Beteljesületlen szerelmek

A középiskolás matematikatanárom akadályversenyt rendezett. Annak idején is mindig ő vitt bennünket a nyári táborokba, túlélőtáborokba is. De itt most egy bordélyházban dolgozott férfiként, feladata szerint ártatlanokat kellett megrontania. Az egész pálya sakktáblaszerű volt. Hasonlított a nyári címerezések kukoricatábláihoz.

Amikor elindított bennünket, az volt az útravalója, hogy az őszi levelek között érdekes üzenetek, írások, babaruhák vannak elrejtve. Ezeket a különleges kincseket kellett kibogozni a levelek közül, levelek alól. De gyors tempóban kellett mennünk, hiszen ez verseny volt, és ha már túlhaladtunk egy-egy levélkupacon, visszafordulnunk nem lehetett. A tanár úr ugyanis ott haladt mögöttünk és bottal rákoppintott a kezünkre.

Nekem igen sok kincset sikerült összegyűjtenem.

A végén megláthattuk, hogy igen sokat otthagytunk. De csak előre lehetett mennünk.

(Erre a csak előre élményre ébredtem fel, de visszaalváskor még két kép jött elő.)

– Egy vékony csermelyt láttam lejönni a dombról.

Balra volt a tenger.

Váratlanul véget ért a csermely. „Milyen butaság! – gondoltam – Tovább kell csinálni a medret, hogy befolyhasson.”

Az ujjammal mélyítettem és folytattam tovább.

– Kapaszkodtam fel egy dombra. Megjelent a hajdanvolt matematikatanárom és a kezét nyújtva felsegített. „Jó, hogy most nem a tini lányt látod bennem, akit fegyelmezni kell, hanem az anyát.”

Magához ölelt és megcsókolt. „Szeretlek.”

„Én is” – rebegtem.

Kedves Ruth!

30 éves vagyok, két kisfiam van. Egypetéjű ikrek, óvodások. A párommal nem házasodtunk össze, csak együtt élünk, jó-rossz kapcsolatban. Eredendően nyelvész vagyok, de most a képzőművészetire járok szobrászszakon. Talán ezért is idéződik vissza a középiskolás korom matematikatanára, aki elég sajátságos figura volt. Nagyon keményen bánt velünk, olykor ez már talán szadisztikus méreteket is súrolt. Nagyon le tudott hordani bennünket. Ami azt illeti, a mostani mesterem sem igazán ért meg, úgy érzem. Általában úgy summázható a rólam alkotott véleménye, hogy képzelet helyett én inkább csak képzelgek, és olyasmit keresek, ami nincs is. Az efféle racionális dumákkal én nemigen tudok mit kezdeni. Hogy szerelmes voltam-e a matektanárba? Erre alig tudnék válaszolni. Lehet. Ez a csókepizód ilyesmire utalhat.

A páromba pedig már nem. Annak idején, amikor összekerültünk, azt gondoltam, fülig szerelmesek voltunk. A kezdeti idők valóban kellemesek voltak. Jó apa, szép házunk van Pest közelében, de sajnos rengeteget civódunk. Olykor teljesen jelentéktelennek tűnő dolgokon ölre megyünk, és igen nagy durvaságokat vágunk egymás fejéhez.

A szüleim kapcsolata sem tetszik: apám elvetélt művész (zenész lenne). Az anyagi dolgok kőkemény anyám kezében voltak, ez elég disszonáns. Nálunk ilyen probléma nincs, a veszekedések inkább akörül forognak, hogy a párom nem érzi, hogy a lelkem közepében ő volna. Lehet, hogy így is van.

Amikor összekerültünk, mindketten fájdalmas szakítás után voltunk. Most utólag úgy látom, egymás sebeit nyalogattuk, de az már a múlté. A gyerekek, a háztartás, a tanulás, az alkotás és ő eléggé széttépik az életemet. A bordélyházas versenypálya, ahol az ártatlanok megrontása zajlik, elég bizarr. És erre a csók hab a tortán. Hogy az ártatlanságomat mikor vesztettem el, nem tudnám megmondani. Tépett kapcsolataim nyilván beteljesületlenek. Talán emiatt próbálok ujjammal medret vájni az elakadt csermelynek. De hogy a tengerbe jutás-e az igazi beteljesülés, abban nem vagyok biztos.

Üdvözlettel: Petra

Kedves Petra!

Az álom történet- és képvonulatából nagyon jól kirajzolódik az élete, de mintha nem akarná látni, csupán a beteljesületlen szerelemre fókuszál. Pedig a nyelvészet-szobrászat-anyaság-partner szálakból az alkotó felnőtt nő élete már összefonható lenne. De persze ha szerelem- és beteljesüléshiánya van, nekem ezt nincs jogom negligálni, így hát időzzünk el ennél a témánál abban a reményben, hogy amit mondok, nem hasznavehetetlen racionális dumának fogja tartani.

A szerelem – csakúgy, mint az anyaság és az alkotás – archetipális erőket mozgósít a lelkünk mélyéből. Ez jobbára olyan intenzitású, hogy kikerülhetetlen. A szent dolgok erejével és vonatkozásával bombáz bennünket. Persze más a serdülőkori ábrándos és az érett, felnőtt nő szerelmi ereje. Az is tény, hogy a szerelem sokszor tragikus elemekkel átszőtt, miként azt a világirodalom halhatatlan szerelmi történetei tanúsítják. Az én kedvenc történetem például a Héloise és Abélard. Ebben a spirituális távlatok is megnyílnak. És az emberek egy része nemhogy ilyen intenzitásban nem képes megélni, de inkább profán szexualitássá degradálja azt. Hogy mikor „igaz” egy szerelem és mikor csupán illúzió, arra nincsenek minták. Az biztos, hogy ha túlméretezetten egyoldalú vagy érthetetlenül szakad meg, több kínzó élményt ad, mint beteljesültségélményt. Az alkotás is ugyanazokból az archetipális mélységekből nyeri erejét, mint a szerelem, így sokszor össze is keveredik. Leveléből érződik, hogy animuserőket keres, miként az az apa-tanár-mester-partner vonulatból kiviláglik. Sem az „elvetélt zenész”, sem a bordélyházi megrontó, sem a racionális elmarasztaló, sem az apróságokon civódó nem adja azt az erősítést, ami a beteljesülés, a megerősítés lenne.

Ettől a csermely – amely az álmodó – elakadt.

Mert életünknek a medret saját belső erőnkből kell vájnunk.

Ha valóban öntörvényű szobrász, anya és modern lady szeretne lenni, meg kell tanulnia a lelkierőt transzformálni. Az indulattól az anyagon, formán, színen keresztül a szeretetig, a fényességig. Vagyis az ólomtól az aranyig – alkímiai és csakrahasonlattal élve.

Harmincon túl a felnőttéletünket kell építenünk. Talán ez jelképeződik a goromba és szarkasztikus tanár viselkedésében, aki a körmükre koppint, ha elmulasztják az adott pillanat lehetőségét, és nem enged visszautat.

Sok tűnődésre nyertünk lehetőséget álmából.

Köszönettel és üdvözlettel: