Gondolatok az öngyógyításról 1. rész

Gya­kran (és a leg­több­ször ész­re­vét­le­nül) va­gyunk be­lül elé­ge­det­le­nek, önos­tor­o­zók, vagy ép­pen ön­saj­ná­lók. Ez rá­vi­lá­gít ar­ra, hogy ön­nön har­mo­ni­kus egyen­sú­lyi ál­la­po­tunk – te­hát egész­sé­günk – meg­bon­tá­sá­nak haj­la­ma sze­mé­lyi­ség­fej­lő­dé­sünk ko­rai sza­ka­szá­ban, cse­cse­mő- és kis­gyer­mek­kor­unk­ban ala­po­zó­dik meg. Elő­ször te­hát ér­de­mes azt át­gon­dol­nunk, mi­ként is ta­nul a kis­gyer­mek ön­bi­zal­mat, ön­sze­re­te­tet, avagy ezek he­lyett va­la­mi mást; va­la­mi olyant, ami ké­sőb­bi al­kal­ma­zá­sa so­rán meggyen­gí­ti és be­te­gí­ti az em­bert!

Pél­da­ként ve­gyük sze­mügy­re az ön­el­fo­ga­dás – per­sze szán­dék­ta­lan! – meg­ta­ga­dá­sá­nak egyik igen gya­ko­ri ese­tét, a bűn­tu­da­tot! Ez az ál­la­pot be­kö­vet­kez­het hi­ba, il­let­ve ku­dar­cos cse­le­kvés nyo­mán, vagy akár kés­le­ke­dés, azaz nem-cse­le­k­vés uszá­lyá­ban. Hi­ba és nem-cse­le­kvés kom­bi­ná­ció­ja is ki­vált­hat­ja, ami­kor el­fo­ga­dunk va­la­mely dön­tést (kez­de­mé­nye­zést stb.), mely­nek he­lyes­sé­gét be­lül ere­den­dő­en ta­gad­juk, de le­g­a­láb­bis vi­tat­juk. Ilyen­kor sza­bá­lyo­san meg­fé­kez­zük, el­nyom­juk igaz ön­ma­gun­kat, va­gyis ön­el­fo­ga­dás he­lyett ön­el­uta­sí­tást élünk át. Ez ma­gá­ban is szé­gyen­ér­ze­tet kelt, ami a szó­ban for­gó fe­la­dat ku­dar­ca, il­let­ve el­mu­lasz­tá­sa mel­lé tár­sul­va tesz ró­la, hogy ho­va­to­vább ki­mon­dot­tan „rossz­ban le­gyünk” sa­ját ma­gunk­kal.

A ne­ga­tív ön­szem­lé­let vi­szont ne­he­zí­ti, ne­tán blok­kol­ja a hi­ba, il­let­ve mu­lasz­tás ké­sőb­bi ki­ja­ví­tá­sát, így az­tán bel­ső szé­gye­nünk el­hú­zó­dóvá mé­lyül, úton va­gyunk a be­teg­ség fe­lé. Fi­gyel­jünk fel ar­ra, hogy ez a bel­ső rossz ér­zés (a szé­gyen, a bűn­tu­dat) ál­ta­lá­ban egész ön­ma­gunk le­szó­lá­sa­ként ke­rül meg­fo­gal­ma­zás­ra! „Ügyet­len va­gyok”, „dön­tés­kép­te­len va­gyok”, „fi­gyel­met­len va­gyok”, sőt: „hü­lye va­gyok” – bu­gyog­nak az el­mé­ben az önos­tor­ozó ki­fe­je­zé­sek, me­lyek át­nő­het­nek az „úgy utá­lom ma­ga­mat!” tí­pu­sú in­du­la­tos, ön­el­uta­sí­tást ki­fe­je­ző gon­do­la­tok­ba.

Kis­gyer­mek­ko­ri vi­lág­lá­tás

Lát­ha­tó­an az tör­té­nik, hogy a hi­bát na­gyít­juk, mint­egy ma­gunk fö­lé tor­nyo­su­lóként szem­lél­jük, és eb­ben a mér­té­kvesz­tett póz­ban már nem lát­juk, hogy csu­pán ép­pen ügyet­len­ked­tünk, vagy tör­té­ne­te­sen fi­gyel­met­le­nek vol­tunk, ehe­lyett sze­mé­lyün­ket ál­ta­lá­no­sít­va bí­rál­juk. A pil­la­nat­nyi tett, il­let­ve mu­lasz­tás he­lyett egész ön­ma­gun­kat mi­nő­sít­jük és szól­juk le. A fo­lya­mat árul­ko­dik: az én ki­csiny, a kül­ső ügy – és an­nak mi­nő­sí­té­se – ha­tal­mas; ez a kis­gyer­mek­ko­ri vi­lág­lá­tás alul­né­ze­ti ka­me­ra­ál­lá­sa! Vi­sel­ke­dé­sünk ilyen­kor gyer­me­ki, bár eset­leg túl­lép­tünk már a 3., sőt a 4. x-en is. A bűn­tu­dat (avagy más ön­le­ér­té­ke­lés) el­hú­zó­dó vál­la­lá­sá­val egy­ben fel­ment­jük ma­gun­kat a szó­ban for­gó hi­ba ki­ja­ví­tá­sa alól, azaz ér­de­mi fe­le­lős­ség­vi­se­lés he­lyet­te­sí­tő­je­ként is szol­gál az ön­le­szó­lás, az ön­el­uta­sí­tó gon­do­lat­sor. Mint a ki­csi­nyek…

