Az egyedüllét igazi erőforrás

Vannak kapcsolatok, melyek azért működnek, mert mindkét fél visszahúzódhat a saját lakásába. Sok szingli élvezi az életét állandó társ nélkül. Fájdalmas magánnyá akkor válik az egyedüllét, ha nem magunk választottuk, például szakítás után, vagy ha úgy érezzük, ki vagyunk zárva egy társaságból. Az egyedüllét miatti félelem gyakran gyerekkorban kezdődik. Az egyedül töltött idő azonban lehetőséget jelent arra is, hogy fejlődjünk. Felbukkanhatnak olyan képességek, amelyekről nem is gondoltuk, hogy rendelkezünk velük, ha szükségünk van rájuk, mert nincs, aki segítsen. Függetlenül attól, hogy párkapcsolatban élünk vagy sem, a tudatosan választott, egyedül töltött idő inspiráló erőforrás lehet.

Bármilyen paradoxan is hat ez, vannak emberek, akik szívesen töltenek egyedül időt, mégsem élvezik a magányos perceket. Franziska Muri írónő szerint az egyedüllétnek rossz a híre, ezért érezzük kellemetlennek. Ő is a saját példáján tanulta csak meg, hogy az egyedüllét lehet kellemes is. Frissen a válása után, mikor már a barátaival sem érezte olyan jól magát, megpróbált magányosan, a természetben sétálva választ találni arra a kérdésre, hogyan tovább. Kezdetben nem jutott messzire, tanácstalan volt, de egyre inkább elcsendesedtek a gondolatai, és rájött, hogy ez a belső nyugalom, az egyszerű jelenlét kifejezetten kellemes. Mivel ebben az időszakban nem nagyon volt kapcsolatban senkivel, nem volt, aki lebeszélhette volna őt az egyedüllétről.

Miért félünk az egyedülléttől?

Így képes volt felfedezni a saját útját. Az egyedüllét ambivalens hírét alapvetően két dologra lehet visszavezetni. Egyrészt vágyunk egy fészekre, ahol feltöltődhetünk, másrészt tartunk a szociális kirekesztéstől. Kulturálisan ez a kollektív fejlődésünk miatt alakult így: ma egy olyan, évszázadokkal ezelőtt elindult individualizációs folyamatban élünk, amelynek során eltávolodunk a régi kapcsolati mintáktól, a nők önállóbbakká, magabiztosabbakká válnak, kapcsolataikban is egészen másra vágynak.

Már Abraham Maslow, a híres piramis kidolgozója is felismerte, hogy az egyedüllétre való vágy és az önmegvalósítás foka között összefüggés áll fenn. Franziska Muri szerint a társadalmunk ma a fejlődési folyamat olyan szakaszába jutott, amely lehetővé teszi, hogy messzemenően egyéniek, függetlenek legyünk, ennek megfelelően egyre fontosabbá válik a spirituális fejlődés, a vágy, hogy visszahúzódhassunk és befelé figyelhessünk. 

Ugyanakkor még bennünk él a Neander-völgyi ősember is. Annak ellenére, hogy ma már képesek lennénk életben maradni akkor is, ha különválunk a társadalomtól, agyunk legősibb részei még mindig erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy a túlélésünk érde- kében egy csapathoz kell tartoznunk. A történelmileg még viszonylag friss emancipációs mozgalom is bizonytalanná tesz minket. Bár a kutatók szerint a nők általában jobban élvezik az egyedüllétet, mint a férfiak, sokan közülük még mindig úgy érzik, hogy nem felelnek meg a társadalmi elvárásoknak, ha szívesen töltenek időt egyedül.

Gyakoroljuk az egyedüllétet!

Egy egyetemistákkal elvégzett kísérlet azt mutatta, azok, akik randit szerveztek saját magukkal, később sokkal kevésbé érezték magukat kellemetlenül, ha egyedül kellett lenniük. Franziska Muri is sikerrel vette ezt az akadályt. Pozitív élményeinek tükrében bátran ajánlja mindenkinek, aki nehezen viseli az egyedüllétet, hogy tervezzen meg egy estét, egy napot egészen egyedül.

A randi során jobban megismerhetjük azt az embert, akivel a legtöbb időt töltjük, akitől sosem fogunk tudni megszabadulni. Mindegy, hogy kávézóba, moziba, sétálni megyünk, vagy csak a kanapén ülünk: a gyakorlat sikeréhez csak arra van szükség, hogy kikapcsoljunk minden faktort, amely elterelhetné a figyelmünket, mint a telefont vagy a tévét, és egészen egyedül legyünk. Aki megtanul egyedül lenni, annak nincs szüksége annyi külső ingerre.

