Gyászmunka

A szomorúság és a gyász ugyanúgy hozzátartoznak életünkhöz, mint a boldogság és az öröm. Hiú ábránd, hogy ezeket a fájó érzéseket egyszerűen száműzhetjük az életünkből, vagy elfojthatjuk őket. Pedig gyermekkorunk óta erre nevelnek minket. A gyászmunka során megtanuljuk lenyelni a könnyeinket, amikor olyan mondatokat hallunk a felnőttektől, hogy „Szedd össze magad!”, vagy „Ne bőgj már!”, vagy „Na ne sírj, nem olyan borzasztó az egész…”.

Ilyen és hasonló mondatokat valószínűleg életünknek későbbi időszakaiból is fel tudunk idézni. Környezetünk ezzel szuggerálja belénk, hogy legyünk erősek és ne mutassuk ki gyengeségünket. A bánat és a gyász elfojtásának legrosszabb következménye, hogy amikor valami igazán megrendítő dolog történik velünk, amelyben már nem működik a jól megszokott elfojtási mechanizmus, egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a szituációval, és teljesen tehetetlenné válunk.

Pedig még nem is olyan régen a világ legtermészetesebb fogalma volt az ún. gyászév, amelyet valamely elhunyt hozzátartozó halálától számítottak. A gyász tényét a mi kultúránkban fekete ruha viselésével jelezték a külvilágnak. A társadalom pedig tudomásul vette és elfogadta, ha valaki gyászt viselt, a szomszédok, barátok és hozzátartozók egyaránt kötelességüknek érezték, hogy segítsék a gyászolót, részt vegyenek a gyászában.

A gyász a fájdalmas élmény feldolgozását szolgálja

A gyászmunka több fázisból áll, ezt minden pszichológus, ill. a pszichológiai témákban jártas laikus jól tudja. Lélektani szempontból akkor válik kórossá, ha valaki hosszabb idő után is képtelen továbblépni, és „beleragad” a gyászba. Szögezzük tehát le, hogy a gyász önmagában véve egészséges és szükséges lelki reakció, amely nélkülözhetetlen, ha a fájdalmas élethelyzetből megerősödve akarunk kijönni.

Jean Paul (1763‒1825) német írótól származik a következő idézet: „A sors úgy bánik velünk, mint a növényekkel: rövid ideig tartó fagyokkal érlel meg bennünket.” Nincs egységes, mindenkire egyformán érvényes recept, hogy miként zajlik és mennyi ideig tart a „normális” gyászmunka. Annyi bizonyos, hogy ha a gyász érzete hosszabb időre nyúlik, és nincs változás a gyászoló emocionális állapotában, a gyász klinikai depresszióvá alakulhat.

Figyelmeztető jelek

• állandó morfondírozás és gondolkodás,
• alvászavarok,
• kora hajnali ébredés,
• koncentrációzavar,
• belső nyugtalanság,
• állandó fáradtság vagy kifejezett fáradékonyság,
• depresszív, nyomott hangulat,
• örömtelenség, az érdeklődés hiánya,
• a szexuális érdeklődés hiánya,
• pesszimista jövőkép,
• önvád, bűnösnek érzi magát,
• az értéktelenség érzése,
• öngyilkossági gondolatok.

A fentiekből jól megállapítható, hogy a gyász és a depresszió sok szempontból hasonlít egymásra. Különbséget kell tenni a két állapot között, és ha valakinél egyértelműen a depresszió jelei mutatkoznak, mielőbb orvoshoz vagy klinikai szakpszichológushoz kell fordulnia. Noha a szakirodalomban a gyászmunka jellemző fázisairól olvashatunk, a gyász valójában mindenkinél másképp zajlik, nem szorítható meghatározott modellek keretei közé.

Mindenki másképpen érez, ezért más módon éli át a gyászt is. Verena Kast svájci pszichológusnő négy fázisból álló modellt dolgozott ki a gyászmunkára: A gyászolás folyamata a veszteséggel kezdődik, és az első a „tagadás fázisa”. A gyászoló szinte lebénul, az élete gyökeresen megváltozik, de a változást képtelen felfogni. A kétségbeesés, a tanácstalanság és a tehetetlenség érzete keveredik a kialakult helyzet tagadásával, ami pl. ilyen mondatokban nyilvánul meg: „Nem, ez nem lehet igaz!” A második fázis a „feltörő érzelmek” szakasza. Míg az előző fázisra az emocionális merevség volt a jellemző, most hirtelen felszínre törnek az érzelmek. A gyászoló lelkéből kitör a fájdalom, a félelem, a harag és a szomorúság. Erre a fázisra jellemző a következő mondat: „Miért, miért pont én/ő?”