Ha ilyen­kor ab­ban is gyer­me­ki­en vi­sel­ked­nénk, hogy meg­en­ge­dünk ma­gunk­nak egy ki­rob­ba­nó ér­ze­lem­nyil­vá­ní­tást, bőg­nénk vagy to­por­zé­kol­va kia­bál­nánk, ak­kor az ön­le­ér­té­ke­lés – bár szem­lé­le­ti hi­ba ma­rad – nem in­dí­ta­na el be­teg­ség­fo­lya­ma­to­kat! A gyer­me­ki meg­élés ugya­n­is ek­kor nagy­já­ból egyen­sú­lyos len­ne: a ki­csi­ség, az alul­ma­radt­sáag szé­gye­né­vel szem­ben an­nak vál­la­ló ki­nyil­vá­ní­tá­sa, és ev­vel a se­gít­ség­ké­rés bá­tor­sá­ga áll­na. Csak­hogy ki­fe­lé több­nyi­re el­játs­szuk a fel­nőt­tet: vi­té­zül, pó­ker­arc­cal ál­lunk, vagy má­so­kat, a kö­rül­mé­nye­ket bí­rál­va vi­gasz­ta­ló­dunk, és eköz­ben le­nyel­jük, el­nyom­juk ön­saj­ná­la­tun­kat, ön­le­ér­té­ke­lé­si fáj­dal­mun­kat. Ez – a mí­me­lés, az el­foj­tás – már üzem­biz­to­san meg­za­var­ja az ener­gia­áram­lá­si fo­lya­ma­to­kat, és (az au­ra 2. szint­jé­ről, az ér­zel­mi au­ra­test­ből ki­in­dul­va) meg­kez­dő­dik a be­teg­ség­fo­lya­mat.

De lép­jünk csak to­vább! Ön­ér­té­ke­lé­sünk pusz­ta lé­te (füg­get­le­nül a mér­té­kvesz­tés­től) azt fel­té­te­le­zi, hogy van­nak elvá­rá­sa­ink ma­gunk­kal kap­cso­lat­ban, te­hát lé­tez­nek bi­zo­nyos bel­ső „min­tá­ink” ar­ról, mi­lyen is a kí­vá­na­tos, a „jó” mű­kö­dés­mód. Ha ar­ra a bel­ső dön­tés­re ju­tunk (va­la­mely ügy­ben), hogy kép­te­le­nek va­gyunk (il­let­ve vol­tunk) ezt a „jót” meg­va­ló­sí­ta­ni, ak­kor in­du­lunk el az ön­le­ér­té­ke­lés, te­hát ön­ma­gunk el­uta­sí­tá­sa fe­lé. Ér­de­kes, de ak­kor sem min­dig va­gyunk elé­ge­det­tek ma­gunk­kal, ha jól tel­je­sí­tet­tünk va­la­mit. Igen gya­ko­ri, hogy ki­csit sem di­csér­jük meg ma­gun­kat, nem ve­re­get­jük vál­lon (és így nem is ju­tal­maz­zuk) ma­gun­kat, ha­nem azon­nal új ki­tű­zés, meg­emelt cé­lok fe­lé ves­szük utun­kat. Ez ugyan még nem ön­el­uta­sí­tás (az emelt elvá­rás ugya­nis ön­bi­zal­mi ele­met is tar­tal­maz!), az öröm el­ma­ra­dá­sa még­is je­len­tős hi­ány, ami mint­egy elő­ké­szí­ti az ön­le­ér­té­ke­lést egy ké­sőb­bi ba­ki­nál vagy mu­lasz­tás­nál.

Az „aján­dé­ko­zá­si” fá­zis ki­ha­gyá­sa, a fo­lya­ma­tos tel­je­sí­tés­re tö­re­kvés már mu­tat bi­zo­nyos bel­ső bi­zony­ta­lan­sá­got: bár ké­pe­sek vol­tunk „jól” mű­köd­ni, ez még alig­ha „elég­gé jó”, még nem pi­hen­he­tünk meg, szó­val ko­ránt­sem sta­bil a jó ön­ér­té­ke­lé­sünk! Bi­zony, egész­ség­me­gó­vó és gyó­gyí­tó je­len­tő­sé­gű min­den kis bel­ső di­csé­ret, min­den tel­je­sí­tés után a meg­pi­he­nés és az öröm! Kü­lö­nös, de so­kan szí­ve­seb­ben mon­da­nak jót, di­csé­rő szót má­sok­nak, mint ma­guk­nak. Ez ál­fel­nőt­tes­ke­dés, a di­csé­rés ál­tal ugya­nis ma­gun­kat az íté­lő ha­ta­lom po­zí­ció­já­ba emel­het­jük egy per­cig, rá­adá­sul a kör­nye­zet el­len­szen­ve nél­kül. Ám az egyen­sú­lyo­san élő fel­nőtt nem ha­bo­zik ön­ma­gát is meg­di­csér­ni, be­lül is ün­ne­pel­ni min­den meg­va­ló­sí­tott, elő­re­vi­vő moz­za­na­tot!

