A lényeg bennünk rejlik – Gondolatok a gyógyításról és a gyógyulásról

A mögöttünk álló évszázadokban előtérbe került (és általánossá vált) az önszeretetnek az a hamis formája, melynek kapcsán különféle bajainkért leginkább külső tényezőket tettünk felelőssé. Ennek következtében a baj ellen tenni úgy szoktunk, hogy a külső forrástól eltávolodunk, netán küzdünk ellene. Pedig a gyógyulás a mi kezünkben van.
Nem is olyan régen még azt tanították, hogy a szegénységet az uralkodó réteg tagjai okozzák, tehát az ellenük való harc – amely a kitelepítésükig, netán elpusztításukig mehet – szüntetheti meg a szegénységet. Kiderült, hogy ez nem így van. Szennyezett környezetünket okoljuk számos betegségért, a szennyezésért pedig a nagy ipari országokat tesszük felelőssé, közben önáltató módon szemet hunyunk a felett, hogy például magunk is autóval járunk be munkahelyünkre, eldobható palackos üdítőt veszünk a gyerekeinknek, megtűrjük az utcán heverő szemetet stb.
Jobb, ha tudomásul vesszük: valójában társteremtői vagyunk minden élményünknek; mindennek, ami velünk történik!
Betegségeinket is magunk teremtjük
Bármilyen fájdalmas is ez némelyeknek, de betegségeinket is magunk teremtjük, még akkor is, ha a fogalmakban gondolkodó (akaró) elmének nem ez a szándéka. Ám az emberi elme és lélek sokszorosan több mint a fogalmi tudat, az iskolákban pallérozott okosság és akarat! Ez utóbbiakat az elemző, tehát részletekre bontó módszer jellemzi, így azután a legtöbb ember „ártalmas” anyagokat, mikroorganizmusokat, sugárzásokat nevez meg betegségei „okozójaként”. Márpedig ha valaki a betegsége okát külsőként határozza meg, akkor „logikus”, hogy a gyógyulásnak is kívülről kell érkeznie (például ellenhatású szerek vagy sebészkés formájában). Az „én”-t a „külvilág”-tól határozottan megkülönböztető szemléletmód azonban téves, tehát célszerűtlen viselkedésre vezet!
A külsőnek tűnő körülmények (illetve lények) valójában csak része tapasztalataink világának – így betegségeinknek is –, de azok lényegi oka bennünk rejtőzik, szellemi+lelki+testi, vagyis komplex mivoltunkban mi magunk teremtjük meg őket. A gyógyítóknak – bármilyen iskolához tartoznak is – elsőrendű feladatuk lehetne, hogy a beteggel összefogva ezt a belül szunnyadó (lelki) okot feltárják, és a betegben tudatosítsák. Ekkor várható igazán eredményes, érdemi gyógyuláshoz vezető együttműködés, amelyben a páciensnek aktív, sőt döntő része van. Persze – rövid távon – egyszerűbb, kellemesebb mindent a gyógyítótól, illetve a gyógyszertől várni, és legfeljebb őket hibáztatni, magunkat pedig sajnálni (és sajnáltatni), ha a gyógyulás elmarad.
A formálódó változás alapja pontosan ennek a – mondjuk ki nyíltan: gyermeki – szemléletnek a feladása, azaz bajainkért önnön felelősségünk, majd (gyógyulásunkért) saját életvezetési változásunk felvállalása lesz, remélhetőleg egyre szélesebb körben!
Egységben gondolkodni
A rész és az egész kapcsolatának átértékeléséről van itt szó. Eddig a részt (például önmagunkat) a befoglaló egésztől (környezet, külvilág) határozottan elkülönültnek, csak korlátozottan kapcsolatban állónak láttuk, és ekként is kezeltük ügyeinket. A társadalom bajai, kudarcai, fájdalmai jelzik: tévúton jártunk, és önmagunk felemelése csak a többiekkel, a környezettel összefogva lehet sikeres.
A betegségek terén is – a fent említett felelősségvállalás mellett – fontos a szerves egységben való gondolkodás, a holisztikus énszemlélet általánossá válása. Amíg panaszaink alapján valamelyik szervet, illetve testtájat tekintjük megbetegedettnek (mintha autónk valamelyik hibás szerelvényéről beszélnénk), addig a megfelelő szakorvoshoz, illetve szakosodott természetgyógyászhoz fordulunk, és a panasz megszüntetéséhez kérjük segítségét. Ez többnyire enyhüléshez, ideiglenes állapotjavuláshoz vezet, majd a panaszok (esetleg módosulva) kiújulnak, és mi megkezdjük körutunkat a diagnosztizáló, illetve terápiás javaslatokat adó specialisták rendelőiben. Eközben gyógyulásunkba vetett hitünk és a gyógyítók iránt érzett bizalmunk együtt sorvad és betegek maradunk.
