Testünk üzenetei 46. – Vérszegénység
A vérszegénység nagyon kellemetlen tüneteket produkálhat. E tünetek fennállása esetén nem biztos, hogy rögtön arra gondolunk, hogy vérszegénységtől szenvedünk. Fáradtság, levertség, cselekvőképtelenség, ingerlékenység, a koncentrálóképesség csökkenése, fülzúgás, látási zavarok, álmatlanság, szédülés, fejfájás, ájulás, mind a tünetek közé tartoznak. A repertoárt bővíti a bőr kiszáradása és viszketése, a sebek nehezen történő gyógyulása, a körmök törékenysége, a hajhullás, a nyelv égő érzése és a fájdalmas nyelés. Ez utóbbi tünetek vashiányos vérszegénységre utalnak.
A vérszegénység kialakulásának számos oka lehet. Ezen okokról bőven lehet olvasni a különböző orvosi írásokban. A kérdés most azonban nem az, hogy milyen fizikai okok állhatnak a vérszegénység hátterében, hanem az, hogy mi a mélyebb üzenete ennek az állapotnak, s hogyan alakult ki a testünkben. A vér folyékony kötőszövet, ami állandó mozgásban van.
A szervezetünkben fellépő nyomáskülönbségek hatására folyamatosan áramlik, s visz magával mindent, ami megjelenik benne. A vörösvérsejtek hemoglobintartalma felelős azért, hogy kellő mennyiségű oxigénnel legyünk ellátva, és a sejtjeinkhez eljusson ez az életünk alapjául szolgáló elem. Az éltető oxigén minden egyes belégzésnél beáramlik a testünkbe, s a tüdőnkben lévő érhálózat teszi lehetővé azt a gázcserét, aminek során a vérben felszaporodó szén-dioxidod leadhatjuk, s cserébe friss oxigén áradhat szét az ereinkben. A lételemünk.
A vérünkben a vörösvérsejtekben található hemoglobin képes az oxigén megkötésére. Vajon miről árulkodik az a tünet, ha alacsony a hemoglobin menynyisége a vérben? Ilyenkor nem tud elegendő oxigén a testünkbe jutni. Nem tudja frissen tartani a szervezetet. Nem leszünk többé életteliek. Fáradtan, leverten vonszoljuk magunkat, sápadtan nézünk a világra, s a világ is sápadtan néz vissza ránk. Elmegy mellettünk az élet. Vajon hogyan vonjuk ki magunkat az életből?
Mi az, ami akadályozza, hogy beleálljunk saját életünkbe és meghozzunk bizonyos döntéseket? Mi áll útjába az aktivitásunknak? Mitől félünk? Bizony, ez a kérdés is felmerül, hiszen a vérszegény állapotunk pont arra mutat rá, hogy komolyan ellenállunk annak, hogy felvállaljuk életünkért a felelősséget. Félünk megmutatni magunkat. Félünk felvállalni azt, akik valójában vagyunk. Inkább behódolunk, és tesszük azt, amit mások gondolnak jónak, megfelelőnek, nekünk valónak. Mégsem vagyunk tőle boldogok, sőt.
Egészen belefáradunk, és „még az élettől is elmegy a kedvünk”. A beszédes tünetek segítenek meglátni elakadásunk valódi tartalmait, az igazi okokat. Ám addig is fontos, hogy fizikai szinten is megtámogassuk a gyógyulásunkat, és szedjük a megfelelő vitaminokat, illetve, amit az orvos előír. De most se álljunk meg ezen a szinten. Nézzünk mögé a dolgoknak, és fedezzük fel, hogy nekünk magunknak, ebben az élethelyzetben, ebben a családban, ezekben a problémakörökben vajon mit üzen pontosan az, hogy pl. képtelen vagyok koncentrálni? Hogy fáradt vagyok? Hogy hullik a hajam? Hogy mindjárt elájulok?
Adok egy kis segítséget a megfejtéshez, de mindenki saját maga képes a saját rejtvényét megoldani. Fáradt vagyok: kivonom magam a forgalomból, lepihenek, hagyjon mindenki békén, nem akarok kapcsolódni, nem akarok kommunikálni, nem akarok semmit tenni az ügyben… nem vállalom a felelősséget. Nem tudok koncentrálni: szétszóródik a figyelmem, szétszóródik az energiám, szétszóródom én magam … szét vagyok esve. Hullik a hajam: feszült vagyok, a fejbőröm annyira feszes, hogy elpusztulnak a hajhagymáim, s kezdem elveszíteni a hajam. Lehullik
rólam valami, lecsupaszodom. Ettől rosszul érzem magam, inkább elbújnék mások elől. Nem vállalom magam. Kérem vissza az álarcaimat, mert azok nélkül nem biztonságos. Ájulásérzés: nem állok stabilan a lábaimon, szédülök, imbolygok. Nincsenek stabil alapjaim. Nem tartanak meg a lábaim. Szükségem van támaszra, mert nem tudom vállalni magamért a felelősséget. Erőtlen vagyok. Nem tudom, hogy mi jó nekem. Ezekben az érzésekben benne van az is, hogy én magam voltaképp nem is létezem. Nincs elég oxigén, ami megalapozná a jogos létezésemet.
Az erőmet kihelyeztem másokba: anyámba, apámba, vagy épp a gyermekeimbe, páromba, bárkibe, akire felnézek, s akit többnek, okosabbnak, jobbnak gondolok magamnál. Az egyik legnehezebb feladat meglátni és beismerni önmagunk számára, hogy „Igen, ezt teszem magammal!”. A következő nagy lépés egy újabb kérdésben ölt formát: „Hogyan tegyem másképp?” Amint feltesszük ezt a kérdést, kinyílik egy olyan belső kapu, amin
keresztül megérkeznek a válaszok. Mindig van másképp. Mindig van gyógyulás. Pontosabban, a gyógyulás lehetősége mindig adott. A választás, hogy merre és hogyan tovább, az mindig a saját kezünkben van, még akkor is, ha ennek nem vagyunk tudatában. Jobb kinyitni a szemünket és meglátni az Igazságot ahelyett, hogy bedugnánk a fejünket a homokba.
Ebben a testben, ebben a formában ez az egyetlen életünk. Örüljünk neki, élvezzük az itt töltött pillanatokat, lélegezzük be jó mélyen az életenergiát, az oxigént, és tegyük meg az első lépéseket, ahogy kisgyermekkorunkban is tettük. Apránként haladva, fokozatosan vegyük vissza a saját erőnket, és legyünk újra önmagunk! Mosolyogjunk a világra, s a világ is visszamosolyog ránk.