A „bel­ső gyer­mek” gyó­gyí­tá­sa

Amint utal­tunk rá, min­de­zen cél­sze­rűt­len szem­lé­le­ti és vi­sel­ke­dé­si szo­ká­sun­kat éle­tu­tunk ele­jén, ki­csiny gyer­mek­ként ala­poz­zuk meg. Ter­mé­sze­te­sen – ki­szol­gál­ta­tott ki­csiny­sé­günk kö­vet­kez­té­ben – a kö­rü­löt­tünk élő „óri­á­sok”, a szü­lők és más kö­ze­lál­lók ha­tal­mas be­fo­lyá­so­ló erő­vel ré­sze­sei en­nek az ala­po­zás­nak. Lel­ki re­mény­sé­günk, hogy esen­dő gyen­ge­sé­günk­ben fel­té­tel nél­kü­li sze­re­tet­tel for­dul fe­lénk a fel­nőtt­vi­lág. Ám sok­szor csa­lód­nunk kell! Igen je­len­tős fej­le­mény len­ne hát a fel­nőtt­ko­ruk fe­lé igyek­vő serdü­lők­ben tu­da­to­sí­ta­ni, hogy szü­lő­kén­ti vi­sel­ke­dé­sük már a mag­za­ti és cse­cse­mő­kor­ban élet­re szó­ló le­nyo­ma­tot hagy gyer­me­ke­ik­ben; azaz tel­je­sen té­ves azon el­ter­jedt vé­le­ke­dés, hogy a már já­ró és be­szél­ni kez­dő kor­tól in­dul a kis­gyer­mek ér­de­mi ne­ve­lé­se, szem­lé­le­ti és cse­le­k­vé­si szo­ká­sai­nak ki­ala­kí­tá­sa. El­len­ke­ző­leg: a ki­szol­gál­ta­tott ki­csiny­ség­ben át­él­tek szol­gál­nak alap­min­tául a ké­sőb­bi év­ti­ze­dek­ben!

Fen­tebb az ön­vád, a bűn­tu­dat szol­gált pél­dá­ul a ne­ga­tív ön­ér­té­ke­lé­sek, az ön­sze­re­tet-hi­ány meg­va­ló­sí­tá­si for­mái kö­zül. En­nek ko­rai be­épü­lé­sét szol­gál­ja a szü­lő (per­sze nem szán­dé­ko­san!), ha ki­csi­nye va­la­mely szük­ség­le­té­nek meg­adá­sát bi­zo­nyos vi­sel­ke­dé­si fel­tét­el­hez kö­ti. Pél­dá­ul csak el­csen­de­se­dést kö­ve­tő­en te­szi tisz­tá­ba, vagy – saj­nos, ez sem rit­ka! – et­eti meg! A cse­cse­mő ek­kor kezdhe­ti meg­ta­nul­ni, hogy ő te­het a szük­ség­le­té­nek ké­sé­sé­ről, hogy ő hi­bás. Ho­lott csak éhes vagy csí­pi a bő­rét a pi­si. A bű­nös­ség­tu­dat alap­tré­ning­je­ként a szü­lők egy­más­sal va­ló kom­mu­ni­ká­ció­ja is szol­gál­hat: ha pél­dá­ul a pi­ci­vel azo­nos ne­mű szü­lőt a má­sik is­mé­tel­ten in­du­la­to­san le­tor­koll­ja, bí­rál­ja stb. a cse­cse­mő hang­te­ré­ben. Az el­ter­jedt té­ves né­zet sze­rint a pár he­tes, il­let­ve hó­na­pos ba­ba „úgy­sem ér­ti”, mi­ről vi­táz­nak a na­gyok. Hát a vi­ta tár­gyát va­ló­ban nem ér­ti, de az in­du­la­ti ener­giá­kat na­gyon is ér­zé­ke­li, és – épp azért, mert a mi­ér­te­kről nincs fo­gal­ma – egész lé­nyé­vel azo­no­sul­hat a he­ve­sen le­tor­kollt szü­lő­vel!

