Hogyan és kinek segíthet?

Az átlagos családfelállítás programja viszonylag egyszerűen leírható. A felállító röviden elmondja problémáját, és a szemináriumi csoportból kiválaszt embereket, akik a családja fontos tagjait képviselik a foglalkozás során, majd elosztja őket a teremben. A képviselők spontán beszámolnak a segítségre szoruló családjáról érzett észleléseikről. A képviselők egyike magát a segítséget kérő személyt jeleníti meg. A programmal bárki foglalkozhat, mert Hellinger azt állítja, ő nem feltalálta, csak felfedezte a módszert. Ennek a tiszteletre méltó hozzáállásnak azonban az a veszélye, hogy nincsenek minőségi normák, és senki nem ellenőrzi a családfelállítást kínálók tevékenységét. Vannak közöttük orvosok, pszichoterapeuták, de hobbipszichológusok is. Pedig az ilyen szemináriumokon rengeteg könny folyik, olyan érzelmek szabadulnak fel, amelyekkel tovább kellene foglalkozni.

A családfelállítás megalapítója, Bert Hellinger

Az eljárás névadója, Bert Hellinger 1925-ben született, és filozófiát, teológiát és pedagógiát hallgatott az egyetemen. Katolikus papként és iskolaigazgatóként Dél-Afrikában élt, ahol figyelme a pszichoterápia felé fordult. Nevét módszere tette ismertté, amely módszert azonban – a pszichoterápia és az ezoterika között lebegve – sok kritika éri. Elsősorban arra szolgál, hogy a páciens nyomára jusson a családban addig eltitkolt dolgoknak, amelyek öntudatlanul kiváltó okai saját testi-lelki bajainak. Ilyen rejtett vagy elfelejtett családi dolgok például tragikus halálesetek, vetélések, valamelyik családtag szégyellnivaló politikai múltja, félrelépések, törvényen kívül született gyerekek stb., márpedig mindezek a tényezők a család rendszeréhez tartoznak, és ha fátyol borul rájuk, súlyos bűntudattal terhelik meg az érintetteket. A családfelállítás célja, hogy az adott ember megmagyarázhatatlan érzéseit visszajuttassa oda, ahová tartoznak, hiszen nem minden érzésünk a miénk

A szeminárium során a páciens maga osztja be, melyik családtagokat akarja megjeleníttetni, és azok milyen szerepet játszanak a családban. A terapeuta mindig a jelenlegi családdal kezdi a munkát. Már ez is árulkodó: egészen más a helyzet, ha egy nő külön csoportba állítja magát és a gyerekeit, mint a férjét, mint ha férj és feleség közösen áll szemben a gyerekek csoportjával. A munka során a szakember nagyon gyorsan rengeteg információt kap a családi viszonyok tudattalan struktúrájáról.

A problémákra visszatérő minták utalnak, például hiányzik valaki. A páciens ugyanis általában valamilyen rendszer szerint állítja fel a családtagokat, például körben, de néha úgy helyezi el őket, mintha a tévé előtt ülnének, azaz egy képzeletbeli fókusz körül. Ám ahol a tévének kellene állnia, ott nincs senki. Ilyenkor a terapeuta rákérdez, és kiderül, onnan valóban hiányzik egy családtag. Természetesen nem kell mindenkit ábrázolni, főleg, ha nagy a család, de a fontos személyeket igen. Az emberek különféle problémák miatt kérik a terapeuta segítségét, például meddőség vagy depresszió miatt. A családi anamnézis során az elpirulás, a verejtékezés, a remegő hang árulkodik arról, ha fontos személyről van szó. Nagyon fontos azonban a nonverbális kommunikáció is.

Bár első hallásra hihetetlennek tűnik, a családtagok képviselőiül kiválasztott személyek rengeteg hasznos és valódi információval szolgálnak a számukra egyébként tökéletesen ismeretlen személyekről. Kétféle érzést észlelnek: egy közelit és egy mélyet, de valamennyi, a körbe bevont ember megérzi ezeket. Ha mondjuk anyának választják ki őt, egészen mást érzékel, ha a gyerekei körébe helyezik, mint ha háttal nekik, távol tőlük. Ennél nehezebb megérteni, hogyan lehetséges, hogy az általa képviselt személy érzelmi világába is belehelyezkedik. Ám ez is megtörténik, és olyan információk kerülnek napvilágra, amelyről az illető tulajdonképpen nem tudhatott: például a nagypapa szerepe jut neki, és elmondja, hogy bénának érzi a lábát, a családfelállító páciens pedig – aki tehát az illetőt nagypapának választotta – elárulja, hogy a nagypapa lába valóban megsebesült a háborúban.

Ez a jelenség nagyon spirituálisan hangzik, de a valóságban mégis működik – hogy miért, arra az egyik lehetséges magyarázatot az angol biológus, Rupert Sheldrake adta meg (l. keretes írásunkat). A szakemberek szerint az emberek lelki szenvedéseinek alapvetően háromféle oka lehet: vagy a gyerekkorukban éri őket valamiféle trauma, vagy ha valamilyen titok nehezedik rájuk, vagy ha felnőttkorukban esnek áldozatul valamilyen megmagyarázhatatlan szerencsétlenségnek. Ám bármi is történt a múltban, nem lehet folyton ezen merengeni, a legfontosabb kérdés, mit lehet a helyzettel kezdeni. A megoldás, a kibékülés, a megbocsátás keresésére (és megtalálására) ad módot a családfelállítás, amelyet egyébként más közösségek, például munkahelyek, iskolák, sőt egész etnikai csoportok esetében is lehet alkalmazni.