Eretnek gondolatok a biotermékek kereskedelméről

A kereskedelmi folyamatok bővülésében elsősorban a hagyományos „vegyszeres” oldalról várható növekedés. Mivel számukra az „ökotermék” csupán egy a számtalan divatos és ezért jól forgalmazható portéka közül, félő, hogy az ökotermék különleges minőségét nem megfelelően közvetítik a fogyasztókhoz. Az aggodalom főleg azokban az országokban jelentős, ahol a belpiaci forgalom számottevő. Mi még messze állunk ettől, de nem árt felkészülni.

A tisztességes ökokereskedelem feladata ugyanis némileg különbözik a tornacipő és a búvárszivattyú értékesítésének metodikájától. Noha a kereskedelem soha nem volt altruista tevékenység, és a kereskedők sem a szamaritánusok soraiból válogatódtak, maga a portéka meghatározza az értékesítés módját. A portéka ez esetben pedig nem más, mint az egészség.

Nálunk talán itt a legnagyobb a kontraszt. Az úgynevezett bioboltok (zömében gyógynövény-, gyógyhatású termék-, táplálékkiegészítő és kozmetikumkínálattal!) betegségcentrikus ajánlatával és időszakonként felröppenő, tömeghisztériát kiváltó „csodaszereivel” szemben az igazi ökoboltok ökokínálatának holisztikus módon kellene képviselnie a fogyasztó elvárásait, amely kiterjed az élővilág védelmére, a környezet állapotára, a termelési kultúra és tájegység sajátságaira, a helyi fajták változatos ízeire, kulináris különlegességeire. Túl nagy a feladat és túl kevés hozzá a forrás? Igen, bár ezt a termelői oldal nem így látja. Tegyük hozzá, sokszor igazságtalanul. Nemzetközi gyakorlat szerint az értékesített portéka termelői árrészesedése vészesen csökken. A hagyományos ágazatban a „boldog békeidőkben” mért 50%-ról 25% alá esett. Ami annyit jelent, hogy a kiskereskedelmi forgalomban értékesített 100 forintból kevesebb mint 25 jut a termelőnek. Ökotermék esetében ez kb. 35%-on áll jelenleg, de folyamatosan csökken. Idehaza ennél sokkal jobb a termelők helyzete, hiszen az ökokereskedelemben átlag 50-60% marad a termelőnél. Kérdés, hogy a maradék mire elegendő.

Néhány javaslat

Arra semmiképp, hogy az a fajta ökokereskedelem kialakuljon, meggyökeresedjék, amire a fentiekben utaltam. Ki szeret rideg betonhangárokban vagy lakótelepi garázsokban vásárolni? Hozzá nem értő, kedvetlen, udvariatlan eladóktól vásárolni? Ki szeret bizonytalan eredetű, primitíven adjusztált termékeket venni? Ugye senki?

Ez pedig pénzbe kerül. A megoldás nem egyszerű, de járható. Néhány javaslat, amelyre Európa-szerte már van gyakorlat, és néhány, amelyre még nincs:

Elkülönített keret létrehozása

– amely közvetlenül az értékesítés speciális formáit ösztönözné (nevezetesen a valóban ökotermékeket forgalmazókat népszerűsítené, marketingjüket támogatná, erre szervezetileg a Biokultúra Egyesület lehetne alkalmas, szakmailag pedig az AMC);

– segítené megismertetni az ökológiai feltételrendszert a fogyasztókkal;

– amely segítené megismertetni a fogyasztók széles rétegeit a régiók ökológiai sajátosságaival, az ott megtermelt ökoélelmiszerek különleges minőségével;

– amely segíti a tudományos kutatást, hogy megfelelő bizonyítékot szolgáltasson az ökoélelmiszer különleges minőségéről.

Ezenkívül halaszthatatlanul fontos lenne megtiltani az ökotermékimportot minden olyan országból, ahol a belső fogyasztás nem éri el az exportszintet. Az ökotermék-előállítóknak és -forgalmazóknak a szigorú ökoellenőrzés fogyasztói oldalt érintő kérdéseiben teljes nyilvánosságot kellene előírni. Minden olyan termelő-feldolgozó vagy forgalmazó cég nevét, amelyben a bio vagy öko szó szerepel és tevékenysége (forgalma) javarészt nem ellenőrzött ökotermékkel kapcsolatos, a név megváltoztatására kellene kötelezni, addig pedig termékeire a „nem ökotermesztésből való!” feliratot elrendelni.

Talán első nekirugaszkodásnak ennyi elég is lenne. Hogy ez mekkora keretet igényelne, és milyen forrásból lehetne fedezni?

Nos, a magyarországi ökoexport kb. 4 milliárd forint volt 1999-ben. Ennek egy százaléka egészen szép summa: 40 millió forint. Ebből a fentiek egynémelyikére futná.

Fotó: Adobe Stock