Az az egy­sze­rű – és gya­ko­ri – pro­blé­ma, hogy a kis­ba­bát fe­lü­gye­lő-gon­do­zó szü­lő vagy nagy­szü­lő (il­let­ve más fel­nőtt) el­fog­lalt, túl­ter­helt stb., szin­tén ha­tal­mas min­ta­kép­ző ere­jű va­ló­sá­g­e­lem. A pi­ci ha­mar meg­ta­nul­hat­ja, hogy ne­ki hu­za­mo­san és is­mé­tel­ten kell hív­nia el­lá­tó­ját (oá­á­á-oá­áá!), avagy azt, hogy tel­je­sen esély­te­len bi­zo­nyos gya­ko­ri­ság­nál sű­rűb­ben an­nak fi­gyel­mét ki­vív­nia. Mind­két min­ta ha­son­ló az előb­bi­ek­hez, mi­vel a ba­ba cé­li­rá­nyos vi­sel­ke­dé­sé­vel te­het a gon­dos­ko­dás meg­va­ló­su­lá­sá­ért. Be­épül a re­flex: „én te­he­tek ró­la”, ez pe­dig az ön­vád­ló-ön­le­ér­té­ke­lő haj­lam alap­kö­ve! A túl­ter­helt, fá­radt szü­lő (il­let­ve más gon­do­zó) emel­lett aka­rat­la­nul is igyek­szik lé­nyegre tör­ően meg­ol­da­ni a ki­csi­vel kap­cso­la­tos dol­go­kat, ezért nem ját­szik ve­le tü­rel­me­sen, és nem di­csé­ri, nem fe­je­zi ki ne­ki örö­mét a kis si­ke­rek fe­lett (hogy is­mét szá­raz a pop­si, hogy de szép ada­got szo­pi­zott stb.). Az ön­di­csé­ret, a jó ön­ér­té­ke­lés alap­jául al­kal­mas min­ták te­hát el­ma­rad­nak

Ami­kor a fel­nőtt­ko­ri ön­szem­lé­le­ti és ön­ér­té­ke­lé­si szo­kás­rend­be kö­vet­ke­ze­te­sen be­épí­ti va­la­ki a kis meg­pi­he­né­sek, va­la­mint a bel­ső ön­di­csé­ret moz­za­na­tait, so­kat tesz a „bel­ső gyer­mek” gyó­gyí­tá­sá­ért, és ev­vel egész­sé­ge fenn­tar­tá­sá­ért! A bel­ső gyer­mek­re tu­laj­don­kép­pen szük­sé­günk van: ál­ta­la ma­ra­dunk ta­nu­ló- és fej­lő­dő­ké­pe­sek a fel­nőttkor­ban. Ám nem cél­sze­rű azo­no­sul­nunk ve­le, in­kább egy­faj­ta lát­ha­tat­lan kis­test­vér­ként ér­de­mes ke­zel­nünk. Ha oly­as­mi­re ké­szü­lök, ami új még a szá­mom­ra, fel­biz­ta­tom kis­test­vér ma­ga­mat a pró­bál­ko­zás­ra, di­csé­rem, ha si­ke­res va­gyok és új­ból buz­dí­tom, ha el­ron­tot­tam. Hi­szen új a do­log, nem szé­gyen a ba­ki (a gye­rek én­nek nem, csak a ko­moly­ko­dó fel­nőtt­nek!). Ha kis -test­vér ma­ga­mat el­nyo­mom, nem­lét­be szo­rí­tom, a me­re­vebb fel­nőtt én ne­he­zeb­ben fog ha­lad­ni az új hely­ze­tek fel­dol­go­zá­sá­ban, és emiatt meg­in­dul­hat az ön­le­ér­té­ke­lés fe­lé.

Fel­nőtt kör­nye­ze­tünk­től sok­szor nem vár­ha­tunk di­csé­re­tet (po­zi­tív jel­zést) a tet­te­in­kért, ők ugya­nis több­nyi­re nem tud­ják, ne­künk mi a ne­héz, szá­mun­kra mi a meg­ta­nu­lan­dó új do­log. Ami­kor egy fia­ta­lasszony elő­ször ké­szít ven­dég­vá­ró va­cso­rát, ta­lán még a fér­je sem gon­dol­ja, hogy éle­té­ben el­ső al­ka­lom­mal pró­bál ilyes­mit. Jól jön, igen na­gyon jól szol­gál a kis­test­vér én­je, akit di­csér­het, akit biz­tat­hat azon a számá­ra ne­héz na­pon! A vál­lalt bel­ső gyer­mek se­gí­ti a fel­nőtt ön­bi­za­lom gya­ra­po­dását, míg az el­tit­kolt – vagy egye­ne­sen el­foj­tott – bel­ső gyer­mek lény­e­gé­ben ön­ma­gunk va­ló­di ál­la­po­tá­nak meg­ta­ga­dá­sát je­len­ti, va­gyis ön­le­ér­té­ke­lés­nek, il­let­ve be­teg­ség­nek ad he­lyet.

Nem ne­kem ta­lál­ták ki?

Az ön­ma­gunk­kal va­ló elé­ge­det­len­ség szél­ső ese­te, ami­kor ki­fe­je­zet­ten kép­te­len­nek (al­kal­mat­lan­nak) tart­juk ma­gun­kat va­la­mi­lyen cse­le­ke­det­re avagy va­la­mi jó meg­élé­sé­re.

