A szépség szimfóniája

 ’…A TE SZÍVED VER az én mellkasomban

az enyém pedig a tiedben és mindkettőnkén Istenében. Ebben a

pillanatban kimondhatatlan biztonságérzés van bennem azzal

kapcsolatban, hogy Te meg fogod érteni ezt a könyvet.”

Herman Melville Nathaniel Hawthorne-nak

Miért egyedülálló mű A szépség szimfóniája? Azért, mert maga az élő lelkiismeret. Életünknek azon kérdéseit világítja meg végtelen szeretettel, amelyeket önmagunknak eddig talán fel sem mertünk tenni, nemhogy megtaláltuk volna rájuk a hiteles válaszokat! E négy tételben megírt szellemi szimfónia a szimbólumok nyelvén, költői hangvétellel, mégis a lehető legolvasmányosabb formában engedi be a fényt önmagunk félve-féltve őrzött sötét zugaiba. E kivételes élmény átélésének következményeként megszokott világunk többször megrendül, ám minden felismerésünket csodás újjászületés követ.

A szépség szimfóniája a Kozmikus Rendet tárja elénk egy olyan aspektusból, amely mindannyiunkat a legmélyebben érint: a férfi- és női szerep megvalósítására nyit perspektívát.

A Rend ismerete Igazságot szül – olvasás közben ráébredhetünk, hol is tartunk valójában a nemi szerepünkbeli harmóniánkat illetően. Ameddig az Igazsággal nem merünk szembenézni és nem vállaljuk fel jelen fejlettségünket és fejlődnivalóinkat, addig rá sem eszmélhetünk a szolgálat felelősségére, ami a teljesebbé válásunk záloga. Az Igazság felvállalása nélkül továbblépés helyett csak kétségbeesett bizonygatás a lét: próbáljuk elhitetni önmagunkkal és a világgal, hogy mi már lehengerlő férfiak és ragyogó nők vagyunk, tagadva a Törvényt, miszerint a fejlődés fokozatos és egyetlen útja van: a szenvedéseken történő átégés.

Az Igazság Jóságot szül. Aki tisztába kerül önmaga árnyékos oldalával, s azt nem akarja elhazudni napfényesnek, az szeretettel fordul mások hibázása felé is. Az emberi tévedést csak akkor tartjuk elfogadhatatlannak, ha önmagunk esendőségét elutasítva megpróbáljuk kikerülni az éppen a tökéletlenségek megváltásához törvényszerűen elvezető szenvedést. A férfi a Teremtőt, a nő az e szentségben megnemesedett férfit hivatott szolgálni. E hű szolgálat szüli meg a Szépséget. A Szépség a Jóság gyümölcse. Hol tartunk ma a lelki jóságot illetően, ha a szépség ily mértékig perifériára került világunkban? A holdi otthonosságot hirdetni elfelejtett épületek rideg acélja és üvegje, a Vénuszt képviselni született nők mesterkélt és művi megjelenése, az eredendően Isteni Igét hordozó művészet profánná degradálódása mind-mind a szívbéli jóság hiányát és következésképp az Igazsággal való szembenézés gyávaságát hangsúlyozza.

Elérkezett az idő, hogy magasabb szempontból rálássunk önmagunkra, s belepillantsunk a lelkünk titkait feltáró tükörbe. Szellemi emelkedés és érzelmi tágulás nélkül a Szépség rejtve marad.

A Szépség szimfóniája négy tételben – miként a műből kiválasztott fejezet is igazolja – életre kelti lelkünk alvó Csipkerózsikáját.

Szent Ferenchez azért fordultam, mert ő

a világ gonoszsága dacára talált örömet

ott, ahol manapság úgy látszik, senki sem

keresi, az alázatban és a szolgálatban.

– Roberto Rossellini –

HATÁRTALANUL – ez a szellem és a lélek hogyanja. A láthatatlané. Az Égé.

Az anyag – mint azt testünk határa, a bőrünk is mutatja – véges. A Föld kerülete 40 075 704 méter. És nincs tovább.

A Rend szerint élő ember tiszteletben tartja a fizikai határokat. Nem lépi túl a szükségletét az anyagit illetően. De végtelen és gazdag perspektívákat nyit szellemileg és lelkileg. Megfogadja a svéd politikus, Dag Hammarskjöld, az ENSZ volt főtitkárának szavait: „Sose csak a lábad alá nézz. Csak az talál rá a helyes útra, aki a messze horizontra szegezi rá a tekintetét.”

A Rend előtti fejet hajtás művészévé avat az életnek. Se italra, se kábítószerre, se járműre nincs szükségünk a szárnyaláshoz. A Rend ellenében élő emberről jutott eszébe Egry Józsefnek: „Aki egyedül unatkozik, az társaságban untat.”

