Halál: fájdalomtól az életörömig

Halottak napja közeledtével gyakrabban gondolunk arra, hogy a búcsú egy szeretett embertől a legszomorúbb és legnehezebb feladat, amivel csak az életben szembetalálhatjuk magunkat. A mai társadalomban a halál témáját kiszorították az életből, éppen ezért új gyászkultúrára van szükségünk. Csak ennek segítségével lehetünk képesek feldolgozni a veszteséget és újra megtalálni az életbe visszavezető utat.

A halál témájáról való gondolkodás – legyen szó bár saját vagy más ember elmúlásáról – nem valami népszerű dolog. Aki mégis ezt teszi, és ezt nem is rejti véka alá, azt az emberek gyakran biztatják arra, hogy inkább valami konstruktív, pozitív feladattal foglalkozzon. Pedig mi, kétlábú lények, a többi élőlényhez hasonlóan, nem térhetünk ki a születés, a lét és az elmúlás folyamata elől. Aki megbarátkozik ezzel a gondolattal, annak valószínűleg nem lesz kifogása az ellen, hogy mondjuk saját maga válassza ki végső nyughelyét.

Temetőerdő

Ezen a területen természetesen számtalan lehetőség létezik. De van egy egészen új, a neve temetőerdő. Svájcban már egész sor ilyen létesítmény működik, Németországban 2001 őszén nyílt az első. Itt mindenki kiválaszthatja a neki leginkább tetsző fát, amely akár az egész családjáé is lehet, és 99 évig fenntartják a számára. Az illető halála után a testét elhamvasztják, és a hamvakkal telt urnát elhelyezik a kiválaszott fánál. Ha nem maradnak hátra hozzátartozók, ezt a feladatot a temetőerdő fenntartói végzik el.

Az érdeklődés óriási, ez is azt jelzi, hogy az emberek vágynak valamiféle természetközeli, nyugodt megoldásra, ahol úgy érezhetik, újra részévé válnak a természet nagy körforgásának. Annál is inkább, mert a régi temetési rítusok egyre ritkábbak.

A haldoklás és a halál színhelye az utóbbi években egyre inkább a kórház vagy az idősek otthona. A gyászolóknak vagy jut egy félreeső, csendes hely, vagy nem. Pedig a legtöbb embernek megérétésre van szüksége, ha gyászol. Valakire, aki megvigasztalja, vagy akár csak egyszerűen meghallgatja. A temetőerdőkhöz hasonlóan ezen a területen is vannak új kezdeményezések.

Új kezdeményezések

Németországban jól ismert például a halál kutató Elisabeth Kübler-Ross munkássága. A témáról szóló könyvében leírja, hogyan lehetséges elkísérni együttérző és egyedi módon az embereket utolsó útjukon. Közben azt is megállapítja, hogy az élet átmeneti szakaszainak megfelelő feldolgozása teljesebbé teszi a hátramaradottak életét, és spirituális nyitottsággal ajándékozza meg őket. Egy másik úttörő Fritz Roth, aki Az emberi kíséret háza nevű hospice-intézményben lehetőséget ad arra, hogy a családtagok békében vegyenek búcsút a távozótól. Másik kezdeményezése az a mozgó, egész Németország területén igénybe vehető, Bárka névre keresztelt jármű, amely hívásra rendelkezésre áll, és ahol nők dolgoznak, segítenek a nőknek. A munkatársak számára természetes, hogy a halottak elkísérése hagyományosan női feladat, mivel a nők a férfiaknál jóval többet tudnak a születésről és a halálról, az élet ármeneti szakaszairól.

Az asszonyok szerint a gyászt csak akkor lehet sikeresen feldolgozni, ha az illető nyugodt körülmények között, intenzív módon mondhatott búcsút a távozónak. A búcsúhoz hozzátartozik az is, hogy a gyászoló saját kezűleg mosdassa, öltöztesse a halottat, így könnyebben integrálódik a gyász a mindennapokba, és könnyebb feldolgozni az érzést, hogy valaki meghalt.

Manapság erre alig van lehetőség. A megszokott, konvencionális megoldás az, hogy az elhunytat minél előbb tegyék a koporsóba és vigyék a temetőbe. A gyász, a halál feldolgozásához alig kapnak segítséget az emberek, például azok a szülők, akik a gyermeküket veszítették el. A legtöbben nem is tudják, hogy bármiféle segítséget kérhetnének. Pedig nagy könnyebbséget jelent, ha időt kapnak a búcsúzásra. Manapság nehéz elfogadni, hogy a gyász erős, mély és összetett érzés. Olyan összetevői is vannak, amelyeket a szokás negatívnak ítél meg, például fájdalom, harag, elhagyatottság. Ezeknek a feldolgozásához nyugalomra és védett térre van szükség, ám ha ezek hiányoznak, a gyász sokként fixálódik, és zavaróvá válik.

Segítő szervezetek

A legrettentőbb érzés, ha a szülők veszítik el a gyermeküket, akár csecsemőként, akár felnőttkorában. Az érintettek gyakran úgy érzik, magukra hagyták őket, hiszen mit lehet mondani valakinek, akit ilyen sorscsapás ért? Éppen ebből a megfontolásból jött létre 1969-ben Angilában az Együttérző Barátok (Compassionate Friends) szervezete. Hasonló csoportok Elárvult Szülők (Verwaiste Eltern) néven német nyelvterületen is megalakultak a nyolcvanas évek kezdetétől.

A találkozások színhelye többnyire valamely templom, de a szervezetek felekezetektől függetlenül működnek. „Az ember csak akkor képes feldolgozni a gyermeke halálát, ha rátalál saját spirituális útjára” – vallja az egyik szervezet munkatársa, egy anya, akinek a fia öngyilkos lett. „Csoportunk célja az, hogy elkísérjük útjukon a gyászolókat, és visszahozzuk őket az életbe. Van egy mondatunk, amely így hangzik: A gödör, amelybe beleestem, forrássá válik, amelyből élek. Ez a mondat rám is vonatkozik, még ha nehéz is” – teszi hozzá.

Füstölési szertartás

Az emberek egyre gyakrabban igénylik, hogy a temetést füstölési szertartás kísérje.

A katolikus egyház tömjént használ, speciális gyantát, amely izzó faszénre dobva illatos füstöt ad. Az erős illat megtisztítja a légkört, elmélyedésre lehetőséget adó hangulatot teremt, éppen ezért szívesen alkalmazzák temetésekkor. Egy másik közismert illat a zsálya, az indiaiak hagyományos füstölőszere. További lehetőség az üröm, amelynek ugyan nem különösebben kellemes az illata, viszont annál erőteljesebb: feloldja a görcsöket, segít megszabadulni a fájdalom nyomásától. Hasonlóképpen hatásos füstölőszer az angyalgyökér, amelyről régebben azt tartották, angyal gyógynövény formájában.

Fotó: Adobe Stock