En­nek hát­te­ré­ben már sú­lyo­sabb ko­rai ta­pasz­ta­lá­sok áll­nak, mint a tü­rel­mes, di­csé­rő sze­re­tet rit­ka­sá­ga az el­ső hó­na­pok­ban. Itt ki­fe­je­zett éles fáj­da­lom, pél­dá­ul ke­mény el­til­tás, tú­le­rő­vel meg­va­ló­sí­tott bün­te­tés ko­rai ta­pasz­ta­la­ta mun­kál. A bel­ső gyer­mek sú­lyos – eset­leg élet­ben ma­ra­dá­si – fé­lel­met tár­sít te­hát az adott cse­le­kvés­hez, il­let­ve élet­hely­zet­hez. A ke­mény el­til­tás gya­kor­ta tel­je­sen szán­dék­ta­lan a szü­lők ré­szé­ről, de a pi­ci így él­he­ti meg, ha pél­dá­ul sze­re­tett éde­sany­ja (vagy ap­ja) számá­ra fel­fog­ha­tat­la­nul, hir­te­len tá­vo­labb­ra ke­rül (kór­há­zi ke­ze­lés­re szo­rul, be­vo­nul ka­to­ná­nak, kül­föl­di mun­kát vál­lal stb.), ne­tán el­ha­lá­lo­zik. A sze­re­tet hir­te­len elvesz­té­se él­mé­nyé­nek meg­is­mét­lő­dé­sé­től va­ló, mély fé­le­lem eset­leg csak sok év­vel ké­sőbb mu­tat­ko­zik meg, bi­zo­nyos hely­ze­tek új­ból és új­bó­li el­ke­rü­lé­se nyo­mán! A rej­tett fé­le­lem kö­vet­kez­té­ben ugya­nis sok­szor meg sem pró­bál­ko­zunk olyan dol­gok­kal, ame­lyek má­sok­nál ru­tin­sze­rű­ek. Egy négy­kéz­lá­ba­zó csöppség pél­dá­ul – egy óvat­lan perc­ben – be­le­ha­jolt a föl­dre tett la­vór­ban lé­vő, áz­ta­tó­sze­res lé­be. Az ijedt szü­lő még idő­ben fel­kap­ta on­nan, és kia­bál­va el­fe­ne­kel­te ki­csi­nyét, aki még so­sem hal­lot­ta őt így kia­bál­ni, és so­sem ütöt­ték. Ez ké­sőbb sem jött szo­kás­ba, az egy­sze­ri eset fe­le­dés­be me­rült. Ám a gyer­mek csak a zu­ha­nyo­zó für­dést vi­sel­te el, és hú­szas éve­i­ben még nem tu­dott úsz­ni: gyű­löl­te a víz­be me­rü­lést, fel­fog­ha­tat­la­nul félt a ki­csit is mély víz­ben va­ló ön­ma­gá­ra ma­ra­dás­tól. Az ő mély em­lé­ke­ze­té­ben (hi­szen a bel­ső gyer­mek: em­lék­kép!) az a rob­ba­nássze­rű­en rá­sza­kadt bün­te­tés ko­moly fé­lel­mi gát­lást ala­po­zott meg.

Bi­zo­nyos ügyek­ben meg­ál­lunk az el­ső – ku­dar­cos – pró­bál­ko­zás után, és an­nak (lát­szó­lag fel­nőt­tes) vál­la­lá­sá­val in­do­kol­juk, hogy szó sem le­het kö­vet­ke­ző pró­bá­ról. Pél­dá­ul: csep­pet sem rit­ka, hogy egé­szen kis ko­ruk­tól ál­la­mi gon­do­zott­ként, in­té­zet­ben ne­vel­ke­dett fia­ta­lok ke­vés­sel a nagy­kor­úság elé­ré­se után há­zas­sá­got köt­nek. Szin­te éhe­zik a csa­lá­di­as lét­mó­dot, azon­ban – nem lé­vén ben­ne gya­kor­la­tuk – sok­szor ha­ma­ri vá­lás kö­vet­ke­zik és jön­nek a meg­rög­zült ma­gá­nyos­ság évei. Még ha szü­lő­vé vál­nak köz­ben, ak­kor sem köt­nek há­zas­sá­got, nem épí­tik fel a csa­lá­di­as élet­mó­dot. „Nem ne­kem ta­lál­ták ki” – utal­nak is­me­rő­se­ik­nek a 19 éves ko­ri ku­darc­ra. Ám a ke­rü­lés va­ló­di oka a kö­ze­lál­ló elvesz­té­sé­től va­ló (cse­cse­mő­kor­ban ki­ala­kult és 19 éve­sen meg­erő­sí­tett) fé­le­lem: in­kább ne le­gyen kö­ze­li tár­sa, mint hogy szo­ron­ga­nia kell­jen, med­dig tart ki a csa­lá­di ka­pocs.

