Mennyit utazik az élelmiszer és ki fizeti?
De mit tekinthetünk helyi élelmiszernek? – teszi fel a kérdést Bernward Geier, az IFOAM ügyvezetője. Mennyit utazhat az élelmiszer, mielőtt a fogyasztó asztalára kerül? A regionális élelmiszer meghatározás felettébb rugalmas, illetve önkényes.
Hiszen egy texasi háziasszony számára a texasi élelmiszer nyilvánvalóan helyi tápláléknak minősül, noha Texas jóval nagyobb, mint néhány európai ország, és az adott élelmiszer lehet, hogy távolabbról érkezett a háziasszony konyhájába, mint ha Spanyolországból szállították volna Svédországba. A kelet-közép-európai rendszerváltozás után a berlini biobolt-tulajdonosok felháborodva gondoltak arra, hogy az olcsó „keleti” lengyel biotermékek elözönlik majd a berlini piacot. Ugyanakkor meg sem fordult a fejükben, hogy a kb. 100 km-re lévő nyugat-lengyelországi területek sokkal inkább számítanak regionális zónának, mint a mintegy 1500 km-re fekvő Saar-vidéki német földek. Fontos, hogy ne a közigazgatási határok mentén vonjuk meg a regionalitás határait.
Sajnos az ökológiai gazdálkodás sem tud egyértelmű alternatívát nyújtani számos problémára.
Vannak a bioboltban is szép számmal olyan termékek, amelyek majdhogynem körbeutazták a Földet. Bizony a korábban gyarmatárunak nevezett kávé, kakaó, kókusz, banán, mely csak meleg égöv alatt termeszthető, olyan régóta megszokott portéka az északi országokban, hogy a mindennapi élet részeivé vált. Éppen ezért jelenlétüket ritkán kérdőjelezik meg. Vannak azután ennél cifrább dolgok is. Mit szóljunk például ahhoz a bio-burgonyachipshez, melyet Angliában forgalmaznak, de Svédországban állítottak elő? Vajon ez azt jelenti, hogy Angliában nem lehet biokrumplit előállítani, vagy netalántán azt, hogy nem ismerik arrafelé a sült krumpli technológiáját? Milyen alapvető alapelveket kellene megfontolnunk és betartanunk, amikor ilyen esetekkel találkozunk? Van ennél pikánsabb történet is, noha még nem biokörökből származik. A Danone gyár győri Pilóta tallérként árusítja azt az egyébként régi lengyel süteményt, amit arrafelé delicjének neveznek. A két pont között akár 1200 km is mérhető.
Több ezer kilométer
Ráérő szakemberek ki is mérték, hogy az USA-ban minden egyes eladott kilogramm élelmiszer kereken 2000 km-t utazott, mielőtt megvásárolták volna. Nem agyrém? Németországi felmérések szerint az egyik kereskedelmi joghurt összetevői (a csomagolóanyagot is beleértve) kb. 8000 km-t utaztak. Ez nem biojoghurt volt, és az irdatlan szám a különféle E-numerák változatos származási helyei miatt nőtt ilyen tekintélyesre. Egyébként a németországi frisszöldség-szállítások évi 170 millió liter dízelolajat emésztenek fel. Háromszor annyi energiát, mint amibe a zöldség előállítása kerül. Az élelmiszer világméretű mozgatása jelentősen hozzájárul a légszennyezéshez és a CO2-emisszióhoz. Például egy kilogramm zöldspárga a téli időszakban a mintegy 10 000 km-es repülőúton 4,3 liter kerozint használ el, mely a pazarló energiahasználat legszörnyűbb példája.
A nyugati bioboltok zöldség- és gyümölcskínálata hasonló anomáliákat mutat. A marokkói bioparadicsom mellett argentin alma és újzélandi kivi díszeleg.
Sajnos a bioszemlélet, még ha mégoly ortodox is, nem képes a tendenciákat megtörni.
Az átlagfogyasztót csak a zsebén keresztül lehet jobb belátásra bírni. S noha valószínűleg nem túl népszerű a javaslat, de az energiaáraknak jobban kellene ösztökélni a valóban helyi és regionális élelmiszerek fogyasztását, s nem város- vagy országhatárok alapján megtéve a különbséget. Mert hiszen a szegedi piacon a szabadkai portéka ugyancsak helyinek számít, csakúgy, mint a bécsújhelyi bioboltban a soproni vörösbor.
Fotó: Adobe Stock