Gyászmunka: első lépés a helyzet elfogadása

Ezeket az érzéseket, legyenek bármennyire fájdalmasak is, soha nem szabad elfojtani, elnyomni! A feldolgozáshoz vezető út első lépése a helyzet elfogadása. A harmadik szakaszt Kast „a keresés és a leválás” fázisának nevezi. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a veszteségre ösztönösen kereséssel reagálunk. Ilyenkor hajlamosak vagyunk az elveszített ember arcát mások vonásaiban keresni és felfedezni, felkeressük közös emlékek helyszínét, előfordul, hogy a gyászoló felveszi az elhunyt egyik-másik szokását, egészen addig, míg véglegesen el tud szakadni tőle.

Ez kritikus fázis, vagy sikerül túljutnunk rajta, vagy megrekedünk ezen a szinten. Hetekig, hónapokig vagy akár évekig is eltarthat. Az utolsó fázis az „önmegtalálás szakasza”. Miután a gyászoló kiadta magából az összes bánatát, haragját, kétségbeesését és fájdalmát, fokozatosan megnyugszik, és megfigyelhető, ahogy lépésről lépésre visszatalál a hétköznapokba. Tudomásul veszi, hogy az élet megy tovább. A gyászmunka szempontjából két lényeges momentumot érdemes hangsúlyozni: az időt és az individualitást.

A fenti modell segíthet a gyászoló és a gyász folyamatának megértésében, amihez időre van szükség. Ám nincs pontosan meghatározható időpont, amelyben az egyik fázisnak követnie kell a másikat. Fontos, hogy ne ítéljük meg a veszteség tényét, és semmiképp se próbáljuk kétségbe vonni azt!

A gyászolót legjobban azzal segítjük, ha jelen vagyunk az életében

A gyászba boruló ember látványa kapcsán gyakran tehetetlennek érezzük magunkat, és fogalmunk sincs, mit tegyünk, mondjunk. Vigasztaljuk, vagy inkább hallgassunk? Sokan attól félnek, ha vigasztalni kezdik a gyászolót, újra és újra a veszteségére emlékeztetik, ami csak fokozza bánatát. Komoly dilemma ez, mert ha semmit sem mondunk, a gyászoló úgy érzi, magára hagytuk.

Gyászmunka: segítő tanácsok

• Egyszerűen csak legyünk jelen. Nem feltétlenül kell mindenáron mondani valamit. A másik figyelmes meghallgatása sokszor ezer szónál többet ér.
• Szorítkozzunk egyszerű, rövid mondatokra. „Annyira sajnálom.”, „Mindig gondolok rád.” Ezek az egyszerű mondatok a megértést és az elfogadást jelzik, tudatják a gyászolóval, hogy tisztában vagyunk a helyzetével.
• Egy apró ajándék, figyelmesség, pl. egy csokor virág vagy édesség, sütemény, egy a témával foglalkozó könyv a szeretetünkről biztosítja a gyászolót. Jelzik, hogy komolyan vesszük a gyászát.
• Sokat segíthet, ha megérintjük vagy megöleljük a gyászolót. Az érintés melegséggel tölti el a másik embert, és jelzi: „Itt vagyok, figyelek rád. Látom a bánatodat.”
• Kérdezze a gyászolót az elhunytról, és nevezze a meghalt személyt a nevén! Jobb róla beszélni, mint agyonhallgatni.
• Érdeklődjön a gyászoló hogyléte felől. Az érdeklődés legyen valódi és ne közhelyszerű. Ha valóban érdekli önt a másik hogyléte, és el tudja fogadni az esetleg feltörő haragot és fájdalmat, a könnyeket és a jajszót, azzal sokat könnyít a gyászoló helyzetén.
• Kínálja fel a segítségét! Segítsen neki a leghétköznapibb dolgokban: vásárlásban, főzésben, mosásban, takarításban stb.
• Ha van a környéken önsegítő csoport, kutassa fel az elérhetőségüket, és javasolja a gyászolónak, hogy csatlakozzon a csoporthoz! Az ilyen csoportok vigaszt jelentenek, mert a gyászoló látja, hogy más is átesett ezen az élethelyzeten, ezért gyakran ebben a környezetben érzi a legjobban, hogy megértik.
• Kísérje el a gyászolót a temetőbe, és gondoskodjon róla, hogy leülhessen (esetleg lefekhessen) a sírhoz! Sokan ettől nagyon megkönnyebbülnek. Hagyja, hogy a gyászoló addig maradjon a sírnál, amíg csak akar. Ne siettesse!
• Gondoljon az évfordulókra! Az elhunyt születésnapja, halálának évfordulója vagy a házassági évforduló napja feltépi a sebeket, és ilyenkor a visszamaradott fokozottabban érzi az eltávozott hiányát és a magányt. Ha teheti, tegyen egy rövid látogatást, vagy telefonon beszéljen a gyászolóval! Ha ez sem lehetséges, legalább írjon neki néhány sort, vagy küldjön virágot, könyvet vagy más apró kis ajándékot! A kísérőnek jelen kell lennie a gyászoló életében, ugyanakkor bizonyos mértékig érzelmi távolságot is kell tudni tartania, nehogy őrá is átragadjon a másik fájdalma.

Együttérzés, nem együtt szenvedés

Ez azt jelenti, hogy együtt érez, de nem együtt szenved a másikkal a gyászmunka során. Figyeljen saját magára, és vegye észre saját határait! Senki nem vállalhatja át a másiktól a gyászt. Ebben talán segít Reinhold Niebuhr teológus és filozófus alábbi mondata: „Uram, adj békét, hogy el tudjam fogadni a megváltoztathatatlant, bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok, és bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni egymástól.” Végezetül álljon itt egy vers Marion Jettenberger német hospice ápolónő és a témában számos cikk és könyv szerzőjének tollából:

Gyász

Mikor cserbenhagynak a szavak, amikkel kimondhatnám az elmondhatatlant, mikor kezem képtelen megragadni a felfoghatatlant, mikor testem erőtlenné válik, mikor szívem fájdalmában nem tudja, hová legyen, szemem túlcsordul, megtelik könnyel. Egyik könnycsepp a másik után, míg mindegyik elsirat mindent, egyik könnycsepp a másik után, mindegyik feltörni vágyik, csak folynak és folynak,
míg lassanként újra megtalálnak a szavak, míg kezembe, testembe ismét visszatér az erő, és a szívem ismét szabadon szárnyal. És megint csak könnyek, a köszönet könnyei. Könnyek, amelyek hálával emlékeznek Rád. (M. Jettenberger)

Néhány mondat, amit lehetőleg ne mondjon a gyászolónak!

„Ő most már egy jobb helyen van, ott már jól érzi magát!”

Ehelyett inkább valami ilyesmit mondjon: „Annyira sajnálom.” Hiszen, honnan is tudhatná, hol van a halott, és hogy ott hogy érzi magát? Mindenkinek más elképzelése van az „odaátról”.

A különböző világnézetek skálája a tisztítótűztől a paradicsomon és az égen keresztül egészen az újjászületésig terjed.

„Tudom, mit érzel most.” Soha nem tudhatja, pontosan mit érez a gyászoló, hogy mekkora fájdalma és a bánata, még akkor sem, ha már ön is átesett hasonló traumán!

„Most erősnek kell lenned.” Miért? A gyász nem szégyen, nyugodtan ki lehet mutatni. A fájdalmat szabadon kell engedni, hogy idővel meghaladhassuk.

„Nyugodtan hívj fel bármikor, ha szükséged van rám!” A gyászoló általában senkit sem akar terhelni a bánatával. Gyakran annyira le van sújtva, hogy segítséget sem tud kérni. Inkább látogassa meg, vagy hívja fel kérés nélkül!

„Meglátod, megint minden helyrejön.” Ez a vigasztalásnak szánt mondat valójában hazugság, hiszen mindenki jól tudja, hogy a halott soha többé nem tér vissza, és a gyászoló élete ettől a pillanattól gyökeresen megváltozott.

Feltétlenül tartózkodjon az alábbi és az azokhoz hasonló mondatoktól:

„Megint jobb idők jönnek majd, meglátod.”

„Mások sokkal rosszabbul jártak, mint te.”

„Az élet megy tovább.”

„Egyszer mindannyian meghalunk.”

„Talán jobb is így.”

Fotó: Adobe Stock