Szívesen leszünk magunkban, és élvezni fogjuk, hogy megnyugszunk, kreatív ötleteink támadnak, boldogok leszünk. Egyszerűen azért, mert a belső csendben meghalljuk az élet halkabb hangjait, a belső hangunkat is, mely elárulja, hogyan szeretnénk valójában élni. A tudatosan önmagunkkal töltött idő értékes ajándék nem csak saját magunknak, de másoknak is, hiszen egy ilyen szünet után feltöltődve, megerősödve térünk vissza hozzájuk.

Pár nap magány – a visszahúzódás egyre trendibb

Jóga Mallorcán, ájurvédakúra Indiában vagy pár nap kikapcsolódás egy német kolostorban – ha megnézzük az alternatív utazási oldalak kínálatát, egyértelművé válik, hogy gyorsuló világunkban egyre többen vágynak rá, hogy visszatérhessenek saját magukhoz és a legfontosabbra koncentrálhassanak. Egy pár napos, magányos utazás olyan lehet, mint egy jól sikerült randi saját magunkkal, így könynyebben újratervezhetünk és tisztázhatjuk a dolgokat, mint a saját lakásunkban. Christoph egy bank személyzeti osztályán dolgozik felelős pozícióban. Bár párkapcsolatban él, különösen stresszes munkahelyi időszakok után tudatosan el szokott vonulni pár napra egyedül. Az utóbbi években többször is járt német kolostorokban, például Arenbergben. Végzett teológusként a keresztény tradíciókban is otthon érzi magát, elsősorban azonban a valláson kívüli kínálat, a masszázs, a pszichológiai tanácsadás, az elvonulás a csendes szobába segítenek neki nyugalmat találni.

Elég, ha a lakóhelyétől csupán 50 kilométerre található vendégházat felkeresi, ez már elég messze van ahhoz, hogy el tudjon távolodni a mindennapoktól és elmerülhessen egy másik világban, amely feltölti a lelkét. A kirándulások, masszázsok, testtudatos egyéni coachingok során elsősorban a szabadságot élvezi, hogy spontán módon dönthet arról, mit szeretne tenni a legközelebb. Petra márciusban járt először ilyen visszahúzódást kínáló üdülésen. Az ügyintéző egy munkahelyi kihívásokkal teli időszak után úgy érezte, feszült, nyugtalan és szorong, nem tudott jól aludni. Az egyéni coaching és a masszázsok mellett főleg tudatos egyedüllétre vágyott, sokat sétált és olvasott. A kikapcsolódás segített neki visszatalálni önmagához, a coaching során megtanulta, hogyan kezelheti jobban a megterhelő helyzeteket. Ma már tudja, mennyire fontos néha egyedül lenni, hagyni, hogy feltöltődjön a lelkünk.

Nyugalomban visszatalálni önmagunkhoz

Németország első Zapchen szomatikus visszahúzódás központjában a nyugati és a távol-keleti gyógyító hagyományok egyesítése, a teljes körű harmonizáció a cél. A pfalzi vidék közepén fekvő Stauf védett oázis, a csendet csak a madarak csiripelése, a rovarok zümmögése töri meg. Az itt álló várért az elmúlt évszázadokban heves csatákat vívtak, például a reformáció ideje alatt. A várromot, amelyhez kőlépcsők vezetnek, benőtte a fű, olyan, akár egy természetes amfiteátrum.

Ideális helyszín taj-csi kurzusokhoz. Nem messze innen halad a Szent Jakab-út egyik szakasza. Látszik a padokon és asztalokon, hogy időnként söröznek itt a látogatók, de most nincs itt senki, süt a nap, gyönyörű a kilátás – tökéletes körülmények ahhoz, hogy megtaláljuk a kreatív flow-t. Franciaországból, Dániából, Norvégiából és Svájcból is jönnek ide vendégek, hogy viszszataláljanak önmagukhoz a közeli vendégházban. Nincs tévé, autók, repülők, ez egy nagyvárosi zajokhoz szokott fülnek önmagában is különös csendet jelent.

Egyéni praktikák búfelejtésre

A csend szokatlan, viszont az ízek intenzívebbek itt: a reggeli friss kenyér, bioméz, sajt, áfonya, igazi forrásvíz a közeli tóból, frissen facsart narancslé. Segít ellazulni, mélyebben lélegezni, elengedni. A különböző programok, például a modern tánc, a jóga, a sámántransz lehetőséget nyújtanak arra, hogy jobban megismerjük saját magunkat és a többi vendéget is. A masszázsok még inkább ellazítanak, azt az érzést adják, hogy visszatérünk a testünkbe. A tulajdonos, Marion von Gienand a hotel területén lakik, meditál és dolgozik egy különleges, általa életre hívott, többgenerációs lakóprojekten, más, egyéni megoldásokra vágyó emberekkel, családokkal és terapeutákkal együtt.

