A házasság mítosza
Az örök szövetség elégiája
Mivé lett a gyöngyöző boldogság?
Szétfutott habja porral vegyül el
Szívem zárt oduban egyedül ver.
Vér és csont is porrá lesznek egyszer
lélekzés kovácsolta keresztek
titkos kaput nyit az érzékeknek.
A férfi és a nő kapcsolatának titka búvópatakként kíséri az emberiség történetét az édenkerti mítosz óta. A titok, az állandósult vonzás-taszítás, a másik félre irányuló birtoklási szándék minden bizonnyal soha meg nem szűnő különbözőségükből fakad. Kapcsolatuk igazi dimenziója mégiscsak abban a kérdésben rejlik, hogy kibontakozásunk valóban csak a másik féllel való tényleges testi kapcsolaton keresztül lehetséges, vagy egyáltalán nem. Hogy miként van az egység a kettősségben? A hajtóerő ugyanis nem szűnik meg a megannyi csalódás, meghiúsulás, fájdalom, ellehetetlenülés után sem. Hát ennyire a másiktól függenénk? Milyen egyenleg jöhet létre a sok viszályból, rengeteg villódzásból, kevés harmóniából, a nyugvópontot alig ismerő vonzás-taszításból? A sok válás, a genetikai szülők nélkül felnövekvő emberek élete társadalmi változásokat is előmozdít, ezek a változások keményen visszahatnak az egyéni sorsokra. A tapasztalat szerint egyre kevesebb ember érzi, hogy megtalálta a párját, sőt, nem kevés azoknak a száma sem, akik nem is hisznek abban, hogy az embernek párja, vagy egy párja van.
Bizonyos, hogy a modern életben a házasság csupán az egyik formája a férfi-női kapcsolatnak. Ezen belül is van, aki többször házasodik, nem is beszélve az úgynevezett nyitott házasságokkal való próbálkozásokról.
Amikor férfi-nő titokzatos kapcsolatát a házasság mítoszán keresztül próbáljuk megközelíteni, azt a legvalódibb valóságának megértése szándékával tesszük. Hiszen a létezésről való legősibb tudást a mítoszok őrzik lelkünk mély rétegében. Képek, jelképek, modern kifejezéssel élve: genetikai kódok formájában őrzik és örökítik azt az örök tudást, amely eligazítást nyújt nekünk születésről születésre való életünkben. Ádám és Éva, az első mitikus emberpár minden ember számára megjeleníti a kísértésnek kitett, az esendő, a sorsát elindító, cselekedeteinek következményét vállaló embert, időtlenségtől független örök érvényességben. Megjeleníti, vagyis valóra váltja, életre kelti, előhozza, újból és újból láttatja az ember küzdelmét az istenséggel, a világot teremtő magasabb hatalommal, a formák világán túli transzcendens világ erőivel. Bukásuk, az úgynevezett bűnbeesés – amely nélkül nem lenne emberiség – világosan példázza, hogy emberré az ellentmondásokon való átvergődés, túljutás tesz és tehet bennünket, amikor összedolgozódik bennünk a látszat és valóság, vagy a múlandóság és öröklét világa. Mert ezek is egységet képeznek, miként lelkünkben is hordozzuk kétneműségünket. Minden ember animával és animussal születik.
Ádám és Éva, az első emberpár az isteni eszményt őrzi, a föld benépesítésének eszményét, az élet olyan továbbvitelét, amelyben az ember is részt vesz. Hiszen a nő fájdalommal szüli meg gyermekét, a férfi arca verítékével keresi kenyerét. A termékenység, a gyermekáldás, az örök szövetség, a hűség a házasság alapvető eszményei. Az örök élet áramába, a szent történet folyamatába való beleszületés, részvétel abban és annak továbbvitele.
A házasság formája, tartalma, vagy úgy is mondhatjuk, intézménye hosszú fejlődési utat futott meg az őshordától napjainkig. A promiszkuitástól a megtűrt vagy kívánt kapcsolati formáig. De a többség szemében mindig is természetes életformát jelentett. És mindig is a társadalmi szerveződés alapsejtje vagy kiindulópontja maradt, a rokonsági viszonyokon és a társadalmi rétegződéseken keresztül. Sok helyen még ma is érvényben van például a szororátus szokásrendje, amikor a megözvegyült férj elhunyt felesége nővérét veszi feleségül, vagy a levirátus, amikor az elhunyt férj bátyja veszi feleségül az özvegyet. Az érzés gyakran áldozatul kell essék a családi, közösségi érdekekkel való ütközetben. Gazdasági kérdések mindig is összefonódtak a házasságkötés gyakorlatában a döntésekkel, súlyos kényszerek formájában is. Gyakori, hogy a szülők házasítják ki gyerekeiket, vagy kitagadják az örökségből, ha a választás nem kedvükre való. A hitvesi szerelem igen sokszor megnyomorodik a szociális kényszer vagy nyomás miatt. Örökség, hozomány, tulajdonjog igen sok visszaélésre ad lehetőséget napjainkban is.
Az egyre növekvő individualizáció már több mint kétszáz éves folyamat az újabbkori történelemben. Az iparosodás, a városi kultúra, a szülőhelyről való tömeges elvándorlás egyre több függetlenedést tesz lehetővé a nagycsaládoktól. De a legnagyobb változást, amely napjainkban a házasságot szinte válságba sodorni látszik, a nők munkába állása, társadalmi szerepvállalása hozta. Ez ugyanis nemcsak a férfiaktól való gazdasági függő helyzetüket szüntette meg, hanem az anyaság mellett társadalmi karrier építésére is módot adott. A fogamzásgátlás korában a nemi életre vonatkozó erkölcsi előírások már-már érvényüket veszteni látszanak. A mai társadalomban a házasságtörés és válás elburjánzása során igen sokan a mások gyerekeit nevelik a sajátjuk helyett, féltestvéreikkel alig van kapcsolatuk, akik pedig eleve házasságon kívül születtek, előfordul, hogy még nevet sem kapnak apjuktól, a családi házról, taníttatástól, társadalmi hovatartozóságról nem is beszélve.
A házassága házépítéssel van kapcsolatban. Fát ültetni, házat építeni, gyermekeket világra hozni, mindig is szakrális tett marad, mindenféle történelmi viharban. A ház oltalmaz, miként a család, lelki hajlékot, egyfajta szentélyt jelent az életünkben. A személy, a személyiség jelképe.
A test a lélek temploma, építménye. Testünk a lelkünk által formálódik. A lelki folyamatok lenyomatokat hagynak testünkben (ilyen lenyomat a betegség is). A nemi vágyat is a szentség dimenziója alakítja és emeli fel, éppen a gyermekáldással kapcsolatban, amellyel a teremtő tevékenység részeseivé leszünk. A házasság sokrétű funkciói közül a gyermekek védelme napjainkban is elsődleges fontosságú.
A házasság mítosza ezt a jogok és kötelességek értékrendjéről való ősi tudást őrzi, amely a világ szakrális rendjéhez igazodik.
