Az ítélkezés magányossá tesz
Ha egy férfi viccesen a párja szétszórtságára panaszkodik, elképzelhető, hogy akarata ellenére az apai kritikára és a gyermeki bizonytalanságra fogja emlékeztetni. A nőben ilyenkor megszólal a belső hang, „nem vagyok elég jó”. Ha nem ismeri fel, hogy melyik múltbeli élménye befolyásolja ezt a gondolatot, a jelenre fogja projektálni. A múlt szemüvegén keresztül nézi a jelent, aggodalmaskodva, és ennek alapján ítéli meg a jelent. Így nem veszi figyelembe, hogy az élet lehetőséget nyújt neki arra, hogy feloldja ezt a régi sérelmet. Pedig megvizsgálhatná a gyermeki, szorongó gondolatait, megbocsáthatná és elengedhetné őket, és felismerhetné, hogy a szeretet vette át a helyét.
Legyünk tisztában vele, hogy az érzékelés mindig projekció. Mi vagyunk a felelősek azért, amit látunk, mert az, amit érzékelünk, kizárólag a saját értelmezésemen alapul. Saját interpretációnk dönt arról, hogy mit élünk át.
Tudatosan vizsgáljuk felül a figyelmünk fókuszát
Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, merre irányítjuk általában az energiánkat. Stressz, harag vagy félelem? Vizsgáljuk meg, hogyan tükrözi ez az érzékelésünket és a valóságunkat. Látjuk a világot, amelyet teremtettünk, de nem vesszük észre, hogy az ítéleteinkkel és értelmezéseinkkel mi maguk hoztuk azt létre.
Mi történne, ha megváltoztatnánk a mintáinkat? Mi lenne, ha egyszerűen egy másik filmet kezdenénk vetíteni? Vizsgáljuk meg, hogy milyen, a félelemre alapuló (horror)sztorik játszódnak le a fejünkben a múltból, és milyen elvárásokkal tekintünk a jövőbe! Hogyan nehezítjük meg ezekkel a történetekkel a saját dolgunkat, és akadályozzuk a boldogságunkat?
Figyeljük meg, hogy az ítélkező hozzáállás elrabolja az elégedettségünket, és felerősíti bennünk az érzést, hogy egyedül vagyunk. Próbáljunk meg szeretettel viszonyulni ahhoz, amit gondolunk, mondunk és teszünk. Így fel fogjuk ismerni, hogy a magány és az elhagyatottság érzése pontosan az ítélkező hozzáállásunkból fakad. Egy buddhista szólás szerint megítélni valakit olyan, mintha mérget vennénk be, és arra várnánk, hogy valaki más meghaljon. Figyeljük meg azt is, milyen nehéz nem ítélkezni.
Az ítéletek nagyban meghatározzák, hogy kik vagyunk. Ha meg akarunk szabadulni a negatív illúzióktól, el kell hagynunk ezt a szokást.
Az ítélkezés magányossá tesz
Először is jó, ha észrevesszük, milyen könnyedén kritizálunk másokat, és milyen könnyedén leszünk mérgesek vagy lehangoltak. Ennek első pillantásra nincs értelme, az igazság azonban az, hogy ezeket a gondolatokat tudatosan választjuk, hogy az áldozatszerepbe helyezkedhessünk. Ez azt jelenti, hogy a haragot, a kellemetlen érzéseket igazából nagyra értékeljük, mert szívesen tetszelgünk a szenvedő szerepben.
Ha az ítélkezés magányossá tesz, míg az együttérzés és a megértés kiteljesít, miért töltünk ennyi időt az előbbivel? Társadalmunkban a státusznak, a külsőnek és az anyagi jólétnek nagy jelentősége van. Ha valamivel nem rendelkezünk, könnyen úgy érezhetjük, kevesebbek vagyunk. Értékítéleteket hozunk, hogy ne kelljen éreznünk saját alkalmatlanságunkat, és ne kelljen a bizonytalanságainkkal foglalkoznunk. Egyszerűbb valaki más képzelt hibáiból viccet csinálni, mint saját feltételezett hiányosságainkkal szembenézni. Ha nem ítélkeznénk, egyenértékűnek tartanánk egymást. Nem éreznénk úgy, hogy jobbak vagy rosszabbak vagyunk másoknál, egyenlőek lennénk.

Ijesztő lehet teljesen megválni az ítélkezéstől, hiszen ez egy megszokott minta, amelyet előszeretettel alkalmazunk. Hiszen ha mások vélt vagy valós hibáival foglalkozunk, nem kell saját fájdalmunkkal szembenéznünk. Másokra vetítjük ki az ítéleteinket, ez azonban csak rövid időre okoz megnyugvást. Az alkalmatlanság érzése ugyanis nem múlik el egyszerűen ezáltal. Mindennek a tetejébe ráadásul még folyamatosan meg kell küzdenünk a rossz lelkiismerettel is, hiszen rosszul bánunk másokkal. Ha úgy érezzük, nem vagyunk békében magunkkal, nem a természetes mederben folyik az életünk, az arra utal, hogy felvettük az ítélkezés rossz szokását.
Figyeljünk tehát oda, és ne csatoljunk értékítéletet az értéktelen dolgokhoz ezen a világon
A különlegességhez, az egyéniséghez és ahhoz, hogy igazunk van-e. Ezek a dolgok értéktelenek, mert nem tesznek minket boldoggá, csak ellopják a lelki nyugalmunkat. Ha úgy gondoljuk, valaki más a felelős azért, hogy jól vagy rosszul érezzük-e magunkat, akkor ítélkezünk. Amit azonban másokban elítélünk, csak azt tükrözi, hogy hogyan ítélkezünk saját magunkról. Amit szeretünk másokban, az a saját fényünk visszatükröződése.