A Zapchen testorientált coaching-módszer, amelyet szintén kínálnak itt a vendégeknek, a bioenergetika és a csi-kung keverékére hasonlít leginkább, rengeteg mentális és meditatív elemet tartalmaz. A zapchen szó tibetiül annyit tesz, neveletlen, hiszen itt a központban sok mindent megtehetünk, amit gyerekként élveztünk, ám felnőttként nem gyakran engedünk meg magunknak. Szabad például motyogni, ásítani, sóhajtozni, szökdécselni, lustálkodni, hintázni, befészkelni magunkat. Julie Henderson amerikai színésznő és diplomás pszichológus fejlesztette ki a módszert, amelyet az ősi tibeti gyógytudás inspirált.

Bizonyos testtartások és mentális képek kombinációi, hanggyakorlatok és hangok azt az érzést keltik a szervezetben, hogy minden rendben van, a test visszatérhet a természetes állapotába. A viselkedéssel együtt a belső hozzáállásunk is megváltozik, hiszen miközben élvezettel ásítunk, nem tudjuk stresszes gondolatokon törni a fejünket. Könnyedén elterelhetjük a gondolatainkat és jól érezhetjük magunkat. Eleinte furcsán érezzük magunkat, szinte szégyelljük, hogy szökdécselünk és hajlongunk, ősi hangokat adunk. Ám az ezt követő rituális megnyugvás során, melyet
kedvesen szundinak is becéznek, az energiarendszerünk szinte újraindul. Éberré válunk, frissé és motiválttá.

Félelem az egyedülléttől

Az egyedüllét nem mindenkinek szerez örömet. Janett Menzel újságíró könyvet írt az egyedüllét művészetéről, coachingjai során segíti azokat, akik úgynevezett monofóbiában szenvednek. Azok, akik félnek egyedül lenni, úgy érzik magukat, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a szüleit az áruházban. Hibásnak, értéktelennek tartják magukat. Janett hamar szembe kellett, hogy nézzen közeli hozzátartozói halálával, egyedülálló édesanyja nem sok időt tudott vele tölteni, ezért hosszú ideig nagyon félt az egyedülléttől. Ma már megbarátkozott vele, és felismerte az üzenetét: a magány mutatni akar valamit, amit a szívünk, a lelkünk súg, ami a sötétben bujkál, és érzelmeket vált ki. Miért van az, hogy egyes emberek élvezik az egyedüllétet, míg mások idegesek, szomorúak vagy ijedtek lesznek tőle? Sylvia Harke pszichológus ezt a kötődés- és fejlődéspszichológiával magyarázza. A kora gyerekkori időszakban a gyerek még nagyon szimbiotikus kapcsolatban áll az anyjával. Ha éhes, és az anya nem reagál azonnal, bajba kerül. Hiszen nincs időérzéke, az anyja gondoskodására szorul.

A másik oldalról a túlzott anyáskodás is megakadályozhatja a gyerek természetes önállósodását. Ebben az esetben hiányzik az az élmény, hogy milyen egyedül játszani, magyarázza Sylvia Harke. A szakértő sokáig egy szülő-gyerek szakklinikán dolgozott, és sokszor találkozott azzal, hogy az anyák gyakran lelkiismeret-furdalással küzdenek, ha engedelmeskednek a szükségleteiknek és egyedüllétre vágynak. A hiperszenzitívek is nehezen veszik rá magukat az egyedüllétre, pedig számukra ez különösen fontos.

A legfontosabb, hogy jó kapcsolatot ápoljanak saját magukkal

Sylvia Harke évek óta hiperszenzitíveket is coachingol, és próbálja erősíteni bennük azt a képességet, hogy jól tudjanak gondoskodni saját magukról. A legfontosabb, hogy jó kapcsolatot ápoljanak saját magukkal, és érezzék, kik is ők valójában. Tudniuk kell, mit akarnak, meg kell engedniük maguknak és elég erősek kell lenniük ahhoz, hogy valóban be is teljesítsék ezeket a vágyakat. Sok természeti nép számunkra drasztikusnak tűnő rituálékkal ünnepli a gyerekek felnőtté válását, ahol a fiataloknak több napot kell egyedül eltölteniük a természetben. Pedig ez alatt az idő alatt erős leválási folyamatok zajlanak, melyek érzelmileg és testileg is segítenek eltávolodni a szülőktől.