Csak­hogy a fé­le­lem miatt el­uta­sí­tott ta­pasz­ta­lás el­ma­ra­dá­sa ön­ma­gunk rész­le­ges el­uta­sí­tá­sát je­len­ti; ilyen­kor ke­ve­sebb­nek gon­do­lom ma­gam, mint va­ló­já­ban va­gyok. Ez pe­dig las­sacs­kán meg­mér­ge­zi azon ügye­ink fe­let­ti örö­mün­ket és büsz­ke­sé­gün­ket is, ame­lyek­ben vál­la­lá­sa­in­kat vég­hez vissz­ük! Az öröm­te­len élet pe­dig te­ret ad a be­teg­gé vá­lás­nak.

Fel­tét­el­hez kö­tött sze­re­tett­ség

Az egész­ség = har­mó­nia. Bi­zony ak­kor is gond le­het a har­mó­niá­val, és rej­tett ön­el­fo­ga­dá­si pro­blé­má­ra buk­kan­ha­tunk, ha va­la­ki erős tö­re­k­vés­sel, tán­to­rít­ha­tat­lan aka­rás­sal mun­kál­ko­dik va­la­mi­lyen nagy (po­zi­tív) ki­tű­zés meg­va­ló­sí­tá­sán. A kü­lön­fé­le gya­kor­la­ti sza­kok, il­let­ve mű­vé­sze­tek vi­lá­gá­ban avagy a po­li­ti­ka csú­csa­in leg­fé­nye­seb­ben ra­gyo­gó ne­vek mö­gött csep­pet sem rit­ka az ön­ma­gá­val mé­lyen elé­ge­det­len, és ezért gör­csö­sen bi­zo­nyí­tó sze­mé­lyi­ség.

Ki­ala­ku­lá­sá­ban pe­dig szin­te min­dig alap­ve­tő­en ré­szes a nagy­ra­vá­gyó szü­lő, aki mel­lett a kis­gyer­mek a sze­re­tet elol­doz­ha­tat­lan fel­té­te­lé­nek lát­ja az élen­járó tel­je­sí­tést, a kar­riert. Ez a min­ta ki­ala­kul­hat úgy is, hogy a szü­lői ház­ban a si­ker, a csúcs­ra ju­tás már je­len van, de an­nak el­ma­ra­dá­sa is (vagy egye­ne­sen a szü­lő ül­dö­zé­se, hát­rál­ta­tá­sa!) le­he­tő­vé te­szi a si­ker­bi­zony­sá­got elen­ged­he­tet­le­nül fon­tos­nak (va­gyis a sze­re­tet­re mél­tó­ság fel­té­te­lé­nek) kép­ze­lő be­ál­lí­tott­sá­got. Ilyen­kor a szü­lő(k) vi­lá­gá­ban (így vagy úgy) ál­lan­dó, köz­pon­ti té­ma a győ­ze­lem, a tel­je­sít­mény, az elér­he­tő (vagy elé­ren­dő) po­zí­ció. Mert a ki­csi lét­fel­té­tel­nek, sze­re­te­ti fel­té­tel­nek kép­ze­li azt, ami a szü­lő(k)nek oly na­gyon fon­tos. És mi­nél in­kább sze­re­tett a szü­lő, an­nál könnyeb­ben fe­l­épül ez a ká­prá­zat, mely­nek uszá­lyá­ban né­ha nagy tel­je­sít­mé­nyek szü­let­nek, ám min­dig bol­dog­ta­lan, sú­lyos be­teg­ség­be tor­kol­ló éle­tek árán. Aki csak győz­tes­ként tud­ja el­kép­zel­ni és el­fo­gad­ni ma­gát, még igen tá­vol áll a har­mó­niá­tól, va­gy­is az egész­ség és a de­rű ál­la­po­tá­tól.

A jó ön­be­csü­lés elé­ré­sé­nek azon út­ja-mód­ja, hogy a gyer­mek­ként ki­ala­kí­tott bel­ső elvá­rá­sok­nak pró­bá­lunk meg­fe­lel­ni, csak ku­darc­cal vég­ződ­het, hi­szen még ha si­ke­rül is meg­csi­nál­ni, a fel­nőtt­ko­ri, je­len­ lé­vő va­ló­ság­hoz alig­ha il­lesz­ke­dünk jól ezál­tal. Mint­egy meg­öl­jük pro­b­lé­ma­me­gol­dó kre­a­ti­vi­tá­sun­kat, a múlt­ban gyö­ke­re­ző ön­ve­ze­tés mód­sze­ré­vel. Eköz­ben je­len­tős ne­héz­sé­gek­be ke­ve­red­he­tünk a kör­nye­ze­tünk­ben élő em­be­rek­kel, új pro­blé­má­kat te­rem­tünk ne­kik és ön­ma­gunk­nak is.