Aki nem mer lelke hangja szerint élni, az az életre mond nemet. Dr. Gyökössy Endre a boldogság kritériumáról így ír: „Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelenül azt tenniük, amit mindenki tesz.” Ha félünk kiállni a tömegből, félelmünkben anyagi többlettel barikádozzuk körbe magunkat.

Az anyag megfagyott fény.

Ha a materiális többletben keressük a boldogságot, és ezen a földhözragadt síkon akarunk nyitni a végtelenre, akkor valahányszor megszerezzük a vágyott anyagit, annyiszor halunk kishalált a csalódottságtól. „Aki az élettől fél, az háromnegyed részben meg is halt már” – mondja Bertrand Russel az emberi fejlődéshez vezető sorskihívások helyett az anyagra koncentráló emberről.

Amikor a Kozmosz Rendjével ellentétesen élünk, akkor az öltözködésünkben, autónk színében és a környezetünkben vagy a fekete színt, vagy a csiricsáré tarkaságot részesítjük előnyben. Mert az életünk színtelen.

Csak a szellemi megemelkedés és a lélek szabad szárnyalása akadályozhatja meg a boldogtalanság biztos jelölőjét, az anyagi s a vele kéz a kézben járó szexuális megszállottságot. „Szabad az – írja Hammarskjöld –, aki képes fölállni, és mindent maga mögött hagyni – anélkül, hogy visszanézne. Aki képes Igent mondani.”

Amikor az anyagi vágyak kielégíthetetlen szörnyetegként kezdenek uralkodni az emberen, akkor kitör egy háború, s minden határt túllépve kezdünk öldökölni azért, ami eredendően nem bennünket illet. A határátlépés azonban nem akkor kezdődik, amikor az első bakancs hívatlan vendégként idegen földet kezd tiporni.

A harmincas években a nő (a Föld) mint egy térképpel, úgy bánt az arcával. Önkényesen tologatta a határokat.

A nő mérnöki pontossággal széles szájkontúrt húzott magának – mintha szeretetteljesebb lenne a kommunikációja, és magasan ívelő szemöldököt – mintha képes lenne megemelkedett módon szemlélni az életét és a világot.

Néhány év múlva a történelem megismételte e földi nagyot akarást. Ám ezúttal országhatárokat tologattak erőszakosan összevissza. A száj a lélek, a szemöldök a szellem szimbóluma. Festéssel való nagyobbításuk a láthatatlan érzelmi és gondolati sivárságot kísérelte meg eltúlzott kontúrokkal palástolni.

Ám a láthatatlan kibillentségeket nem válthatjuk meg a látható módosításával. Az ember szellemlény. Minden, ami a testén deformitásként megjelenik, az tudatának, lelkének degeneráltsága. A fizikai módosítás – árnyékbokszolás. „…a rómaiak lelke semmit sem növekedett, miközben uralmuk kiterjedt a világra” – írja George Bernard Show.

Semmi sem véletlen, legfeljebb tudatunk szűkösebb annál, hogy az összefüggéseket átlássuk. Azzal főzünk, amink van – ha ezzel a gondolattal minden életterületen megbékélünk, az maga az alázat. Amit dédanyáink bölcsen nemcsak a háztartásra értve emlegettek, az nem más, mint a Mérték jelen inkarnációnkra ránk szabott elfogadása. A határokat közvetlenül fizikai szinten véglegesen nem változtathatjuk meg. Kizárólag közvetve, a szellemi horizont tágításával. Ha tudatunkban az Isteni Rend szerint rendet rakunk, kitágul számunkra a világ.

Milyen nemi szereppel születtem? Annak a pólusnak az archetípusát élem-e? Melyik földrész melyik országában jöttem  a világra?

Milyen testi adottságokkal?

Melyek azok az emberi karaktervonások egy társban, amelyek hiányában egy percig sem tudok lelkileg kapcsolódni?

Mi az életfeladatom, és hol tartok a kivitelezésben?

Ha ezeken a kérdéseken elgondolkodunk, máris a számunkra legfontosabb emberrel, önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Mások életére csak akkor fokuszálunk, ha nem azt akarjuk virággá bontani, ami a mi egyéni feladatunk, és a rügyet nem abból kívánjuk fakasztani, ami megadatott.

Ha az utunkon vagyunk – mivel minden mindennel összefügg –, az élet nagy kérdéseit illetően nem tévedhetünk. Nem tévedhetünk, mert ilyenkor a legmagasabb szellemi szintről kapjuk az útmutatást. Ha letértünk a kijelölt útról, az arról ismerszik meg, hogy a körülmények irányítanak bennünket, és csak futunk magunk után. Egry József a festőművész szemével mindezt így látja: „Egy jó képben rossz részlet nincs. Ugyancsak a rossz képben jó részlet sincs. A jó képnek nincs jelentéktelen része.”

