyenek a pácienssel közösen tartott ülései. Elmeséli, hogy ő maga a természetben szeret lenni, sétálni, kirándulni, a páciense pedig sokat olvas, nagyon intelligens. Egykor matematikát hallgatott, de nem fejezte be az egyetemet. A terapeutát ekkor megkéri a tanácsadója, hogy képzelje el a belső bölcsességet, amellyel rendelkezik. Hogy néz ki, ha a természetben találkoznának, mi történne?

A terapeuta azt mondja, egy idős, bölcs nőt lát maga előtt, akivel egy tisztáson találkozik. Az idős hölgy csak mosolyog, semmit nem mond. De rámutat egy táblára, amelyen matematikai egyenletek sorakoznak. Ez mit jelent? Használjuk a páciens matematikai tehetségét? A hölgy bólogat, mosolyog. A páciens akkor tud logikusan gondolkodni, ha ezeket a sablonokat kapja segítségül. A logikájára támaszkodva el lehet neki magyarázni, hogy el kell távolodnia a rossztól, ami történt vele.

A bölcs asszony bólogat. A terapeuta a szupervíziós támogatás segítségével tudatosítani tudta magában a páciens speciális képességét, és le tudta vonni belőle a következtetést, melyet a következő órán ki is próbált. Megkérte a pácienst, hogy értékelje az eddigi élményeit. Mi a logikus következtetés az eddigiekből? Hogy a rosszal való kizárólagos foglalkozás mindent csak még rosszabbá tesz. Mivel a páciens szívesen olvas, a terapeuta olyan könyveket ajánl neki, amelyek a témához illenek.

Ezzel sikerül megváltoztatni a helyzetet. Mivel a páciens most már belátja, hogy a rossz élményekben nem el kell merülni, hanem ki kell őket egyenlíteni, és felismeri, hogy milyen erős képességei vannak arra, hogy papírra vesse a gondolatait, mostantól nem a rossz élményekből táplálkoznak a festményei, hanem azok ellentétét képzik. Egyre jobban érzi magát, egyre reményteljesebben.