A modern civilizáció ezzel szemben gyakran épp ellenkezőleg működik, a telefonunkon keresztül folyamatos kapcsolatban maradhatunk a szüleinkkel, ez főleg azokra a generációkra jellemző, akik már mobiltelefonnal nőttek fel. Az alkotó egyedüllét Sylvia Harke szerint olyan, szabadon választott magány, mely során kreatív projektjeinkkel tudunk foglalkozni. Ahogy eltávolítjuk a külső ingereket, eleinte kellemetlen érzéseink, gondolataink támadhatnak. Fontos, hogy kibírjuk ezt a nehéz időszakot és nyitottak maradjunk arra, amit építhetünk belőle. Ha egyedül hagyjuk a gyerekeket, ők előbb-utóbb ismét kreatívvá válnak, egészen mélyről törnek elő ötletek. Ez olyan ajándék, melyet csak akkor kaphatunk meg, ha nyitottak vagyunk rá.

A magány megbetegíthet

Bármilyen fontos is a szabadon választott egyedüllét, az elvonulás az ingerektől és az élményektől, a kényszerből született magány stresszt jelent a szervezet számára, elősegíti a betegségek kialakulását, például a gyulladásokat és a depressziót, írja Manfred Spitzer. A magány szó szerint fájhat, ezt MR-tomográfia segítségével tudósok is kimutatták. Ha valakit kizár a közösség, az ugyanazt a részét aktiválja az agynak, mint a valódi, fizikális fájdalom. A fájdalom célja, hogy megvédje a testünket a sérülésektől, magyarázza Spitzer.

A túléléshez azonban nem csak a testi sérüléseket kell elkerülnünk, csoportban élő lényként ugyanilyen fontos az is, hogy a közösség részét képezzük. Ha több tízezer évvel ezelőtt valakit kivetett a közösség, az halálra volt ítélve.

Így sikerülhet jól az egyedüllét

Az egyedüllét elsősorban akkor válhat a belső tisztaság és az erő forrásává, ha szabadon választjuk, és tisztában vagyunk vele, hogy a barátaink örülni fognak neki, ha nemsokára visszatérünk. Anselm Grün bencés szerzetes és író úgy döntött, visszahúzódva, egy szerzetesi közösségben akar élni. Könyvében arról ír, manapság nagyon sokan panaszkodnak az egyedüllétre, arra, hogy bár sok ismerősük van, mégis hiányolják a komoly barátságokat.

Túl sok mindent csinálnak, de semmi nem teszi őket boldoggá. A társadalom egyre kevésbé képes kapcsolatokatfenntartani, de egyre kevésbé képes egyedül lenni is. Ennek okait Grün is a kötődéspszichológiában látja. Aki gyerekként sok időt tölt egyedül, gyakran gyenge ősbizalommal rendelkezik. Akinek azonban nem volt szabadsága, annak hiányoznak a tapasztalatai az egyedüllétről. A szerzetes azt tanácsolja, fogadjuk el az életet olyannak, amilyen, magányos időszakokban legyünk a saját barátaink. Gondoskodjunk róla, hogy az időnket kellemesen töltsük, hallgassunk zenét, dolgozzunk kreatív projekteken, meditáljunk. Így az egyedüllét a kreativitás forrásává válhat. Számos tudós és művész találja meg az egyedüllétben az alkotóerőt.

A szerzetesek, remeték mindig is a csendet keresték, hogy kapcsolatba léphessenek istennel. Eckhart mester az eltávolodást tartotta a legfőbb erénynek, úgy gondolta, ez az alapja annak, hogy istent magunkhoz invitálhassuk. Anselm Grün is gyakran visszahúzódik, hogy magányában megnyíljon isten és a létezés ősi mélységei felé. Ennek ellenére van, hogy magányosnak érzi magát. Ebből az élményből kiindulva azt javasolja mindenkinek, aki kellemetlenül érzi magát egyedül, hogy töltsék meg tudatosan az egyedül töltött időt. Ha mi magunk döntünk róla, mi történjen ebben az időben, akkor tud a magány igazi énidővé válni.

Az egyedülállók esélye a fejlődésre

Ruth Knaup pszichológus tanácsadó könyvet írt egyedülálló nőknek és férfiaknak, hogy támogassa őket. Legfőbb tanácsa, hogy ezt az időszakot használjuk a személyes fejlődésünkre. Ha kellemesen rendezzük be, egyszobás lakásunkban is érezhetjük magunkat otthon, mindent átjárhat az egyéniségünk. Aki nem érzi jól magát egyedül, felteheti magának a kérdést, olyan ember-e valójában, amilyen lenni szeretne, olyan valaki, akivel szívesen töltene időt. Ez azért is fontos kérdés, mert ha untatjuk saját magunkat, akkor előfordulhat, hogy az egyedül töltött időt inkább takarítással és ügyintézéssel töltjük ahelyett, hogy egy izgalmas könyvvel és egy tejeskávéval bekuckóznánk a kanapén. Ilyenkor a külvilág is ennek megfelelően reagál, ha nem értékeljük és szeretjük magunkat, mások sem fognak minket értékelni, odafigyelni ránk.

Ezáltal ördögi kör alakul ki. Ruth Knaup kliensei közül többen is olyan képességeket fedeztek fel saját magukban, amelyekről sosem gondolták volna, hogy rendelkeznek velük. Például, hogy képesek egyedül felfúrni a falra a polcokat, ami erősíti az önértékelést. Az, hogy képesek legyünk segíteni saját magunkon, fontos alapja annak, hogy képesek legyünk egészséges kapcsolatot fenntartani – saját magunkkal vagy a társunkkal.

A tortát azonban magunknak kell megsütnünk! Az egyedüllét főleg az egyedülálló anyák számára olyan megterhelő tényező lehet, mely akár kiégéshez is vezethet. A folyamatos felelősségvállalás valaki másért, anélkül, hogy időnként valaki rólunk is gondoskodna és levenné a terhet a vállunkról, nagyon nehéz. Muszáj időnként időt szakítani arra, hogy erőt meríthessünk, magyarázza a terapeuta. Bízzuk rá a gyerekeket például a nagyszülőkre, és pár napig csináljuk csak azt, amihez kedvünk van. A legfontosabb, hogy megtanuljunk segítséget kérni. Nem lehet mindent egyedül megoldani.

Hagyjunk szabadságot magunknak és a párunknak is

A gyerektelen szinglik ugyan spontán is megtehetik azt, amit szeretnének, ez a szabadság azonban nem teszi őket immúnissá a magányra. A rituálék biztonságot adnak ebben a helyzetben. Ruth Knaup azt javasolja, ha magányosnak és szomorúnak érezzük magunkat, utazzunk el spontán módon, hívjuk meg magunkhoz a barátainkat, menjünk el táncolni vagy masszázsra.

Egyfelől nyugodtak a saját életükben, odataláltak magukhoz. Másfelől mindenre fel vannak készülve. A stabil kapcsolatban élők ezzel szemben gyakran nehezen tudják csak kifejezni, hogy több időre lenne szükségük egyedül, mert hibásnak érzik magukat emiatt. Ha azonban azért, hogy békesség legyen, nem fejezzük ki ezeket a vágyainkat, azzal azt kockáztatjuk, hogy hosszú távon elégedettlenné és ingerlékennyé válunk. Ez pedig senkinek nem jó.

Az a kötődés, mely lehetőséget hagy az önállóságra, hosszú távon sokkal stabilabb

Nekünk magunknak kell gondoskodnunk arról, hogy meglegyen mindenünk, amire szükségünk van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Az esetleges kellemetlen érzésekkel fizetjük meg az árát annak, hogy megkapjuk a szabadságot, amire vágyunk. Erre mindenki képes. A romantikus elképzelésünket arról, hogy milyen egy ideális párkapcsolat, még mindig a szimbólumok határozzák meg: a szerelmeseknek mindig együtt kell lenniük… vagy mégsem? Mindenkinek szüksége van autonómiára, érezni akarja saját magát, hangsúlyozza Ruth Knaup. Ez egészséges, hiszen csak az lehet igazi társ, aki másoktól függetlenül, önmagában is képes definiálni saját magát, saját gondolatokkal, érzésekkel és vágyakkal. Ahhoz, hogy önálló emberként tekintsünk saját magunkra, szükségünk van térre, ahol egyedül lehetünk. Az a kötődés, mely lehetőséget hagy az önállóságra, hosszú távon sokkal stabilabb, hiszen mindkét fél képes fejlődni anélkül, hogy tartania kelljen tőle, hogy erre rámegy a kapcsolat.

Legyünk bár egyedülállók vagy kapcsolatban, a tudatos egyedüllét, akár csak pár órára, egy fél napra vagy egy rövid üdülés erejéig, segíthet abban, hogy újra visszataláljunk saját magunkhoz. Minél biztosabbak vagyunk saját magunkban, annál nyitottabbá válunk az új élményekre, és annál színesebbé válik az életünk.

Fotó: Adobe Stock