Alászállás és továbblépés

Egy magas sziklafalon vagyok többedmagammal. Le kell ugranunk a tengerbe, iszonyú nagy mélységbe. A sziklafal is olyan szédítően magas, amelyet az ember nem mászhat meg, amelyen nem juthat túl, vagy alig. Leugrunk.

Érdekes, hogy nem volt félelmetes megélni a zuhanást, sőt jó érzés volt. Láttam az alattam és mellettem zuhanókat, figyeltem, hogyan érik el a tengert. Igyekeztem igazodni hozzájuk, nehogy messzire kerüljek tőlük. Megfeszítettem a testemet, mint egy műugró, hogy a kezem szelje majd először a vizet megérkezésemkor, és mindez a többiek közelében legyen.  De nem a vízbe érkeztem.

Egy ház mélyében találtam magamat, labirintusszerű pincejáratban. Nyomasztó, zárt térben. Az elágazó folyosóknál a bal oldali ajtókat nagy fekete kutyák őrizték, így jobbnak láttam a másik oldal felé venni utamat. Bementem egy ajtón, ahol nagybátyámat láttam láncra verve. A lánc a bőrén keresztül volt átfúrva. Elég rémes látvány volt. Vagy inkább viszolyogtatónak mondhatnám. Nem szólítottuk meg egymást, mentem tovább.

A következő képen egy lépcsőn mentem lefelé, csinos, elegáns, fekete ruhában. Talán volt velem valaki, de nem igazán látható alakban. De mindenesetre megszólított: 

„Jól nézel ki. De nincs rajtad cipő” – jegyezte meg.

Lehet, hogy a belső hangom volt. Azt válaszoltam:

„Ó, ez nem baj. Van ehhez az öltözékhez illő cipőm, csak levetettem. Mindjárt visszamegyek érte.”

Visszarohantam, és meglepődve, sőt némiképpen igen naivan azt tapasztaltam, hogy a gyönyörű, fekete, magas sarkú cipőm már nincs ott, ahol hagytam. Keresgéltem a többi cipő között, de nem találtam.

Kedves Ruth!

Ez visszatérő elem az álmaimban, hogy értékes tárgyaimat kint hagyom utcán vagy bárhol, és azok persze rendre eltűnnek. Mint most a cipőim. Megvallom, nemigen tudom mire vélni ezt a tulajdonságomat. Azért ennyire nem érzem magam felelőtlennek és szétszórtnak.

És persze az álom három részét sem igazán tudom egy szálra felfűzni. Ehhez kérem Ruth segítségét. Az álmot a Ph-dolgozatom leadását követő napon álmodtam. Nagy nyomástól sikerült megszabadulnom, amikor reggel hét órára pontot tehettem az utolsó mondat végére. Meglehetősen nagy zajlásban vagyok: az ELTE-n oktatok, különböző kutatásokban veszek részt, publikálok, előadásokat tartok, konferenciákat szervezek. A családom büszke rám, mert nálunk kevés a diplomás. A fivérem sem végzett egyetemet.

Az álomban az nagyon jó volt, hogy egyáltalán nem féltem, sem a zuhanástól, sem a nagybátyámtól. Ő egyébként néhány éve halt meg, súlyos alkoholista volt. Apám az utolsó években teljesen megszakította vele a kapcsolatot. Én láttam utoljára életében, mert valamiféle indíttatást ereztem, hogy felkeressem. A tekintetét soha nem fogom elfelejteni. Hínáros volt. Fakó, csillogás nélküli, élettelen, elhomályosult a kéksége. Nagyon érdekes volt. A temetésére viszont nem mentem el. Az álmomban is érdekes volt meglátni a végzetét, amely már visszafordíthatatlannak tűnt, és hogy ilyen megadóan viselte. Most, hogy így előbukkant álmomban, kicsit eltűnődöm azon, milyen szerepe volt az életemben. Vagy nekem az övében. A nőiességem kibontakoztatásában volt része, mert szigorú, de építő kritikákat mondott a megjelenésemről. Talán az álom harmadik része, ahol elegáns, de mezítlábas vagyok, utal arra, hogyan is vagyok én az elegáns megjelenéssel. De valami azt súgja, ennél többet rejt magában az álmom.

Üdvözlettel: Csilla

Kedves Csilla!

Valóban tágabb jelentéshorizontja mutatkozik álmának, főleg a magasság és mélység vonatkozásában, és persze egész összetettségében. A kiindulópont a zuhanás lenne a lélekóceánba. De ehelyett a családi tudattalanban köt ki. Ott leláncolt, szenvedélybetegségben elhunyt nagybátyját látja viszont. Az a kérdés merül fel, nincs-e az álmodónak is valami olyan szenvedélye, amely őt láncra veri. De utal a kép arra is, hogy a családi tudattalan „foglya”. Akár úgy, hogy nincs követendő mintája, akár úgy, hogy nehéz másnak lennie, mint az elődei. Mert ez az ugrás a mélybe a saját tudattalanjába való alámerülést jelent, a zegzugos, föld alatti folyosókkal, ahol a bal oldali járatokat cerberusok őrzik.

A Ph-dolgozat kapcsán mutatkozik a továbblépés társadalmilag, a munka területén. Ez olvasható ki az alkoholizmusba börtönzött nagybátyja jelenéséből, aki ilyenfajta továbblépést vélhetően nem tett meg. A szenvedélybetegek lelkük mélyén meghasonlott emberek. Akár magával az egész létezéssel, vagy csak saját magukkal, de valamiféle fel- vagy megoldhatatlan meghasonlottság megkötözi őket.

Becsvágy és visszahúzó erő együttesen mutatkozik az álomban. A magas sziklafal jelzi a magasba törekvést. De nem egyedül teszi ezt. És az ugrásnál is a többiek közelében akar maradni. Fontos a baráti közeg, mint a családi kötelék is. Másfelől a mezítlábasság arra utal, mintha ezt az elegáns öltözéket, amely maga a Ph-fokozat, nem veszi igazán komolyan. A mezítlábasság mindenképpen alulöltözöttség.

Tudjuk, hogy az álomban a tárgyak az álmodót, a tárgyvesztések pedig énvesztést jelölnek. Ebben az álomban a szép fekete, magas sarkú cipő az egyetlen tárgy, aki az álmodó maga. Ez Csilla, a diplomás, doktorált egyetemi oktató, miként az elegáns ruha is. Komoly felnőtt nő, nem kislány, aki elhagyogatja értékeit.

Oly módon kell összeszedettnek lennie, hogy közben megőrzi a játékos könnyedségét, fiatalos lendületét, sokféleségét. Reinkarnációs utalás is van az álomban: ahhoz, hogy nagy magasságokba juthassunk,  nagy mélységeket kell megjárnunk. De ebben az álomban a magasság a kiindulópont, mintha akár egy leszületési körkép rajzolódna ki, megállóval a bonyolult családi tudattalanban.

Miként az álomban sem fél semmitől, sem a zuhanástól, sem a cserbenhagyástól, az ébrenlétben is haladjon félelemtől mentesen egyénisége kibontakoztatásában, amelynek a mostani Ph igen fontos állomása. És ne hagyja el a cipőjét, amely a továbblépést teszi lehetővé.

Köszönettel és üdvözlettel: