Nézem az embereket
Szép is lenne mindez, mint egy idilli játék, de hát nézzük együtt a többi szerepeket, a szomorúkat, a haragvókat, a katonákat, az al- és felpereseket, a félreértőket és a félreértetteket, vagy, ahogy Buddha fogalmazta, a lerázhatatlannak tűnő emberi szenvedéseket, ami már nem mese, nem idill, inkább a ránk is átragadni képes mindennapos rettenet. Mi mozgat minket, mi tart egybe és mégis külön, hol vannak az emberi viszonyok titkos rugói, hátha csak olyanok vagyunk, mint egy elromlott, de megjavítható óraszerkezet? Ki mondja meg, hol vannak a szakemberek?
Kezdjük talán a pszichológiával, már üzennek is, már integetnek is a nagy klasszikusok, ők lehetnek az igazi órásmesterek. Kár, hogy ők is emberek, lehet, hogy az ő órájuk sem teljesen pontos, játszmáink fő okát az egyik így, a másik amúgy látja, előkerülnek az elfojtott agressziók, a hatalmi vágyak, a ki nem élt szexuális késztetések, az egész olyan analitikus és egyben olyan megfoghatatlanul kiszámíthatatlan, mint maga a tudattalan. Nézem az embereket, magam is inkább a magánytól riadozva keresem a társakat, hátha megfelelhetek, hallgatom az ítélkezéseket és persze ítélkezek.
Keressük akkor a lelket, az isten tudja merre, de kell, hogy legyen valahol egy kályha, ahonnan újra elindulhatunk, ahonnan nézve másképp láthatjuk társainkat. Nézzük akkor most a prófétákat, hogy látnak magukon keresztül minket a vallásalapítók, és ha van Isten, ő vajon mit gondolhat rólunk? Bár a bölcsességet itt is emberi szájak hirdetik, és emberi kezek írják a bibliákat, ez már nem analízis, a tudattalan helyett itt már valami tudat feletti kínál megnyugvásokat. Együttérzés. Szeretet. Önzetlenség. Szép szavak? Valóban azok.
Szeressük akkor az al- és felpereseket, érezzünk együtt a haragvókkal, a politikusokkal, a pszichológusokkal és a pékekkel is? Igen, megéri, egy igazi rábólintás sok mindent helyre tehet.
Az együttérzés nem az egyetértés, hanem a megértés feltétele, azé az elfogadásé, aminek a birtokában másként láthatjuk magunkat és a többieket.
Idealizmus lenne mégis mindez? Igen, de az idea szép értelmében értve, ami mégiscsak idillként látja a világot, minden szenvedéssel is. A tökéletlenség szeretete isteni ajándék, de emberivé tehető.
Nézem az embereket
Nézem magamat.Olyan szeretni valóan hiúak és hatalmaskodók, olyan boldogok és boldogtalanok, olyan magányosak és olthatatlan szeretetvágyunkkal egyetemben olyan szeretetteliek vagyunk. Ahogy Hermann Hesse fogalmaz „Sziddhárta” a hon című könyvében: olyan gyermekemberek. Párkapcsolati problémák? Rivalizálások családban, munkahelyen, önzés és agresszió pártok és országok között? Depresszió, félelem, pszichózis, rémdrámák az emberi játszmákban? Ugyan! Gyermekjátékok a lelkek ébredéseiben, magába feledkezett bújócskajátékok önmagunk elől.
Megérthető ez így? Jutunk ezekkel a gondolatokkal előrébb? Hitem szerint igen. Visszakaphatunk egy látásmódot, ami olyan, mint egy kisgyerek tiszta tekintete. Ítélkezés nélkül issza magába a világot, és rácsodálkozva a sokféleségre, tiszta szívvel mutat utat a helyes gondolatoknak. Az ember dolgai között az óraszerkezetet minden hibájával világosan látva javíthat törött rugókat és megszorult fogaskerekeket, felnőtt gyerekként játszva taníthat felnőtteket játszó gyerekeket. Lássuk az embereket!
Fotó: Shutterstock