Merőben más a helyzet, ha a betegséget (bár a tünet lokális) olyan jelzésként fogjuk fel, amely egész élethelyzetünk problémájára utal, és – egy holisztikus szemléletű gyógyítóval összefogva – felkutatjuk a lényegi, belső megbetegítő okot. Ekkor a segítő kezelés tudatállapotunk, szokásrendünk, életmódunk kisebb-nagyobb megváltoztatásával fog párosulni. Pontosan ez az, amire a léleknek igénye van: ez a változás lesz fejlődésünk időszerű és célszerű lépcsőfoka! A betegség – mint nyomatékos jelzés – ekkor érheti el létrejöttének célját, és a gyógyulás így tartós és érdemi lesz!
A „végső diagnózis” lidérce
A betegségek tünetek felőli megközelítése kézenfekvő (és a holisztikus felfogás szerint is fontos), a mögöttünk álló évtizedekben azonban túl nagy súlyt fektettünk a lehető legmélyebbre ásó diagnosztikai módszerekre, mintegy lidércként üldözve a vágyott „tökéletes diagnózist”, amely majd megalapozza a hibátlanul hatásos „tökéletes terápiát”. A tudomány és az ipar csakugyan igen hatékony vizsgáló eszközöket adott a gyógyítók kezébe, melyek alkalmazásakor számos orvos (illetve más gyógyító) túlságos biztonsággal, szinte mereven hajlamos megállapításokat tenni, és azokat közölni.
A hatékony vizsgálati technika alkalmazása nyomán egyre gyakrabban hangzanak el kérlelhetetlen és tömör diagnózisok, illetve terápiás utasítások. Orvosok is, betegeik is kötelezőnek vélt eljárások képzeteivel azonosulnak, és – sajnos! – cseppet sem ritka a fenyegető fogalmazásmód: „Ha nem tartja be ezeket (vagy: nem vállalja a javasolt radikális beavatkozást), további romlásra (illetve akár élete elvesztésére is) kell számítania!”.
A gyógyítás üzletesítése során fenyegető reklámok jelennek meg. Például óriásplakátok hirdették, hogy van egy vírus, amely ezerszer fertőzőbb az AIDS kórokozójánál (hogy egy drága védőoltást propagáljanak). Más plakátok a kebellevételi műtéteket próbálták elfogadhatóvá tenni (mint a halálnál azért jobb megoldást!), és mindennaposak azok a tv-reklámok, melyek szerint a jó közérzet, a fejfájásmentesség, a rendíthetetlen egészség ezzel vagy azzal a remek szerrel biztosítható. (Értsd: aki nem használja, az ne csodálkozzon közérzeti panaszain, hisz nem tartott lépést a gyógyszeriparral.)
A tájékoztatás felelőssége
A gyógyítónak természetesen érthető és igaz tájékoztatást kell adnia betegének mind a baj hátteréről (a diagnózisról), mind pedig a javasolt terápiáról, illetve az annak elmulasztásával járó kockázatokról. Ám nem helyes azt sugalmazni (különösen nem állítani!), hogy az ő véleménye az egyetlen lehetséges utat határozza meg, és hogy biztosan nem léteznek más módok a páciens egészségének helyreállítására. Mind a hagyományos orvoslás, mind az alternatív gyógyítás szakembereinek érzékelniük kellene tudásuk végességét, teljes higgadtsággal fogadva, ha páciensük más gyógymód vagy más gyógyító (illetve intézmény) felé fordul. (Ekkor ugyanis magas szinten kezdi vállalni a saját állapotáért viselendő felelősséget, ami – mint említettem – a gyógyulás alapfeltétele.)
Vannak határok
Úgy tartom, hogy az emberi test – a lélek, illetve az elme irányításával – sokkalta többre képes, mint amit általában és a bevett orvoslás tantételei szerint is tartanak róla! Amikor egy súlyos állapotú beteget (vagy hozzátartozóját) szembesítenek a „végső fázis” diagnózisával, akkor többnyire statisztikai alapú megállapításról van szó, tehát arról, hogy akik ebben az életkorban ilyen leromlott állapotig jutnak, azok többségükben elhunynak (adott időn belül). Csakhogy újra és újra tapasztalhatjuk, hogy egyes betegek mégis kilábalnak a „gyógyíthatatlannak” tartott kórból vagy igen előrehaladt kritikus állapotból! Már elég terjedelmes irodalma van annak a felismerésnek, hogy ezeknél a meglepő gyógyulási eseteknél a pácienseknek (és közelállóiknak) erős hitük volt a gyógyulásban, és kimondott (célokhoz is kötődő) élni akarással voltak jellemezhetők.
Az úgynevezett belső gyógyító erő mozgósításában a gyógyulás lehetőségébe vetett hit nélkülözhetetlen. Éppen ezért gyógyítóhoz méltatlan magatartás az adott esetet reménytelennek minősíteni, illetve a biztos halál fenyegetésével terápiát elfogadtatni!
A gyógyító akkor jár el helyesen, ha közli: „Én, tudásom szerint, nem tehetek többet önért (és gyógyulásáért), viszont segíteni próbálok abban, hogy más lehetőségre (gyógymódra, szakemberre, intézményre) találjon.” Ezzel visszaadja a betegnek a döntés felelősségét saját életéért és állapotáért, és azt a betegnek vissza is kell vállalnia. Természetesen élhet vele úgy is, hogy megerősíti bizalmát és együttműködési készségét az adott gyógyítóval, aki –ismerve az általa követett módszerek határait – bátran közölte a határra érkezését. Ma még sokakat megütközésre késztethet mindez, hiszen benne van az a lehetőség is, hogy a beteg téves döntést hoz, és ezáltal megkurtítja önmaga életét. Én azonban azt tartom, hogy nem a minél hosszabb testi lét emeli az emberi méltóságot, hanem a szuverenitás és felelősség vállalásában megvalósult időszakok. A vázolt eljárás éppen ez utóbbi létmódot támogathatja.
A belső változás szándéka a gyógyulás irányába
Meggyőződésem szerint a gyógyulási-gyógyítási folyamat sikeréhez alapvetően az alábbiak szükségesek:
- vágyódás az egészségre, és hit a gyógyulás lehetőségében,
- bizalom a gyógyító személye iránt,
- a gyógyító módszer elfogadása,
- cselekvő közreműködés a gyógyulási folyamatban (majd a helyreállt egészség megtartása, a célszerű életszokások által).
Amikor mindezek érvényesülnek, a gyógyítási folyamat sikeres lesz, a gyógyító és betege között olyan intim „munkakapcsolat” épül ki, amely kiegészítő pozitív impulzusokat ad a gyógyuláshoz.
Az egészség és a betegség kérdéskörében tehát az új idők legnagyobb fejleménye az lesz, ha az emberek jelentős része – felvállalva a felelősséget önmagáért – következetes szándékot éltet majd magában arra, hogy megőrzi belső és külső egészségét! Szándékaink magasabb (lelki és szellemi) énünkben alakulnak, és jelen vannak a tudattalan elmében, gyakran azonban eltérő törekvésekkel ütköznek az elme tudatos tevékenysége során. Ekkor betegítjük meg magunkat, mivel ennek az ellentmondásnak a következtében auránkban energiaáramlási torzulások, esetleg kimondott blokádok jelennek meg.
Hit a gyógyulásban
A gyógyuláshoz és az egészséges élethez szükséges energiák tehát mindig megvannak, ám sokszor magunk korlátozzuk az anyagi test hozzáférését ezekhez az éltető információkat hordozó (igen nagy frekvenciájú) energiaáramokhoz. A betegség lényege igazából tudatállapotunkban rejlik, és fizikai bajunk a célszerűtlen tudatállapot (mondhatnám: az önmagunkhoz való hűtlenség) kijelzéseként jelenik meg.
Hitünk és (annak megfelelően) ismétlődő gondolataink az egészségünkről (avagy a betegségünkről) megalapozzák cselekedeteinket, és kormányozzák állapotunkat. Ám ezen túl hatnak mindenre és mindenkire, mivel mindnyájan egyazon éltető energiából állunk és a valóságban elválaszthatatlan kapcsolatban létezünk.
Mostanáig a szemünknek hittünk, amely elkülönült, szilárd anyagtestekről tudósít mindnyájunkat. A láthatatlan energiaáramok és információs mezők (például elektromosság, rádió és tv, röntgen, radioaktivitás) intenzív megtapasztalásában eltelt legutóbbi évszázad lefektette az alapokat, hogy egyre többen megértsük és elfogadjuk sugárzó fénylény oldalunk valóságosságát is, amihez a holisztikus életszemlélet (illetve gyógyítói nézőpont) illeszkedik. Már az is nagy lépés, ha valaki szilárd testrészek (szervek stb.) képzete helyett különféle áramló folyadékok együttesének „látja” szervezetét, melyben szüntelen mozgások, változások zajlanak. Amelynek belső „folyói és patakocskái” szüntelen „zenét” sugároznak mindenfelé, egyúttal áthatja őket a mindenfelől feléjük áradó összetett, sok-sok szólamú muzsika.
Minden tapasztalatunk egyedi és különleges, de egyúttal minden cselekedetünk (a gondolat szintjén lévők is!) egymásra ható. A sugárzó és sugárözönben élő emberi szervezet egészségét számos kiegyensúlyozó rendszer szolgálja, melyek időben hangulati+érzelmi üzenetet küldenek (közérzet), ha egyensúlyzavar tapasztalható. A kimondott panaszokkal járó betegség fellépése már azt üzeni, hogy a korábban érkezett, finom jelzéseket nem tudatosítottuk vagy szándékosan félretoltuk.
Pontosan e hibák megelőzésére célszerű mindenekelőtt a szándékainkkal foglalkoznunk, és a tudatos (akaró) elme munkáját mélyebb (lelki+szellemi) énünk szándékaihoz igazítani, nem pedig konzerválni a szándékot semmibe vevő tudatállapotokat!
Meggyőződésem, hogy az új szemléletmód terjedése messze többet ad majd az emberiség egészségének, mint azt ma elképzeljük!
Foto: Adobe Stock