Ahhoz, hogy szellemileg és lelkileg emelkedjünk, el kell fogadnunk fizikai lehetőségeink határait. Ha fizikailag mást mutatunk, mint amilyenek vagyunk a láthatatlanban, lehet, hogy az anyagi világban átmenetileg jól járunk. Ám az életfeladatunktól, attól, amiért leszülettünk, messzire vetődünk.

A külvilág, a betegség és a sorscsapás – tükör. Mivel mindnyájan többé-kevésbé az önvakság állapotában élünk, környezetünk az egyetlen lehetőség, hogy visszajelzéséből megtudjuk, hányadán állunk önmagunkkal. Ha megpróbáljuk a tükröt a láthatóban becsapni, végképp támpont nélkül maradunk énünk fejlődését illetően. „Magamról bármiféle igazsághoz csupán embertársaimon keresztül juthatok – üzeni Jean-Paul Sartre. – A többi ember nélkül éppoly kevéssé létezhetem, mint ahogy nélkülük meg sem tudhatok magamról semmit.”

A materiális gondolkodású embernek az a tévhite, hogy anyagot gyűjteni jött a földre. Ezért embertársaihoz nem mint őt visszatükröző Isteni Felülethez viszonyul, hanem az alapján, hogy anyagi gyarapodása szempontjából hasznosak-e vagy sem. Ha ez utóbbi kategóriába esnek, a legkevesebb, hogy leírja őket. Amikor életünkben semmi magasztos, azaz anyagin túli cél nem süt át, akkor az univerzumból annyit érzékelünk, amennyit megeszünk, megiszunk s megvásárolunk.

Hogy egy férfi valóban értékes-e, azt nem vagyontárgyainak mennyisége mutatja meg. Még csak nem is az általa meghódított nők száma. Hanem az, hogy felesége hogyan néz ki mellette – smink és plasztikai beavatkozás nélkül.

A nő a férfi által szépül.

A férfi a Teremtő által erősödik.

Ha egy párkapcsolatban élő nő – annak ellenére, hogy az idő számára is halad – egyre tündökletesebb természetes szépségében, akkor tiszteli férjét és felnéz rá. Amennyiben hamar ráncosodik és deformálódik, akkor a férfi nem bír feleségével és behódolt neki.

Amikor egy nő erőteljesen kezdi kendőzni az arcát – mint a harmincas években –, az jelzés arra, hogy a mellette élő férfi feladta világmegváltó terveit, s a szükségesnél nagyobb mértékű anyagi felhalmozásba fogott.

Amikor egy nő egy másik férfinak – a plasztikai sebésznek – adja át a testét, mert csak őbenne bízik, hogy megszépíti, akkor partnere már teljesen elvesztette a szemében (és önmagában) a Hőst. A magasabb eszményekért való küzdés vágyát a férfi kényelemből elaltatta szívében.

Várható az első infarktus, a szellemében és lelkében megtört férfi tünete.

Már nem kiált lelkesen Ady Endrével: „Föl, föl fiúk, csak semmi félelem.” S nem keres lelkesülten Hammarskjölddel: „Mutass nekem valamit, amiért meghalhatok.”

Ha a férfi le tud mondani az anyagi többletről, akkor válhat méltó irányítójává a nőnek. Akkor Isten visszfénye ragyogja újra át.

A matériát halmozó férfi mellett a nő nem tud fejlődni, mert nincs miről lemondania. Az anyagi férfi mellett a nő bizonyosan követelőzővé válik. Csak az egyéni szükséglettel megelégedő férfi lehet biztos benne, hogy egy nő tényleg őt szereti, s őérte magáért van vele.

A férfiaknak nem háborúzni kell, hanem összefogni egymással a Teremtő küldötteként. Szellemileg irányítani a nőt. Hiába uralja a férfi akár az egész anyagi világot, ha otthon a nő az úr.

„A férfipolitikának három fő szabálya van – üzeni kedélyes szellemességgel az első tétova lépéseket tevő férfitársainak Móra Ferenc –: sose hinni abban, amit egy asszony mond; mindig kutatni az értelmét annak, amit cselekszik; tudni, hogy az asszony akkor fecseg legjobban, mikor hallgat, s nem erélyesebb soha, mint mikor nyugodt.” S útmutatásként mosolyogva hozzáteszi: „A férjnek sohase szabad se először elaludni, se utoljára fölkelni.” Az anyagtól szabaddá vált féri az asztalnál lovagként kivárja, hogy a nő emelje először szájához az ételt, a matériát.

A férfi csak a Teremtő felé kinyilvánított alázattal találhat magára.

A nő csak a férfi iránti szolgálattal leli meg lelki békéjét.

A Rend számunkra kijelölt határain belül élni, s ott szabad akarattal tudatosan fejlődni – semmi sem méltóbb ennél az emberhez. A határokat a fizikai áldozathozatal tágítja. Mindig annyiról lemondani, amennyire képesek vagyunk. De annyiról mindenképpen. Akkor a férfi a szellem Hősévé, a nő a lélek királynőjévé válhat.