Ön­ma­gunk le­ér­té­ke­lé­sé­nek és el­uta­sí­tá­sá­nak pszi­chés szin­tű okait vizs­gál­va ér­de­mes ész­re­ven­nünk, hogy ki­csiny gyer­mek­ként is­mer­jük meg a kö­te­le­ző elvá­rást, a „kell” fo­gal­mát, ezt a lel­ki li­dér­cet. Ami­kor va­la­mi­re kép­te­le­nek va­gyunk, il­let­ve mu­lasz­tunk, csak azért ala­kul­hat ki bel­ső rossz ér­zés (és ön­le­ér­té­ke­lés), mert azt a va­la­mit túl ke­mé­nyen lát­tat­juk ma­gunk­kal. A ki­tű­zés, az elvá­rás lát­szó­la­gos tán­to­rít­ha­tat­lan­sá­ga fon­tos elő­fel­té­te­le az ön­le­ér­té­ke­lő gon­do­la­tok­nak!

A szü­lők gya­kran nem is gon­dol­ják, hogy sze­re­te­ti se­gít­ség­nyúj­tás szán­dé­ká­ba cso­ma­gol­tan is ar­ra „ta­nít­hat­ják” ki­csi­nye­i­ket: a cé­lok­nak meg kell va­ló­sul­ni­uk! Ha pél­dá­ul egy kis épí­tő­já­ték so­rán a fél­kész tor­nyocs­ka le­dől, sok gyer­mek vagy fe­lad­ja, vagy ne­ki­ke­se­re­dik. A szü­lő pe­dig gya­kran be­avat­ko­zik, új­ra pró­bál­ko­zás­ra in­ti a gye­re­ket, ne­tán „vi­gasz­ta­lá­sá­ra” fel­rak­ja a tor­nyot, és még meg is di­csé­ri a po­ron­tyot: „ügyes vagy!” Mind­két úton-mó­don a „kell” fo­gal­mát plán­tál­ja ki­csi­nyé­be, a má­so­dik vál­to­zat­ban még egy kis csa­lás­sal is sú­lyos­bít­va. A gye­rek ugya­nis pon­to­san tud­ja, hogy a tor­nyot nem ő épí­tet­te, és a ket­tős szü­lői be­avat­ko­zás (meg­épí­tés + üres di­csé­ret) fé­nyé­ben sa­ját „ku­dar­cát” rös­tel­len­dő­nek te­kin­ti, és kez­di azt kép­zel­ni, hogy a szü­lő ak­kor fo­gad­ja el őt (azaz: ak­kor sze­re­ti), ha majd ké­pes lesz azt a fe­la­da­tot vég­re­haj­ta­ni. Az is­mé­telt pró­bál­ko­zá­so­kra vo­nat­ko­zó (ked­ves biz­ta­tás­nak szánt) ké­ré­sek is azt a fáj­dal­mat ko­vá­csol­gat­ják a ki­csi­ben, hogy ő nem elég jó még a fel­nőtt­nek, más­ként ké­ne ten­nie, hogy az sze­res­se. A „kell” li­dércfo­gal­mát iga­zá­ból a sze­re­te­ti fel­té­tel­nek kép­zelt si­ke­res­ség mé­lyí­ti el a kis­gye­rek­ben.

A lé­lek óriá­si sze­re­te­ti szán­dék­kal és igénnyel ér­ke­zik az anyag­vi­lág­ba, kö­ze­lebb­ről a csa­lád­ba, ahol az éde­sa­nya is­me­ret­le­nül el­fo­gad­ja + be­fo­gad­ja őt, és ve­le épí­ti az új tes­tet. Nem cso­da te­hát a cse­cse­mő mély meg­ren­dü­lé­se, ami­kor sor­ra-rend­re szem­be­sül­nie kell az elvá­rá­sok­kal, azaz a fel­tét­el­hez kö­tött sze­re­tett­ség él­mé­nyé­vel. Döb­be­net és ré­mü­let éb­red a ki­csi­ben, ami­kor a számá­ra lét­fon­tos­sá­gú fel­nőt­tek (a szü­lők) egy­más irán­ti sze­re­tet­len­sé­gét ér­zé­ke­li, ne­tán köz­vet­le­nül is szem­lé­li! A fel­nőt­tek erő­de­mon­strá­ció­ja (akár csak han­ge­rő­vel) pe­dig élet­ve­szé­lyes feny­ege­tés­ként ke­rül­het meg­élés­re a ki­té­rés­re kép­te­len (te­hát még nem já­ró) apró­ság el­mé­jé­ben, de még ké­sőbb (óvo­dás-ki­sis­ko­lás kor­ban) is a leg­sú­lyo­sabb sze­re­tet­len­sé­gi jel­zé­sek egyi­kének szá­mít. Mi­vel a ré­mü­let ki­nyil­vá­ní­tá­sa ál­ta­lá­ban csak fo­koz­za a fel­nőtt erős­kö­dé­sét, a ki­csi gyer­mek meg­ta­nul­ja ér­ze­te és ál­la­po­ta pa­lás­to­lá­sát, va­gyis: az ön­meg­ta­ga­dást, ön­nön bel­ső va­ló­sá­gá­nak el nem fo­ga­dá­sát. Ez pe­dig alap­já­vá lesz a ké­sőb­bi ön­le­ér­té­ke­lé­sek­nek.