Mihelyst nem ítélkezünk saját magunkról, és nem vádoljuk magunkat azzal, hogy elhagytuk vagy elárultuk a szeretetet, nem fogjuk magunkat hibásnak érezni, és így nem lesz mit kivetítenünk másokra. Ez szabaddá tesz, hogy valódi együttérzéssel fordulhassunk mindenki felé. Így egyértelművé válik, hogy mind ugyanazokkal a gondolatokkal és félelmekkel, illetve közös, nem ellentétes célokért küzdünk. Ha a félelem helyett a szeretetet, a békét választjuk legfelsőbb célunkként. A szeretet azt jelenti, hogy elhagyjuk a félelmet. A belső béke pedig azt, hogy szabadok vagyunk a boldogságra és a gyógyulásra.
Bocsássunk meg, és akarjunk jót úton a szeretet felé
Ha észrevesszük, hogy ítélkezni kezdünk, szabaduljunk meg a negatív gondolatoktól úgy, hogy megbocsátjuk őket saját magunknak. Tekintsünk ítélkező önmagunkra elfogadással és jóakarattal, és gondoljunk rá, hogy csak szeretetre és békére vágyunk. Ismerjük fel, hogy rossz döntést hoztunk, bocsássuk meg magunknak a gondolatot, és döntsük máshogy. Ez alkalommal válasszuk a szeretetet, és térjünk vissza az egyesség érzéséhez. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a dolgokat, más szemszögből fogjuk őket látni. Figyeljünk tehát oda rá, hogy milyen hatással van a múltunk arra, hogyan viszonyulunk a jelenhez, és határozzuk el, hogy változtatunk!

Eldönthetjük, hogy úgy viszonyulunk az emberekhez vagy a helyzetekhez, mintha most először találkoznánk velük. Minden találkozás előtt, mely felébreszti bennünk a múltbeli sötét emlékeket, ismételjük el magunknak, hogy más szemmel akarjuk látni az adott embert. Ahelyett, hogy a múlt szemüvegén keresztül néznénk, lássuk meg emberként, aki szeretetre vágyik. Ezáltal esetleg bocsánatot kérhetünk a részünkért a konfliktusokban, melyeket okoztunk, a szóhasználatunkért, a hangnemünkért és az ítéleteinkért. Ez csodákat tehet.
Segíthet a szeretet és az együttérző jóakarat meditációja is, mely során örömöt, fájdalommentességet, együttérzést és szeretetet kérünk saját magunknak, majd a családunknak, a barátainknak, végül a távoli ismeretségeinknek, sőt, az összes embernek. A félelem ketrecéből csak a szeretet segítségével tudunk szabadulni. A szeretet nálunk kezdődik, és ez a legnagyobb feladatunk a földön: előtérbe helyezni a szeretetet, visszaállítani az egységet, hagyni csillogni a fényünket és szabadon boldognak lenni.
Kapcsoljuk ki az ítélkezés automatizmusát!
Ha felismerjük az automatikus ítélkezés energiarabló negatív hatásait, talán úgy fogunk dönteni, hogy kevesebbet kell értékelnünk és ítélkeznünk. Nem lehet azonban csak bizonyos területeken kikapcsolni az ítéleteinket, és más helyzetekben, például a főnökünkkel, az anyósunkkal vagy saját magunkkal szemben továbbra is gyakorolni. Teljesen le kell mondanunk róla!
Ha megszabadulunk az ítélkezéstől, könnyebben elérhetjük, amire vágyunk: érzelmi gyógyulást, örömöt, békét és higgadtságot, valamint a szeretetteljes együttélést a többi emberrel. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy készen állunk-e a régi mintáink törlésére és az újfajta létezésre. Ha a válasz igen, akkor vizsgáljuk meg semlegesen az értékítéleteinket, és fedezzük fel, hogyan gátolják vagy vonzzák a szeretetet az életünkben.
Ítéljük meg például egy 1-től 10-ig terjedő skála segítségével az összes ítéletet, amelyet egy nap alatt hozunk. A legtöbb esetben észre sem vesszük, hogy éppen ítélkezünk. Ha azonban őszinte leltárt vezetünk és megfigyeljük, naponta hány ítéletet hozunk, könnyen abba a csapdába eshetünk, hogy saját magunkat kritizáljuk, vagy szégyenkezünk a gondolataink vagy a viselkedésük miatt. Ez azonban nem segít. A legjobban úgy tudjuk felmérni a helyzetet, ha megfigyeljük, milyen érzéseket váltanak ki belőlünk a döntések. Minél rosszabbul érezzük tőlük magunkat, annál magasabb értéket kapjanak a tízes skálán. Írjuk fel, milyen érzéseket váltott ki bennünk az ítélkező hozzáállás.
Ha észrevesszük, hogy ítélkezünk vagy védekező pozícióba helyezkedünk, gondoljunk rá, hogy ezekben a helyzetekben a távolságtartás és a félelem oldalát választottuk.
Csupán el kell határoznunk magunkat, hogy megváltoztatjuk a hozzáállásunkat. Tegyük fel magunknak a kérdést: a szeretet vagy az ítélkezés szemszögéből nézzük a helyzetet? Ahelyett, hogy felháborodunk és a távolságtartás egocentrikus álláspontjára helyezkedünk, próbáljuk meg a kellemetlen érzéseket minél hamarabb tudatosan feldolgozni, és álljunk készen arra, hogy felismerjük saját részünket a helyzetben, így elkerülhetjük, hogy ösztönösen értékítéletekkel reagáljunk.
Fotó: Adobe Stock