„Meg­vett” el­fo­ga­dás

A har­mó­nia fo­gal­ma köz­pon­ti je­len­tő­sé­gű. Már is­mé­tel­ten utal­tunk a ki­csi­nyek mel­lett elő­for­dul­ha­tó ne­ga­tív pe­da­gó­giai ele­mek­re, a fel­té­te­les ki­elé­gítés­re, a tü­re­lem szű­kös­sé­gé­re, a hir­te­len kö­rül­mény­vál­tá­so­kra, az „óri­á­sok” tú­le­re­jé­nek be­mu­ta­tá­sá­ra. Tud­nunk ér­de­mes to­váb­bá ar­ról, hogy az úgy­ne­ve­zett po­zi­tív mód­sze­rek al­kal­ma­zá­sá­ban is mér­té­ket – és ev­vel: célt – té­veszt­he­tünk! A di­csé­re­tről és a ju­ta­lom­ról van szó. A di­csé­ret és a sze­re­tet ugya­nis két kü­lön do­log! Ha egy kis­gyer­me­ket min­dig di­csér­nek, il­let­ve ju­tal­maz­nak, ami­kor he­lyén­va­ló­an tesz meg va­la­mit, bi­zony ki­ala­kul­hat ben­ne az a hit, hogy a po­zi­tív vissza­jel­zés nem ne­ki, ha­nem a tet­té­nek, a vi­sel­ke­dés­nek szól. Az ügyek me­ne­té­re, a nö­vek­vő gyer­mek szo­kás­rend­jé­re ez a hi­te „ked­ve­ző­en” hat, ten­ni fog­ja a „jót”, ke­rül­ni a „rosszat” és a „hely­te­lent”. A kör­nye­zet pe­dig meg­ju­tal­maz­za a „csa­lót” si­ke­rült sze­rep­lé­sé­ért. Ám az ön­el­fo­ga­dás­ra, a bel­ső gyer­mek ön­sze­re­te­té­re ez a „po­zi­tív tré­ning” cél­sze­rűt­len ár­nyé­kot bo­rít, a fel­nö­vek­vő em­ber­ke így csak a ki­ér­de­melt – ma­gya­rán: a meg­vett – sze­re­te­tet fog­ja is­mer­ni. Ön­ma­gá­val és kör­nye­ze­té­vel kap­cso­lat­ban sze­re­pé­ben bi­gott igyek­vő­vé vál­hat, mint­egy el­fe­lejt­ve va­ló­di ki­lé­tét! Ne rös­tell­jük hát ki­mon­da­ni: a „meg­vett” el­fo­ga­dá­si gesz­tu­sok­nak a lé­lek mé­lyén nincs sze­re­te­ti üze­ne­tük! A gépies biz­ton­ság­gal ér­ke­ző ju­ta­lom is a sze­re­tet ha­lá­la, nem csak a bün­te­tő szi­gor!

A sze­re­tett­ség bi­zo­nyos­sá­gát a ki­csiny gyer­mek­ben le­gin­kább a szü­lők ve­le kap­cso­la­tos örö­me, tü­rel­me és ál­ta­lá­nos der­űje plán­tál­ja el. Ami­kor a mo­soly, a jó szó, a si­mo­ga­tó kéz „csak úgy” buk­kan elő, ami­kor őszin­tén jel­zik a nem­tet­szést, a hi­bát is, ám nincs meg­tor­lás, és se­gí­te­nek a ba­jok­ból ki­lá­bal­ni. A sze­re­tet lég­kö­ré­ben élő csa­lád­ban sen­ki nem te­szi foly­ton a „jót”, de min­dennap van idő a töb­bi­ek örö­mé­nek-gond­já­nak meg­hall­ga­tá­sá­ra, és a csacs­ka óvo­dai ka­lan­dot lel­ke­sen elő­ad­ni ké­szü­lő 3 évest sem tol­ják fél­re „apád ma fá­radt” jel­szó­val. A sze­re­tet­ben élő csa­lád­ban a ki­csi lát­hat­ja, hogy anyu és apu nem min­dig ért egyet, de azt is, hogy in­du­la­tok nél­kül be­szél­nek egy­más­hoz, és gya­ko­ri ez a két szó: „kér­lek” és „kö­szö­nöm”. Az így ne­vel­ke­dő gyer­me­ket so­ha egyik szü­lő sem pró­bál­ja a ma­ga párt­já­ra ál­lí­ta­ni, mert nincs két (vagy több) párt az ott­ho­nuk­ban, csak két (vagy több) egy­aránt ér­de­kes né­ző­pont.

A sze­re­tet­ben élő csa­lá­dot ar­ról le­het fe­lis­mer­ni, hogy tag­jai az évek alatt csak rit­kán – és ak­kor sem sú­lyo­san – be­teg­sze­nek meg!

(Foly­tat­juk)